Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 14:56

Találat: 1744

Kevés olyan személy élt Újszászon, akinek a neve annyiszor szerepelt volna a médiában, mint Fekete Józsefé.

Több, velem egykorú és nálam idősebb személytől érdeklődtem, mennyire ismerik Fekete József életrajzát, életútját. Bizonytalan válaszokat kaptam. A megkérdezettek többsége tősgyökeres újszásziként, a sakk sportág versenyzőjeként, vezetőjeként, mecénásaként és kertészként, a helyi kertbarát kör névadójaként ismeri. Az Újszászi Híradó 2004. áprilisi számában „Névadó a kertbarátoknál” címmel, Varga János figyelemreméltóan osztotta meg velünk Fekete Józsefről szerzett ismereteit.

Emlékező írásommal szeretném, ha a köztiszteletben álló Fekete Józsefet közelebbről megismerné a település lakossága.

Hosszú kutatómunkám eredményeként, 2004-ben jelent meg a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Sport Életrajzi Almanach. Ebben közel 40 olyan sportember szerepel, akik Újszász sportjában érintettek. Közöttük van Fekete József is, akinek sportpályafutása, eredményei, a könyv 68. oldalán olvashatók.

Fekete József Budapesten született 1915. 02. 22-én, és Újszászon hunyt el 2001. 08 15-én. Atyját nem ismerte, anyja Fekete Rozália tanítónő volt.

Fekete József csecsemőként került Újszászra Földi János és Barta Rozália nevelőszülőkhöz. A Szeles út 190. szám alatti családi házban a nevelőszülők négy közös gyermekük (János, Illés, Regina, Margit) mellé fogadták be a kis „Józsikát”.

Fekete József nehéz anyagi körülmények között nevelkedett „kapott” testvéreivel együtt. Az elemi iskola néhány osztályának elvégzése után mindenféle munkát elvállalt, hogy a népes család megélhetőségét segítse.

Felkeltette érdeklődését a szomszédban Földi Mihály és Varga Emília nevelőszülők szép, kedves és barátságos gyermeke, Földi Ilona. Nem véletlen, hogy élete párjául az újszászi születésű (1925. 02. 25.) Földi Ilonát választotta, akivel 1941-ben házasságot kötöttek.

Földi Ilona és Fekete József

Fekete József közismerten szorgalmas, munka centrikus ember volt. A kertészkedés tudományát felesége nevelőszüleinél, Földi Mihályéknál tanulta ki, ahol 3 évet dolgozott. 1944-től dr. Kohner Adolf, szászbereki báró Alsó-szászbereki birtokán kapott munkát a kertészetben. Nem akárhová került, ugyanis Kohner báró nagybirtokos, az ország legtanultabb nagyiparosa, a fizika és kémia doktora, saját világszínvonalú földbirtokán gazdaképzőt tartott fenn, ahonnan országszerte elismert, nagy tudású agrárszakemberek kerültek ki. Emellett szívügye volt a kultúra és a művészet is. A birtokon, a parasztság körében hagyományőrző egyleteket működtetett. Nem csoda hát, hogy Fekete József a kertészkedés magasiskoláját, tudományát, Kohner báró kertészetében mélyítette el.

1945 után a Magyar Cukoripari Társaságnál dolgozott, de szabadidejében, bérelt földön bolgár kertészkedett, azaz belterjes kertművelési tevékenységet folytatott. A virágkertészetet részesítette előnyben, mint magángazdálkodó. Igen jó, mondhatni együttműködő kapcsolatot tartott a szintén kertészkedő Joó és Broda családdal.

Fekete József és Földi Ilona szorgos munkája összehangoltan kapcsolódott egymáshoz. Munkájuk eredményeként Újszászon, a Dózsa György utca 11. szám alatt szép családi házat építettek, ahol csendben, békében éltek, igaz, hőn óhajtott gyermekáldás nélkül.

Fekete József szabadidejének keretét a sport alkotta. Minden sportot szeretett, de a sakkozást részesítette előnyben. Nevéhez fűződik Újszászon a sakk sport létrehozása. 1945-től 1980-ig a település sportegyesületének jeles képviselője volt. 1945-ben női, 1954-ben férfi sakk szakosztályt alapított, amelynek 30 évig volt a vezetője, versenyzője, anyagi támogatója. Elévülhetetlen érdemei vannak, hogy a település jelenleg is meghatározó szerepet tölt be Jász-Nagykun-Szolnok megye sakkéletében. Különösen jelentős a sakkoktatás, az utánpótlás területén kifejtett eredményes tevékenysége. Közel 40 elismerő oklevél, egyéb erkölcsi elismerés birtokosa. 2002-től az Újszászi VVSE és a Sakkozó Ifjúságért Alapítvány országos gyermek és ifjúsági versenyt rendez „Fekete József Emlékverseny” néven. A verseny hagyományteremtő, évenként ismétlődik.

A Fekete József kertbarát kör

Életének nagyobb hányadát kertészkedéssel töltötte. Amikor a helyi kertbarát kör megalakításának gondolata felmerült, azonnal, feleségével együtt csatlakozott az alapítókhoz. 1977. 03. 26-án, a helyi kertbarát kör megalakult, amelynek 1992-ben alelnökévé, később pedig tiszteletbeli elnökké választották.

Hasznos szakmai tanácsai, ötletei, színvonalas kiállításai, ünnepeken szép virágai máig emlékezetesek. Mindezek után méltán vette fel 2004. 03. 26-án a Kertbarát Kör Fekete József nevét.

Fekete Józsefre, halálának valamivel több, mint 10 éves évfordulóján tisztelettel emlékezünk. Példaértékű munkásságát ápoljuk.

Köszönettel tartozom Fekete József özvegyének, Földi Ilonának, aki a Zagyvaparti Idősek Otthonának lakója, valamint a 86 éves, Újszász Pro Urbe-díjas Földi Imrének, Földi Ilona testvérének, hogy információikkal segítették méltató írásomat.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 14:56

Találat: 3006

Valójában akkor figyeltem fel a Kálló családra, amikor is Oláh Károly volt újszászi kanonok által írt „Új élet Újszászon a háborús romokon 1944. november 10. után” címet viselő kis füzetecskét a kezembe vettem.

A szép lelkipásztori visszaemlékezésben a következőket olvashatjuk: „1956-ban, kétévi előkészítés után, a BÚCSÚRA elkészült a 260 fm hosszú terméskőfal a templomdomb körül…”, a „Falazás munkálatait ifj. KÁLÓ GÁBOR és fivérei végezték (igen méltányos bérért.)” (A plébános Kálló Gábor nevét tévesen KÁLÓ néven említi.)

Meggyőződésem: többnyire senki nem távozik nyom nélkül a világból, így a Kálló család sem. A portréval, vagyis a jellemrajz megírásával, helytörténeti szempontokat is figyelembe véve, a Kálló család lenyomatát kívántam megőrizni, ápolni a jelen és az utókor számára.

