Várostörténeti múzeum

Beszélgetés Kovács Kálmánné Almási Erzsébettel

Hatvanéves általános iskolai találkozót tartottunk 2010. 07. 17-én. Erről az Újszászi Híradó 2010. augusztusi számában Kovács Kálmánné Almási Erzsébet osztálytársunk (továbbiakban: Erzsike) írt emlékező sorokat. A találkozó igen jó hangulatú, sok emléket felidéző jubileumi összejövetel volt. Sok mindenről szó esett. Többek között Erzsikének elmondtam: keressük, kutatjuk az újszászi amatőr műkedvelő színészek által a régmúlt időben előadott színdarabokról készült fotókat, szereplőket. Tájékoztattam, hogy Jánoska Antal jóvoltából, „Újszászi műkedvelők” címmel, éppen a jubileumi osztálytalálkozónk idejében, figyelemre méltó kutatómunka eredményét olvashatjuk, fényképek kíséretében az Újszászi Híradóban. Nos, Erzsike igencsak meglepett, amikor elmondta, közel 70 évvel ezelőtt ő is szerepelt egy színdarabban, amelyről fényképpel is tud szolgálni. Megkaptam. A kísérőlevél szerint, egy lelkes amatőr csoport a „Tokaji aszú” című operettet mutatta be 1941. 12. 08-án az Újszászi Vasutas Körben. Nézegettem a fényképet. Kerestem rajta a ma ismert arcot, de nem találtam. Végül megtudtam, Erzsike ott ül az első sorban a hét évtizeddel ezelőtt készült csoportképen. A fénykép kapcsán kérdés-válasz formában egyrészt felidéztük Erzsike emlékeit a Szilágyi László szövegíró és Eisemann Mihály zeneszerző által alkotott operettről, másrészt a felől érdeklődtem, milyen útravalóval szolgált első színpadi fellépése pályafutására. Íme, a beszélgetés:

Almási Erzsébet

VF: Miért nem ismertelek fel a képen?

E: Hatéves óvodás voltam, amikor eljátszottam a darab gyermek főszerepét, Andriskát. Zombori bácsi a főpróbán azt mondta: „Nézd ezt a virágos rétet!” – és a díszletre mutatott. – „Ez mind cukorrá változik, ha az előadáson is jól szerepelsz.”

VF: Ki volt Zombori bácsi?

E: Úgy emlékszem, vasúti tisztként az Újszászi Vasutas Kör sokoldalú, jól felkészült vezetője volt, ő tanította be a színdarabot.

VF: Hogyan sikerült az előadás, a színpadi fellépésed?

E: A bemutató várakozáson felüli sikert aratott, a közönség kellemesen szórakozott, és én is jól szerepeltem. Az előadás végén nagy tapsot kaptam. Hullott a sok cukor a színpadra. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam. Csak álltam a színpad közepén a szűnni nem akaró taps közben. A cukrot a felnőtt szereplők szedték össze és adták a kezembe.

VF: Minden zenés színdarabból közismertté válik egy-egy dal. Bizonyára a „Tokaji aszú” operettből is maradt emlékezetedben, ha más nem, néhány soros refrén, dallamrész.

E: Igen.

Ennyire emlékszem és nem többre.

VF: A csoportképen, ha jól számolom, 21-en vagytok. Emlékszel-e szereplőtársaidra?

E: 70 év távlatából a nevek, arcok elhomályosultak. Úgy emlékszem, a színpadi édesanyám Serfőző Mancika volt, aki a civil életben fodrász volt. (A képen fehér blúzban látható, keze a vállamon.)

VF: Hogyan éled meg a régmúlt színpadi sikered emlékét?)

E: Az előadás sikere, a sok cukor, egy egész életre szóló élményt nyújtott, amire hét évtized távlatából is szívesen emlékszem. A darabot közkívánatra még kétszer mutattuk be teltházas sikerrel.

VF: Hogyan kamatoztattad később ezt a színpadi fellépést, szereplést?

E: Elsős elemista voltam, és adventkor a templomban szerepeltem. „Lourdes-i Mária, könyörögj érettünk! Ámen.” Ez volt a szövegem. Harmadikos koromban a tanítónőm, Radnóti Mária, kézen fogva vezetett a parókiára verset mondani. Arra a szép versre még ma is emlékszem:

Ötödikesként Szent Margit szerepét játszottam. Osztályfőnököm, Radnóti Mária tanította be az általa írt színdarabot, mely a templom történetéről szólt. Hatvanban is előadtuk Eucharisztikus Napok keretében 1947 júniusában. Akkor még nem sejtettem, hogy később ez a város meghatározó szerepet tölt be az életemben. (Férjemmel itt telepedtünk le, itt dolgoztunk; férjem vasúti mérnökként, én pedig tanárnőként.) A Jászberényi Tanítóképzőben minden jeles ünnepen mondtam a szebbnél szebb verseket, sok szín volt a palettámon Csokonaitól Victor Hugoig.