Elől, balról jobbra a Kálló fivérek: Pál, Gábor és István. Mögöttük a szülők

A Kálló család újszászi származású. Idős Kálló Gábor 1903-ban született, és szülőhelyén hunyt el 1974-ben. Fiskár Kis Gábornál hat év után kapott ács segédlevelet. Szakmáját mesteri szintre emelve, élete végéig kitartott mellette. Báró Orczy Lőrinc (1901-1977) gazdaságában helyezkedett el Göbölyjárásban. Megbecsült, tisztelt ácsmesterként dolgozott, Orczy báróék környezetében többször is megfordult. A sors iróniája, hogy a báró és felesége, Horgosi Kárász Mária (1902–1947) elhunytakor, az újszászi római katolikus templom kriptájában a kegyeleti helyet idős Kálló Gábor zárta le.

Élete párjául az újszászi Göblyös Erzsébetet választotta, aki 1908-ban született, és 1999-ben hunyt el. 1926-ban kötöttek házasságot. Újszászon épített házukban élték csendes családi életüket. Életközösségükből 5 gyermek született. Közülük ketten kisgyermekként elhunytak. A három felnőtt fivér: Gábor, Pál és István.

Idős Kálló Gábor családjával a göbölyjárási uradalomból, közvetlenül a II. világháború előtt költözött „haza” a községbe. Jelentős munkálatokat végzett a településen. 1945 őszén Tóth István, abonyi építőmester két abonyi ács társával érkezett Újszászra. Az abonyi mesterek irányításával idős Kálló Gábor idősebb fiával, Gáborral, részt vett Újszász lakóközösségének, mesterembereinek összefogásával a parókia (lelkész lakása és hivatala) felújításában, a templomtető és templomtorony sisak újjáépítésében. Érthető módon, idős Kálló Gábor elsősorban a famunkálatokban jeleskedett.

Újszász, 1953. 05. 23: Esküvői kép.
Dóra Éva Veronika és ifjú Kálló Gábor

Oláh Károly plébános visszaemlékezésében: „A tető anyagot báró Orczy Lőrinc szerezte meg termékcsere útján.” A történelmi hűség kedvéért meg kell említenem, hogy a Kálló fivérek közül István emlékezete szerint, a templomtető szerkezetéhez Göbölyjárásból szállították a lebontott lóistállóból és dohányszárító pajtából kitermelt faanyagot. Ebből a faanyagból még a toronysisakhoz is jutott. (Kálló István nyilatkozata nem zárja ki Oláh Károly plébános visszaemlékezésének hitelességét a termékcserével kapcsolatban.)

1950-ben állították helyre, ugyancsak Tóth István abonyi építész vezetésével a templom toronysisakját. A gerendákhoz szükséges vörösfenyőket az Isteni Megváltó Leányai Apácarend (zárda) kertjéből vágták ki és dolgozták fel. A toronysisak szerkezetét a parókia udvarán állították össze.

Idős Kálló Gábornak elévülhetetlen érdemei vannak a templom újjáépítésében, a toronysisak elkészítésében és a templomdomb körüli kőtámfal megépítésében. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Újszászon és a környező településeken több családi ház, középület őrzi, dicséri keze munkáját.

A Kálló fivérek közül a legidősebb Gábor, Újszászon látta meg a napvilágot 1930. 02. 21-én, és Szolnokon hunyt el hosszantartó, súlyos betegség következtében 2006. 03. 22-én.

Az újszászi Római Katolikus Népiskola után, magán polgári iskolában végzett Jászladányon. Édesapja mellett volt ács tanuló. Szolnokon az Ipartestületnél kőműves, később ács segédlevelet szerzett (1948). Egy évig (1948-1949) a Magyar Államvasutaknál dolgozott, mint ácssegéd. Azt követően katonai szolgálatot teljesített a HM Szolnoki Hadkiegészítő Parancsnokságon. Rövid ideg továbbszolgált. őrmesteri rendfokozattal szerelt le. A katonaság után édesapja mellett folytatta szakmai munkáját. Időközben tovább képezte magát, Szegeden kőműves mestervizsgát tett (1961). Szakipari tevékenységét segítő gépeket, eszközöket, célszerszámokat vásárolt, hobbiszerűen kísérletezett, miként lehetne a beton szilárdságát, tartósságát, a különböző festékanyagok, stb. időállóságát növelni.

1951-től az Újszászi Vegyesipari Termelőszövetkezetben dolgozott műszaki, illetve építési részlegvezetőként, majd magánvállalkozóként hasznosította magas szintű szakmai felkészültségét 1981-ig, amikor is súlyos betegség miatt munkaképtelenné vált.

Ifjú Kálló Gábornak, tagadhatatlanul legmaradandóbb alkotása a templomdomb körüli kőtámfal megépítése volt. Ennek komplex kivitelezése – Oláh Károly plébánossal történt szóbeli egyezség alapján – műszaki építési tervrajz, előméreti költségvetés és műszaki ellenőr nélkül, elsősorban az ő nevéhez fűződik, noha édesapja, valamint Pál és István fivérei is kivették részüket a munkálatokból.

A kőtámfal építése jelentős szervező, lebonyolító munkát igényelt. Ma már nehezen képzelhető el, mit jelentett 56 évvel ezelőtt az építkezés tárgyi-technikai feltételeit úgy biztosítani, hogy 260 folyóméter hosszú, átlag 1,5 méter magas terméskőtámfal megépítése, 12 vagon mátrai terméskő felhasználásával, családi vállalkozásban, „igen méltányos bérért”, az eltervezett határidőre megvalósuljon.

A kőszállítmány vasúton, Gyöngyösről 2-3 havonta, több esetben éjjel érkezett Újszászra. A vagonokból időben történő kirakodásról, a szállítás megszervezéséről ugyan Juhász Gábor és Mária leánya, valamint Szilvási Sándor gondoskodott, de a folyamatos munka végzése többször nehézkes volt. Az egyéni, családi érdekeket nem egyszer háttérbe kellett szorítani a közösségi munka javára. Üdvözítő volt, hogy a nagyrészt társadalmi munka megvalósításában a Kálló család töretlen egységet alkotott.

Ifjú Kálló Gábor munkásságához több figyelmet érdemlő tevékenység is tartozik. Így például: a templom kripta felújítása, amelynél a felesége is közreműködött; a temetői ravatalozó nagyrészt társadalmi hozzájárulással történő felépítése; családi házak, orvosi lakások, egyéb középületek építése. Nevéhez kötődik az elkészült toronysisak csúcsára kovácsoltvasból elkészült kereszt (függőleges eleme 5, kereszt eleme 3 méter hosszú) rögzítése (1950) a község lakóinak sokasága jelenlétében. (A történelmi pillanatnak magam is szemtanúja voltam.)

1981. Római katolikus templom, a toronnyal és a kőtámfallal. Remecz Anna-féle ingatlan (templom mögött) megvásárlása után, hozzáfogtak az egyházi szolgálati lakás építéséhez.

Az új ravatalozó felépítésében ifjú Kálló Gábor eredményes munkájának elismeréseként dr. Mandula József, újszászi plébános a Kálló családot többször is megtisztelte jelenlétével. (A ravatalozót 1978. december első vasárnapján szentelte meg dr. Kovács Endre egri segédpüspök.)

Ifjú Kálló Gábor élete párjául, kedveséül az újszászi születésű (1931. 10. 31.) Dóra Éva Veronikát választotta. Újszászon kötöttek házasságot 1953. 05. 23-án. Éva Veronika szülei: Dóra József, zagyvarékasi kereskedő és Vágó Julianna háztartásbeli voltak. Vágó Julianna korai halála miatt (30 éves volt) Éva Veronikát Vágó József vasúti altiszt és felesége, Czétényi Veronika nevelték fel. Dóra Éva Veronika iskoláinak elvégzése után az Áfész-nél dolgozott boltvezetőként, majd könyvelőként. Kisvárdán hunyt el 2006. 02. 21-én. Példaértékű hitvesi tett volt, hogy súlyos betegségben, mozgásában korlátozott férjét 25 évig nagy türelemmel ápolta, gondozta. Igaz, ebben nagy segítői, lelki támaszai voltak közvetlen hozzátartozói, elsősorban Éva lánya.

Ifjú Kálló Gábor és Dóra Éva Veronika Újszászon, a Munkás úton, később a Bajcsy-Zsilinszky úton alakították ki családi otthonukat. Boldog, kiegyensúlyozott életközösségükből két gyermekük született: Éva és Gábor. Éva (Újszász, 1956. 01. 14.) gyermekgyógyász, dr. Meskó Ferenc ügyvéddel férjezett. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán telepedtek le, ott praktizálnak. Egy gyermekük van, Meskó Zsófia (1999).

Dr. Meskóné Kálló Éva öccse Gábor, építész üzemmérnöki diplomát szerzett. Családot alapított, Németh Judit építőmérnökkel kötött házasságot. Életközösségükből két gyermek született, Anna (1988) és Gábor (1990). Mindketten egyetemen tanulnak. Édesapjuk 2005. 12. 25-én elhunyt.

A Kálló fivérek közül Pál Újszászon született 1932. 08. 26-án. Az újszászi Római Katolikus Népiskola befejezése után Kiss Mihály bognármesternél volt tanuló, majd kőműves szakmára váltott. 1951-től hosszú ideig az Újszászi Vegyesipari Termelőszövetkezet vezetőségének tagja volt, műszakai vezetői beosztásokban dolgozott. Az újszászi születésű (1937) Mucza Erzsébettel kötött házasságot. 1966 augusztusában a Pest megyei Gyömrőn telepedtek le, magánvállalkozóként ott folytatott kőműves tevékenységet. Két gyermekük született: Tünde (1958) és Katalin (1960). Mindketten tanítónők, férjhez mentek. Három unokával örvendeztették meg a nagyszülőket. Tünde gyermeke Adrienn a Duna Televíziónál dolgozik; Katalin gyermekei, Gábor és Zsolt vállalkozók.

A Kálló fivérek közül István a legfiatalabb. Újszászon született 1933. 12. 12-én. A Római Katolikus Népiskola után polgári iskolát végzett, majd a Szolnoki MÁV Járműjavító Tanintézetben lakatos szakmát tanult. Megfelelő gyakorlat után lakatosmester, majd autogén – villanyhegesztő szakvizsgát tett. A szakmai ismereteit bővítette. 1975-ben kőműves mesterképesítést is szerzett. Az 1953-1956 közötti időben katonai szolgálatot teljesített a határőrségnél, őrvezetőként szerelt le. 1962-ben az Újszászi Kisipari Szövetkezetben kőművesként dolgozott, a sikeres kőműves mestervizsga után magánkisiparosként működött. Családot alapított. Felesége az újszászi születésű (1940) Vágó Gizella, nyugdíjas óvodai dajka. Életközösségük gyümölcse: István (tanár), Csilla (óvónő) és Krisztina (gyógypedagógus). Hét unokájuk van: Attila (mérnök), Balázs (közgazdász), Tamás (egyetemen tanul), Zsolt (szakmunkás), Nikoletta (egyetemen tanul), Zoltán (informatikus), Gréta általános iskolai tanuló.

A Kálló család portréjának befejezéséhez érve, elgondolkoztam, valóban igaz, hogy az ember jellemi gazdagságának egyik legfontosabb meghatározója az a nevelő közeg – család, utca, lakóhelyi közösség – amelyben felnő? A Kálló család minden tagja Újszászon született, nevelkedett. Úgy érzem, jellemi gazdagságuk, a közösségért érzett felelősségük, tenni akarásuk példaértékű. őrizzük meg emléküket, illetve ápoljuk kapcsolatainkat!

Köszönöm a családtagok, hozzátartozók információit, hogy a portré megírásához önzetlen segítséget nyújtottak.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 14:55

Találat: 2512

Bizonyára sokan emlékeznek idős Rátóti Pálra, aki Újszásznak jól ismert hentes- és mészárosa, vágóállat felvásárlója, a világháborút is megjáró tekintélyes személyisége volt.

Rátóti József és Turza Etelka szülők négy gyermekkel (Pál, Eta, József, Margit) ajándékozták meg Újszász közösségét. Pál, a legidősebb gyermek, Újszászon született, 1923. 06. 29-én, és szülőhelyén hunyt el 2000. 02. 06-án. Felesége, Balogh Anna ugyancsak Újszászon látta meg a napvilágot 1924. 08. 29-én, és szülőhelyén hunyt el 1999. 10. 24-én. 1950. 05. 21-én kötöttek házasságot. Példás családi életük volt. Életközösségük gyümölcseként született Anna (Tünde) és Pál.

id. Rátóti Pál és felesége Balogh Anna

Idős Rátóti Pál sok viszontagságon ment keresztül. Az elemi iskola elvégzése után Vígh Gábornál tanult hentes- és mészáros mesterséget. A II. világháború öldöklő küzdelmeinek részese volt, hadtáposként szolgált. Amerikai hadifogságba esett, nürnbergi gyűjtőtáborba került, onnan tért haza. Újszászi bajtársai, fogolytársai (Nagy Bertalan kertész, Csibrány Flórián) elismeréssel szóltak a fronton, a fogolytáborban, főleg az élelmezés területén nyújtott önzetlen segítségéről.)