VF: Mióta foglalkozol újra versmondással?

E: 1995-ben nyugdíjas lettem. A munkával töltött, tartalmas, sok szép eredménnyel teli 41 év után, a megnőtt szabadidőmet új feladattal megtöltve kezdtem el ismét verset mondani.

VF: Mondanál valamit versmondó fellépéseidről, sikereidről?

E: Először Újszászon, a 45 éves osztálytalálkozón mondtam el Oláh Gábor Dolgozatjavítás című versét. A sors úgy rendelte, hogy visszatérjek a gyökerekhez. Gyermekként is itt, a szülőhelyemen mondtam el az első verset, és nyugdíjasként szintén itt. 1995-től minden évben, kiírás szerint vettem részt a meghirdetett vers- és prózamondó versenyeken. Így telt el 15 év. Majd a 60 éves általános iskolai találkozónkon Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című versét adtam elő ismét „itthon”.

VF: Volt-e lehetőséged Újszászon szélesebb közönség előtt is fellépni?

E: Igen. Meghívó érkezett kedves szavak kíséretében Molnár Sándortól, a VSZONYSZ újszászi elnökétől, az Idősek Világnapja rendezvényre a művelődési házba 2010. 11. 18-ára. Ekkor nyílt lehetőségem Újszászon színpadra állni annyi év után. Régi szép emlékek suhantak át bennem a fellépéskor.

VF: Mivel készültél erre a szép emlékeket idéző rendezvényre?

E: Verses-zenés összeállítással. A műsor anyagát a 15 év legszebb verseiből, prózáiból választottam ki, és a barátaim segítségével mutattam be. Menyhárt Pálné (Jutka) konferált, a zenei kíséretet, aláfestést, valamint a megzenésített verseket Almási Józsefné (Vera) és Szalay Árpád adták elő citerával. A műsorban elhangzó művek mindegyike valamilyen neves alkalomhoz, szerepléshez, versenyhez kapcsolódott. Petőfi Sándor Kérdezd: szeretlek-e? című versét, a Kárpát-medencei Szépkorúak Szavalóversenyén, Szolnokon mondtam el először 1997-ben. Hatvanban ünnepeltük Kányádi Sándor 80. születésnapját. Tőle tanultam: A vers az, amit mondani kell. A költő Nyergestető című versét ezért választottam. József Attila: Ezüst élet című alkotását 2005-ben a költő születésének 100. évfordulóján, Szolnokon mondtam el. Tóth Árpád A holdkóros apród története 2008-ban, Salgótarjánban hangzott el, mellyel elnyertem a „Régió Nyugdíjas Versmondója címet”.

„Tokaji aszú” színdarab a Vasutas Körben (1941. 12. 08.). Andriska szerepében, elől virágcsokorral kezében, a 6 éves Almási Erzsébet

Hatvanban a X. Nemzedékek Jubileumi Versenyén a budapesti országos döntőbe juttatott Vas István A süketnéma kislány című művének előadása. 2009-ben Benedek Elek születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, aki meséi, mondái által sok értékes tudnivalót hagyott az utókorra. A műsor zárásaként tőle választottam a Rapsóné című mondát, amivel Miskolcon a „Régió Nyugdíjas Prózamondója” lettem.

VF: Ez utóbbi fellépésed után mit éreztél?

E: Előadásom után sokan odajöttek gratulálni, régi kedves ismerősök, volt osztálytársak. Boldog voltam. Felemelő érzés volt, hogy együtt éreznek velem, hogy tetszett a műsor.

VF: Hogyan tervezed életed a továbbiakban, főleg ami a versmondást illeti?

E: A közelmúltban megismertem az A színpadon című dalszöveget, amelynek kezdő sorai a következők:

Sokatmondó a dalszöveg. Néhányszor álltam már a színpad közepén, bátran mondhatom, jó érzés, kevésbé lehet szavakba foglalni. Járom a megkezdett utat, amíg lehet, mert számomra az ilyen jellegű feladat lelki szükségletem lett. Tovább növelem az oklevelek számát, melyből jelenleg 75 van a gyűjteményemben. Már válogatom a jövő évi versenyekre a novellákat. Azokkal szeretném majd ismét elnyerni a közönség és a zsűri tetszését, mint az idén a Család és természet országos szavalóversenyen, ahol arany fokozatot értem el.

VF: Magam és az Újszászi Híradó olvasói nevében köszönöm a beszélgetést. További sikereket, hosszantartó, betegségmentes életet kívánok egyéni és családi életedben. Büszke vagyok, hogy az általános iskolában osztálytársad lehettem.

Varga Ferenc