A hadifogságból történő hazatérése után, 1948. 11. 06-tól 1956. 03. 01-jéig a szolnoki Állatforgalmi Vállalatnál állatbegyűjtőként dolgozott. Ebben az időszakban, kiegészítő jövedelemként, jelentős volt a háztáji állattartás a falvakban. Például Újszászon, a „Szabadság” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet állományát is figyelembe véve, mintegy 4000 db sertést tartottak. Jelentős szerződéskötések voltak az Állatforgalmi Vállalattal. Az Újszász, Szászberek, Zagyvarékas és Tiszasüly körzet vágóállataira kötött szerződések megkötése, a szállítás szervezése, lebonyolítása, a kifizetések teljesítése, erőn felüli munkát kívánt Rátóti Páltól, különösen a téli időszakban, amikor hóban, fagyban, sárban, az esetek többségében kerékpárral közlekedett.

A középiskola városközpont felőli részén történt a vágóállatok átvétele, amiket a szolnoki vágóhídra szállítottak feldolgozásra. Vételjegy szolgált a kifizetés alapdokumentációjául. A kifizetés is Rátóti Pál feladata volt, akinek lojális, közösségsegítő, lelkiismeretes munkája máig elévülhetetlen.

1952-ben három hónapos tartalékos katonai szolgálatot teljesített. 1957–1960. között az Újszász és Vidéke Körzeti Földműves Szövetkezet húsboltjában dolgozott feleségével. 1961-től 1963-ig alkalmi sertés vágással foglalkozott, majd 1964-től nyugdíjazásáig (1983. 08. 07.) a Szolnok és Vidéke Vendéglátó Ipari Vállalatnál húsraktár-vezetőként szolgált. Nyugdíjazása után sem unatkozott, fia mellett segédkezett a húsboltban, és a vágóhídon tevékenykedett.

Újszászi labdarúgócsapat (megyei I. osztály 1976/77. évi bajnokság – 7. helyezés, 53,1 %-os teljesítménnyel) Álló sor: Boros Antal szakosztályvezető, Kasza József, Rátóti Pál, Mérész József, Tarcsa Károly, Juhász András, Bóta András, Podmaniczky József edző, Kálózi Károly. Guggolnak: Nagy Ignác, Terék János, Tóth László, Kovács György csapatkapitány, Kaló Jenő, Nagy György, Földes István. Fekszik: Takács Zoltán

Ifjú Rátóti Pál 1952.11.21-én született Újszászon. Az általános iskolát szülőhelyén végezte. A ceglédi „Bercsényi Miklós” Élelmiszeripari Szakképző Iskolában húsiparai szakmunkás képesítést szerzett. 1970-ben édesapja mellett helyezkedett el, mint helyettes húsraktárkezelő. 1971. 10. 28-án vonult be katonai szolgálatra a szolnoki „Kilián György” laktanyába. A kiképzés után a honvédségi konyhára irányították, ahol konyha-mészárosként szolgált.

Tagja lett a megyei I. osztályban szereplő Kilián FSE labdarúgócsapatnak, amellyel a 1972/73. évi megyei bajnokságban aranyérmet szereztek. A Nemzeti Bajnokság harmadik osztályába jutottak. Többnyire csatár poszton szerepelt. Jól ment a játék, a kétéves katonai szolgálata alatt 45–50 bajnoki mérkőzésen játszott. 1973 októberében szerelt le a honvédségtől. Labdarúgó képességei, kedvező személyes jegyei alapján (a Szolnok megyei ifjúsági válogatottnak, illetve az Ipari Tanulók Megyei válogatottjának is tagja volt), több egyesület is igazolni kívánta. Ezek között volt a szolnoki MÁV NB II-es csapata is, de szíve hazahúzta szülőhelyére. Az anyaegyesületénél jól érezte magát, az NB I-et is megjárt Podmaniczky József irányítása alatt futballozó Bóta András, Dancsó Gábor, Földes István, Földi János, Juhász András, Kaló Jenő, Kasza József, Koczka Imre, Kovács György, Mérész József, Nagy György, Nagy Ignác, Szőnyi János, Takács Károly, Takács Zoltán, Terék János, Tóth László, stb. társaságában. Szereplésük figyelmet érdemlő volt. Egy komoly sérülés azonban viszonylag korán véget vetett labdarúgó pályafutásának.

Az Újszászi ÁFÉSZ-nél kapott munkát irodistaként, később az áruházban hentes és mészárosként.

Megtalálta élete párját, családot alapított. 1977. 05. 21-én kötött házasságot az újszászi születésű (1956. 09. 25.) Csák Máriával, aki érettségi után a helyi ÁFÉSZ presszóban felszolgálóként dolgozott. Életközösségük ajándéka lett Anikó (Szolnok, 1978.) és Rita (Szolnok, 1982.) Csák Mária a szülési szabadsága után hálózati ellenőr, tűz- és munkavédelmi előadó volt korábbi munkahelyén. 1996-tól férjével együtt családi vállalkozásban dolgozik.

Elöl: Mészáros Réka, Kasza Levente, Mészáros Andor. Hátsó sor: Rátóti Pál, kezében Kasza Norina, Mészárosné Rátóti Anikó, Csák Béla, Rátótiné Csák Mária, kezében Mészáros Enikő, Kaszáné Rátóti Rita

Rátóti Pál és Csák Mária ügyeltek gyermekeik taníttatására is. Anikó és Rita többirányú szakképesítést szereztek. Anikó marketing és reklám, valamint kereskedelmi menedzser, míg Rita frissítő és kondicionáló masszőr, kozmetikus területen hasznosítja szakmai képesítéseit. Mindketten férjhez mentek, családot alapítottak. Anikó a budapesti születésű (1975) Mászáros Andor közgazdásszal kötött házasságot, aki energetikai tanácsadó. Gyermekeik: Réka (4,5 éves) és Enikő (9 hónapos). Rita a szolnoki születésű (1977), de újszászi származású Kasza Istvánnal kötött házasságot, aki érettségizett és cukrász szakképesítéssel rendelkezik. Jelenleg a Rátóti családi vállalkozásban dolgozik. Gyermekeik: Levente (4 éves) és Norina (2 éves).

Rátóti Pál nem elégedett meg a húsipari szakmunkás képesítéssel. 1978-ban az újszászi középiskolában érettségizett, 1980-ban üzletvezetői képzettséget szerzett, 1986-ban birtokosa lett a mesterlevélnek. 1992-ben saját céget alapított, és vállalkozóként működik. Feleségével együtt, 4 fő alkalmazásával szolgálják a lakosság igényeit: az újszászi húsboltban, a Kastély Otthonban, a Zagyvaparti Idősek Otthonában, a középiskola konyháján. Hentesárut szállítanak húsboltokba, éttermekbe (Jászladány, Jászkisér, Szajol, Szolnok). A helyi vágóhíd megszűntével a Heves megyei Pélyen, a „Hajdú Hús” Zrt-nél vágatja a megvásárolt élősertést, marhát, birkát. A feldolgozás Újszászon történik. Ha egy-egy újszászi konyha olykor megszorult, nem tagadta meg a segítséget. Támogatta a táborozó gyerekeket, az iskolai alapítványokat és más civil szervezeteket. Egy ideig hatósági húsboltot is üzemeltetett, de a körülmények hatására e tevékenységet néhány év után megszüntette.

Az Újszász Város Napja központi ünnepségén (2011. 09. 17.) vette át Újszász Város Gazdasági Díját. Tevékenységének méltatásakor többek között az alábbiakat hallottam: Újszász lakossága elégedett az áru minőséggel, a választékkal, a kiszolgálással, hiszen a kiváló áru mellé jó szót, figyelmességet, érdeklődést is kap.

A vállalkozás sikeresebbé tételére, a vásárlók igényeinek még jobb kielégítésére, újabb rövid- és hosszú távú tervei, céljai vannak. Vállalja a felmerülő kockázatot, a személyes felelősséget. Keresi, használja a piaci visszajelzéseket, erőforrásokat, mivelhogy a vállalkozók sokszor önmagukkal is versenyben állnak. A pénzt, az üzleti kapcsolatokban rejlő tőkét teljesítménye értékmérőjeként kezeli, hiszen tudja, a siker, a bukás elsősorban rajta múlik. Mint sikeres vállalkozó – hangzott a további méltató szavakból – szakmájában elkötelezett, hozzáértő, rugalmas, így joggal lehet bízni, hogy az eltervezett húsfeldolgozót, illetve pályázati forrásból, az EU szabvány előírásait is kielégítő vágóhidat, újabb nevén szúrópontot, előbb-utóbb megvalósítja.

Így az általa előállított húsipari termékek minősége, a szolgáltatás színvonala még sajátosabb, újszerűbb lesz, mint a versenytársaké, amelyben egyéni és Újszász lakosságának közösségi érdeke egybeesik.

Kívánjuk, hogy Rátóti Pálnak és szeretetben, békességben élő népes családjának – Újszász lakosságának segítségével, megértésével – váljanak valóra tervei, célkitűzései. Ehhez kívánok/kívánunk egyéni és családi életében hosszantartó jó egészséget és boldogságot.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 14:55

Találat: 2563

Ha egyszer megírnák a 40-es évek elején született nemzedék „névtelen tagjainak” útját és küzdelmeinek nehézségeit, biztos vagyok benne, hogy Veréb Éváé volna ebben a történetben az egyik legtisztább, legnemesebb karakter. Konszenzusteremtő, összhangpártoló asszony volt, talán ő lenne képes ebben a mai tudathasadásos, gyűlölködő világban – legalább a mikrokörnyezete szintjén – jótékony párbeszédeket közvetíteni. Borzalmas igazságtalanság a sorstól, hogy annak kellett ilyen korán eltávoznia, aki egész életében másokért élt, aki egész lényével az önzetlen segítés, a jó ügyekért való lelkesedés angyala volt. Az ő áldozatvállalásának természetessége, magával sodró lendülete egy egész kisváros közösségét inspirálta, szenvedélyesen hitt az emberben: különös képessége volt ahhoz, hogy mindenkiben a jót, az értéket fedezze fel. A kevesek közül való asszony életelvei ma is példaként szolgálhatnak mindazok számára, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy életük egy szakaszában a vonzáskörébe kerülhettek.

Vincze Zoltánné Veréb Éva 1942-ben született Nyírmadán, Veréb András és Dániel Erzsébet első gyermekeként. Gyermekkorát beárnyékolta édesapja hároméves távolléte, a hadifogságban lévő apa helyett az egyedül maradt anya tartotta el családot 1948-ig. A nehéz évek alatt Dániel Erzsébet határozottan koordinálta a kis család életét, mivel gazdatiszt édesapjától eleve életrevalóságot és gyakorlatias gondolkodást örökölt. Veréb Éva 1949 és 1957 között a nyírmadai általános iskolában tanult, kiváló eredményeire, gyors felfogására, éles eszére hamar felfigyeltek a tanárai. Kikövezett út vezetett a jótanuló, szorgalmas kislány számára az általános iskola után a megyeszékhely méltán híres középiskolájába, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Leánygimnáziumba. A kis Évát ugyan eléggé megviselte a szülőktől való elszakadás, a kollégiumi élet zárdaszerű, merev szabályozottsága, de a tanulásban továbbra is örömet és élvezetet talált. Osztályfőnöke Nyulasi Imréné Tóth Erzsébet magyar–német–orosz szakos tanárnő volt, aki több évtizeden át fáradozott a nyíregyházi tanítónőképzés színvonalának emelésén. Nyulasiné legendásan szigorú és következetes magyartanár volt, tanítványaival külön helyesírási és szépírási gyakorlófüzetet vezettetett, és rengeteg memoritert követelt tőlük. Akkoriban egyébként a Kölcsey Gimnázium tantestülete kiválóbbnál kiválóbb szakemberekkel volt tele, itt tanított többek között Csorba Sándor és Bachát László is, később mindketten a tanárképző főiskola oktatóivá váltak. Róluk később is mindig nagy tisztelettel beszélt Veréb Éva. Jelentős hatással volt még rá a gimnáziumi biológia-tanárnője, akinek példájára ő is biológiatanár szeretett volna lenni. Azonban a Nyírségnek megígért pedagógusképző intézmény, a későbbi Bessenyei György Tanárképző Főiskola csak 1962-ben kezdte meg a működését Nyíregyházán, Éva viszont már egy évvel korábban befejezte középiskolai tanulmányait. Nem akart évet veszíteni, ezért olyan pályát választott, amelyen szintén hasznosnak bizonyult a biológia iránti mély elköteleződése. Ezért döntött a védőnői hivatás mellett. /Különben annak, aki jól ismerte, feltűnhetett, hogy egész életében volt benne valami finom tanárnős vonás, a szó legnemesebb értelmében./ Soha nem bánta meg, hogy mégis a védőnőség mellett döntött, hiszen a vidéki emberek társadalmi problémáira érzékenyen reagáló asszony volt, óriási tettvággyal, segítőkészséggel. Képességei alapján sokkal nagyobb ívű pályát is befuthatott volna, de ő a nagy empátiát igénylő falusi védőnői munkát választotta.

Akkoriban Pesten és Szegeden voltak védőnőképzők, és kétéves felsőfokú intézetekben folyt a szakmára történő felkészítés csakúgy, mint az óvónők esetében. (Megjegyzem, ekkoriban a tanítóképzés is felsőfokú intézetekben – és nem főiskolákon – történt, csak éppen egy évvel hosszabb volt, mint az óvónő- és a védőnőképzés. A tanítóképző intézeteket csak 1975-ben emelték főiskolai rangra, s ugyanabban az évben indult el a védőnők hároméves egészségügyi főiskolai képzése.) Veréb Éva így 1961-ben még messzebb került a szűkebb pátriájától, mivel a szegedi intézetbe nyert felvételt, ott sajátította el a védőnői pályához szükséges ismereteket. A kétéves képzési idejű intézményben kisebb óraszámban általános alapozó tárgyakat (neveléstan, társadalomismeret, jogi ismeret, statisztika), nagyobb óraszámban pedig egészségügyi, gyermekgyógyászati szaktárgyakat (szülészet, bőrgyógyászat, szemészet, járványtan, sebészet, ápolástan, belgyógyászat, gyógyszertan stb.) hallgatott. Kollokviumait általában jeles vagy jó eredménnyel teljesítette. Az 1564/1963-as anyakönyvi szám alatt állították ki védőnői oklevelét, az egészségügyi miniszter pedig 321/14-es számmal vette fel az Országos Nyilvántartásba.

Szeged nemcsak a szakmai felkészülés helye volt számára, hanem a társválasztás helyszíne is. Bár korábban is voltak udvarlói, ő csakis magasan képzett humánértelmiségi férjet tudott maga mellett elképzelni, mindenképpen művelt emberrel kívánta összekötni az életét. Vincze Zoltán volt az a férfi, aki megfelelt az elképzeléseinek, s közös szenvedélyük, az olvasás, az irodalom szeretete is egyre közelebb hozta őket egymáshoz. Vincze Zoltán mezőtúri származású magyar-történelem szakos egyetemi hallgató volt, aki Bálint Sándor néprajzprofesszor tanítványaként szívesen ismerkedett a Szeged környéki falvak népi kultúrájával, tárgyi és szellemi emlékeivel. Kirándulásaikra, néprajzi megfigyelőútjaikra a menyasszonyát is magával vitte, büszkén mutatta őt be a szakrális néprajz nagynevű professzorának. Éva és Zoltán 1964-ben házasodtak össze, a házasságukat mindvégig erős, felbonthatatlan, életre szóló szövetségként értelmezték.

Veréb Éva az első védőnői évet hajadonként még a Nyírségben töltötte. Vőlegénye abban az évben ötödéves egyetemista volt, s úgy döntöttek, megvárják, amíg ő is végez, csak utána házasodnak össze. Ez az első év igazából még a szakmai gyakorlat éve volt, ugyanis az 51/1958-as egészségügyi minisztériumi rendelet másfél év szakmai gyakorlatra kötelezte a védőnőképzők végzett hallgatóit. Olyan lehetett ez, mint a második világháború előtti középiskolai tanárok gyakorlóéve. Veréb Éva a végzés után a szülőfaluja melletti Pusztadoboson kapott védőnői állást, ez a település akkor hivatalosan Nyírmadához tartozott. Dr. Jakab András baktalórántházi járási főorvos 1963. szept. 16-án nyújtotta az ifjú pályakezdőnek a kinevezési okmányát, amelyben megbízza a Nyírmada I. (Pusztadobos) körzet védőnői feladatainak ellátásával. Bár tisztában voltak vele, hogy a lelkes fiatal lány csak egy évig marad Szabolcsban, már néhány hónap múlva soron kívüli előléptetésben (fizetésemelésben) részesítették jó munkájáért, példaértékű kötelességteljesítéséért. Erről a következő határozattal intézkedett a járási főorvos: „Veréb Éva nyírmadai körzeti védőnőt 1964. január 01-i hatállyal a Járási Tanács vb. elnökhelyettesével, a járási vezető védőnővel és az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének megbízottjával egyetértésben soronkívüli előléptetésben részesítem. Az 1964. évi soronkívüli előléptetési keret terhére illetményét havi 50 Ft-al megemelem. Illetménye az előléptetéssel havi 1250 Ft-ra emelkedik.”

Veréb Éva 1964-ben vált meg gyermekkora színhelyétől: ekkor költözött - férjét követve - Szolnok megyébe. Hogyan került a Vincze-házaspár Szolnok megyébe és éppen Újszászra? A kérdés megválaszolásához ismerni kell a korabeli oktatásügy furcsa elképzeléseit. A 60-as évek eleje a falusi gimnáziumok alapításának időszaka volt hazánkban: sok nagyközség ekkor kapott középiskolát, a kormányzat ezzel akarta megkönnyíteni a falun élő család gyermekeinek továbbtanulását. Sikertelen és szerencsétlen volt ez az akció is, mint a szocialista oktatáspolitika oly sok intézkedése: nagyon kevés faluban maradt életképes a középiskola, a legtöbb helyen elsorvadt, megszűnt, mivel nem volt elég tanulója. Az újszászi gimnázium a ritka kivételek egyike, ez az iskola megmaradt, nem tűnt el a süllyesztőben, ez pedig előrelátó és okosan tervező alapító igazgatójának, Rózsa Imrének az érdeme. 1963-ban alapítottak gimnáziumot Újszászon, ebbe a fiatal iskolába hívta meg Rózsa a szegedi egyetem két kiváló végzősét 1964-ben: Vincze Zoltánt és Mizser Lajost. A Vincze-házaspárnak, a nyírségi ifjú asszonynak és a mezőtúri fiatalembernek egy új világot kellett megismernie, az újszászi életet, az ottani emberek világát, mentalitását. Nem volt nehéz beilleszkedniük a falu értelmiségi társadalmába, hamar barátságot kötöttek a helybeli pedagóguscsaládokkal, ezek a kapcsolatok bizonyultak a legtartósabbnak a későbbi életük során. Különösen szoros baráti szálak fűzték őket a Diószegi-házaspárhoz.

Veréb Éva kezdetben nem kapott állást Újszászon, mivel a két védőnői körzet már be volt töltve, ezért a közeli Jászalsószentgyörgyre járt át két éven keresztül naponta. Mivel Újszász a 60-as években dinamikusan fejlődött, 1966-ban létrehoztak egy harmadik védőnői állást is, amelynek betöltésére Vincze Zoltánnét kérték fel. 1966. aug. 30-án fejezte be a 24 éves védőnő jászalsószentgyörgyi működését, és szept. 1-jétől már Újszászon folytatta a munkáját. Ettől kezdve 2002-ig, a nyugdíjazásáig, folyamatosan Újszászon dolgozott. Munkakönyvét lapozgatva megilletődéssel konstatálja e szöveg szerzője, hogy nem volt olyan év, amikor Édesanyja ne kapott volna pénzjutalmat, elismerést a szakmai teljesítményéért. Közben a védőnőképzés intézményi keretei megváltoztak: főiskolai rangúvá vált e professzió képviselőinek szakmai felkészítése is. A régi rendszerben végzett védőnőktől ugyan ekkor még nem követelték meg (később már igen), hogy elvégezzék az Orvos-továbbképző Intézet védőnői kiegészítő szakát, Veréb Éva mégis az elsők között jelentkezett a levelező formában folyó képzésre, saját szakmai igényessége ösztönözte erre a döntésre. 1979 és 1981 között tanult munka mellett, 1980-ban készítette el a szakdolgozatát. Diplomamunkájában az alkoholizmus elleni küzdelem családi és iskolai feladatairól értekezett, alapos szakirodalom-feltárást végzett ebben a témában, és saját kérdőíves felméréssel is kiegészítette az irodalom alapján levont következtetéseit. A kérdőíves vizsgálatokat az újszászi gimnázium tanulóinak körében bonyolította le. 1981. március 19-én tett államvizsgát szép eredménnyel, a Zalányi Sámuel egyetemi professzor elnöklete alatt összeült vizsgabizottság előtt. Ezzel lezárta ugyan intézményes formában végzett tanulmányait, de korántsem zárta le az önképzését, a szakmai önfejlesztését. Lelkesen képezte tovább magát a szűkebb szakterületén, az anya- és csecsemőgondozás terén éppúgy, mint a gyermekgyógyászatban. Boda Domokos „Gyermekgyógyászat” c. könyve szinte a bibliája volt, nagyon gyakran forgatta, lapozgatta. Szél Éva főiskolai tanárról is mindig nagy tisztelettel nyilatkozott, több jegyzetéből is tanult. Fejlődés-lélektani és romológiai munkákat is buzgón tanulmányozott, igen hamar felfigyelt például Forray R. Katalin cigányokkal foglalkozó írásaira.

Egy védőnő azzal is a hivatását teljesíti, hogy példát mutat a körzetében élő édesanyáknak az anyai szeretetből, gondoskodásból. Veréb Évának kétszer adatott meg az anyaság misztériuma, élete legnagyobb műveinek a két gyermekét tartotta. A közeli barátok nagyon jól tudták, mennyit aggódott kicsi, koraszülött fiáért, elsőszülöttjéért. Nagyfia, Zoltán, aki fegyveres testületekben futott be szép karriert, örök hivatkozási pont maradt a munkájában is, saját gyermeke példájának elmesélésével erősítette meg azt az igazságot, hogy egész kicsi súllyal született gyermekből is lehet okos, erős, sikeres felnőttet nevelni. Kisebbik fia nem várt ajándék volt az életében, akivel már érett asszonyként élhette újra az anyaság megannyi csodáját, a babázás örömeit.

Szakmai munkájában nagyban segítette őt kifinomult tapintata, jó emberismerete. Egészen különleges kommunikációs képességgel rendelkezett. Az életben az erkölcsi tartást, a meg nem alkuvó igazságszeretetet, a kedvezőtlenebb körülmények között élők iránti segítés kötelességét tartotta a legfontosabbnak. Emelkedett erkölcsi érzéke nem tűrte az olcsó tréfálkozást, a frivol megjegyzéseket. Megsemmisítően tudott nézni az olyanokra, akik a jelenlétében ilyeneket engedtek meg maguknak. Maximálisan megkövetelte magának és kolléganőinek a tanult hölgyeknek kijáró tiszteletet. Már a 70-es évektől oktatóvédőnői feladatokat is ellátott, szinte minden tanévben volt nála védőnőképzős hallgató vidéki gyakorlaton. A főiskolai oktatók a legszínvonalasabb utánpótlás-nevelő munkát végző mentorvédőnők között tartották számon Vincze Zoltánnét, a gyakorlatukat nála teljesítő védőnőjelöltek alapos felkészítést kaptak a terepen végzendő munka módszereiből.

A legfelsőbb szakmai szinten is értékelték magas színvonalú kötelességteljesítését, akadályt nem ismerő igyekezetét. 1984-ben az egészségügyi miniszter kitüntetéssel honorálta Veréb Éva szakmai elkötelezettségét, eredményeit. 2003-ban végre a helyi vezetéstől is megkapta azt az elismerést, amely munkája megbecsülését méltóképpen kifejezte: a Pro Urbe-díjat.

Vincze Zoltánné sokoldalú, összetett munkáját mindvégig fáradhatatlanul, lelkiismeretesen végezte. Tökéletesen illettek Rá azok a szavak, amelyekkel Tauffer Vilmos idestova kilencven évvel ezelőtt az ideális védőnő képét lefestette. Az egykori szülész-nőgyógyász egyetemi tanár ugyanis a következőképpen foglalta össze a védőnőkkel kapcsolatos elvárásait: „Ilyen munkára csak melegszívű, intelligens nő való, ki e veleszületett és belenevelt értékes lelki tulajdonságokhoz még hozzátanulta mindazt, amit higiénés, gyermekápolási és szociális szempontokból tudnia szükséges avégből, hogy az anyáknak és csecsemőiknek támogatója lehessen a család és a nemzet érdekében.”

Dr. Vincze Tamás PhD

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 14:54

Találat: 3883

Beszélgetés Kovács Kálmánné Almási Erzsébettel

Hatvanéves általános iskolai találkozót tartottunk 2010. 07. 17-én. Erről az Újszászi Híradó 2010. augusztusi számában Kovács Kálmánné Almási Erzsébet osztálytársunk (továbbiakban: Erzsike) írt emlékező sorokat. A találkozó igen jó hangulatú, sok emléket felidéző jubileumi összejövetel volt. Sok mindenről szó esett. Többek között Erzsikének elmondtam: keressük, kutatjuk az újszászi amatőr műkedvelő színészek által a régmúlt időben előadott színdarabokról készült fotókat, szereplőket. Tájékoztattam, hogy Jánoska Antal jóvoltából, „Újszászi műkedvelők” címmel, éppen a jubileumi osztálytalálkozónk idejében, figyelemre méltó kutatómunka eredményét olvashatjuk, fényképek kíséretében az Újszászi Híradóban. Nos, Erzsike igencsak meglepett, amikor elmondta, közel 70 évvel ezelőtt ő is szerepelt egy színdarabban, amelyről fényképpel is tud szolgálni. Megkaptam. A kísérőlevél szerint, egy lelkes amatőr csoport a „Tokaji aszú” című operettet mutatta be 1941. 12. 08-án az Újszászi Vasutas Körben. Nézegettem a fényképet. Kerestem rajta a ma ismert arcot, de nem találtam. Végül megtudtam, Erzsike ott ül az első sorban a hét évtizeddel ezelőtt készült csoportképen. A fénykép kapcsán kérdés-válasz formában egyrészt felidéztük Erzsike emlékeit a Szilágyi László szövegíró és Eisemann Mihály zeneszerző által alkotott operettről, másrészt a felől érdeklődtem, milyen útravalóval szolgált első színpadi fellépése pályafutására. Íme, a beszélgetés:

Almási Erzsébet

VF: Miért nem ismertelek fel a képen?

E: Hatéves óvodás voltam, amikor eljátszottam a darab gyermek főszerepét, Andriskát. Zombori bácsi a főpróbán azt mondta: „Nézd ezt a virágos rétet!” – és a díszletre mutatott. – „Ez mind cukorrá változik, ha az előadáson is jól szerepelsz.”

VF: Ki volt Zombori bácsi?

E: Úgy emlékszem, vasúti tisztként az Újszászi Vasutas Kör sokoldalú, jól felkészült vezetője volt, ő tanította be a színdarabot.

VF: Hogyan sikerült az előadás, a színpadi fellépésed?

E: A bemutató várakozáson felüli sikert aratott, a közönség kellemesen szórakozott, és én is jól szerepeltem. Az előadás végén nagy tapsot kaptam. Hullott a sok cukor a színpadra. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam. Csak álltam a színpad közepén a szűnni nem akaró taps közben. A cukrot a felnőtt szereplők szedték össze és adták a kezembe.

VF: Minden zenés színdarabból közismertté válik egy-egy dal. Bizonyára a „Tokaji aszú” operettből is maradt emlékezetedben, ha más nem, néhány soros refrén, dallamrész.

E: Igen.

Ennyire emlékszem és nem többre.

VF: A csoportképen, ha jól számolom, 21-en vagytok. Emlékszel-e szereplőtársaidra?

E: 70 év távlatából a nevek, arcok elhomályosultak. Úgy emlékszem, a színpadi édesanyám Serfőző Mancika volt, aki a civil életben fodrász volt. (A képen fehér blúzban látható, keze a vállamon.)

VF: Hogyan éled meg a régmúlt színpadi sikered emlékét?)

E: Az előadás sikere, a sok cukor, egy egész életre szóló élményt nyújtott, amire hét évtized távlatából is szívesen emlékszem. A darabot közkívánatra még kétszer mutattuk be teltházas sikerrel.

VF: Hogyan kamatoztattad később ezt a színpadi fellépést, szereplést?

E: Elsős elemista voltam, és adventkor a templomban szerepeltem. „Lourdes-i Mária, könyörögj érettünk! Ámen.” Ez volt a szövegem. Harmadikos koromban a tanítónőm, Radnóti Mária, kézen fogva vezetett a parókiára verset mondani. Arra a szép versre még ma is emlékszem:

Ötödikesként Szent Margit szerepét játszottam. Osztályfőnököm, Radnóti Mária tanította be az általa írt színdarabot, mely a templom történetéről szólt. Hatvanban is előadtuk Eucharisztikus Napok keretében 1947 júniusában. Akkor még nem sejtettem, hogy később ez a város meghatározó szerepet tölt be az életemben. (Férjemmel itt telepedtünk le, itt dolgoztunk; férjem vasúti mérnökként, én pedig tanárnőként.) A Jászberényi Tanítóképzőben minden jeles ünnepen mondtam a szebbnél szebb verseket, sok szín volt a palettámon Csokonaitól Victor Hugoig.

VF: Mióta foglalkozol újra versmondással?

E: 1995-ben nyugdíjas lettem. A munkával töltött, tartalmas, sok szép eredménnyel teli 41 év után, a megnőtt szabadidőmet új feladattal megtöltve kezdtem el ismét verset mondani.

VF: Mondanál valamit versmondó fellépéseidről, sikereidről?

E: Először Újszászon, a 45 éves osztálytalálkozón mondtam el Oláh Gábor Dolgozatjavítás című versét. A sors úgy rendelte, hogy visszatérjek a gyökerekhez. Gyermekként is itt, a szülőhelyemen mondtam el az első verset, és nyugdíjasként szintén itt. 1995-től minden évben, kiírás szerint vettem részt a meghirdetett vers- és prózamondó versenyeken. Így telt el 15 év. Majd a 60 éves általános iskolai találkozónkon Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című versét adtam elő ismét „itthon”.

VF: Volt-e lehetőséged Újszászon szélesebb közönség előtt is fellépni?

E: Igen. Meghívó érkezett kedves szavak kíséretében Molnár Sándortól, a VSZONYSZ újszászi elnökétől, az Idősek Világnapja rendezvényre a művelődési házba 2010. 11. 18-ára. Ekkor nyílt lehetőségem Újszászon színpadra állni annyi év után. Régi szép emlékek suhantak át bennem a fellépéskor.

VF: Mivel készültél erre a szép emlékeket idéző rendezvényre?

E: Verses-zenés összeállítással. A műsor anyagát a 15 év legszebb verseiből, prózáiból választottam ki, és a barátaim segítségével mutattam be. Menyhárt Pálné (Jutka) konferált, a zenei kíséretet, aláfestést, valamint a megzenésített verseket Almási Józsefné (Vera) és Szalay Árpád adták elő citerával. A műsorban elhangzó művek mindegyike valamilyen neves alkalomhoz, szerepléshez, versenyhez kapcsolódott. Petőfi Sándor Kérdezd: szeretlek-e? című versét, a Kárpát-medencei Szépkorúak Szavalóversenyén, Szolnokon mondtam el először 1997-ben. Hatvanban ünnepeltük Kányádi Sándor 80. születésnapját. Tőle tanultam: A vers az, amit mondani kell. A költő Nyergestető című versét ezért választottam. József Attila: Ezüst élet című alkotását 2005-ben a költő születésének 100. évfordulóján, Szolnokon mondtam el. Tóth Árpád A holdkóros apród története 2008-ban, Salgótarjánban hangzott el, mellyel elnyertem a „Régió Nyugdíjas Versmondója címet”.

„Tokaji aszú” színdarab a Vasutas Körben (1941. 12. 08.). Andriska szerepében, elől virágcsokorral kezében, a 6 éves Almási Erzsébet

Hatvanban a X. Nemzedékek Jubileumi Versenyén a budapesti országos döntőbe juttatott Vas István A süketnéma kislány című művének előadása. 2009-ben Benedek Elek születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, aki meséi, mondái által sok értékes tudnivalót hagyott az utókorra. A műsor zárásaként tőle választottam a Rapsóné című mondát, amivel Miskolcon a „Régió Nyugdíjas Prózamondója” lettem.

VF: Ez utóbbi fellépésed után mit éreztél?

E: Előadásom után sokan odajöttek gratulálni, régi kedves ismerősök, volt osztálytársak. Boldog voltam. Felemelő érzés volt, hogy együtt éreznek velem, hogy tetszett a műsor.

VF: Hogyan tervezed életed a továbbiakban, főleg ami a versmondást illeti?

E: A közelmúltban megismertem az A színpadon című dalszöveget, amelynek kezdő sorai a következők:

Sokatmondó a dalszöveg. Néhányszor álltam már a színpad közepén, bátran mondhatom, jó érzés, kevésbé lehet szavakba foglalni. Járom a megkezdett utat, amíg lehet, mert számomra az ilyen jellegű feladat lelki szükségletem lett. Tovább növelem az oklevelek számát, melyből jelenleg 75 van a gyűjteményemben. Már válogatom a jövő évi versenyekre a novellákat. Azokkal szeretném majd ismét elnyerni a közönség és a zsűri tetszését, mint az idén a Család és természet országos szavalóversenyen, ahol arany fokozatot értem el.

VF: Magam és az Újszászi Híradó olvasói nevében köszönöm a beszélgetést. További sikereket, hosszantartó, betegségmentes életet kívánok egyéni és családi életedben. Büszke vagyok, hogy az általános iskolában osztálytársad lehettem.

Varga Ferenc