Várostörténeti múzeum

Ha egyszer megírnák a 40-es évek elején született nemzedék „névtelen tagjainak” útját és küzdelmeinek nehézségeit, biztos vagyok benne, hogy Veréb Éváé volna ebben a történetben az egyik legtisztább, legnemesebb karakter. Konszenzusteremtő, összhangpártoló asszony volt, talán ő lenne képes ebben a mai tudathasadásos, gyűlölködő világban – legalább a mikrokörnyezete szintjén – jótékony párbeszédeket közvetíteni. Borzalmas igazságtalanság a sorstól, hogy annak kellett ilyen korán eltávoznia, aki egész életében másokért élt, aki egész lényével az önzetlen segítés, a jó ügyekért való lelkesedés angyala volt. Az ő áldozatvállalásának természetessége, magával sodró lendülete egy egész kisváros közösségét inspirálta, szenvedélyesen hitt az emberben: különös képessége volt ahhoz, hogy mindenkiben a jót, az értéket fedezze fel. A kevesek közül való asszony életelvei ma is példaként szolgálhatnak mindazok számára, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy életük egy szakaszában a vonzáskörébe kerülhettek.

Vincze Zoltánné Veréb Éva 1942-ben született Nyírmadán, Veréb András és Dániel Erzsébet első gyermekeként. Gyermekkorát beárnyékolta édesapja hároméves távolléte, a hadifogságban lévő apa helyett az egyedül maradt anya tartotta el családot 1948-ig. A nehéz évek alatt Dániel Erzsébet határozottan koordinálta a kis család életét, mivel gazdatiszt édesapjától eleve életrevalóságot és gyakorlatias gondolkodást örökölt. Veréb Éva 1949 és 1957 között a nyírmadai általános iskolában tanult, kiváló eredményeire, gyors felfogására, éles eszére hamar felfigyeltek a tanárai. Kikövezett út vezetett a jótanuló, szorgalmas kislány számára az általános iskola után a megyeszékhely méltán híres középiskolájába, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Leánygimnáziumba. A kis Évát ugyan eléggé megviselte a szülőktől való elszakadás, a kollégiumi élet zárdaszerű, merev szabályozottsága, de a tanulásban továbbra is örömet és élvezetet talált. Osztályfőnöke Nyulasi Imréné Tóth Erzsébet magyar–német–orosz szakos tanárnő volt, aki több évtizeden át fáradozott a nyíregyházi tanítónőképzés színvonalának emelésén. Nyulasiné legendásan szigorú és következetes magyartanár volt, tanítványaival külön helyesírási és szépírási gyakorlófüzetet vezettetett, és rengeteg memoritert követelt tőlük. Akkoriban egyébként a Kölcsey Gimnázium tantestülete kiválóbbnál kiválóbb szakemberekkel volt tele, itt tanított többek között Csorba Sándor és Bachát László is, később mindketten a tanárképző főiskola oktatóivá váltak. Róluk később is mindig nagy tisztelettel beszélt Veréb Éva. Jelentős hatással volt még rá a gimnáziumi biológia-tanárnője, akinek példájára ő is biológiatanár szeretett volna lenni. Azonban a Nyírségnek megígért pedagógusképző intézmény, a későbbi Bessenyei György Tanárképző Főiskola csak 1962-ben kezdte meg a működését Nyíregyházán, Éva viszont már egy évvel korábban befejezte középiskolai tanulmányait. Nem akart évet veszíteni, ezért olyan pályát választott, amelyen szintén hasznosnak bizonyult a biológia iránti mély elköteleződése. Ezért döntött a védőnői hivatás mellett. /Különben annak, aki jól ismerte, feltűnhetett, hogy egész életében volt benne valami finom tanárnős vonás, a szó legnemesebb értelmében./ Soha nem bánta meg, hogy mégis a védőnőség mellett döntött, hiszen a vidéki emberek társadalmi problémáira érzékenyen reagáló asszony volt, óriási tettvággyal, segítőkészséggel. Képességei alapján sokkal nagyobb ívű pályát is befuthatott volna, de ő a nagy empátiát igénylő falusi védőnői munkát választotta.

Akkoriban Pesten és Szegeden voltak védőnőképzők, és kétéves felsőfokú intézetekben folyt a szakmára történő felkészítés csakúgy, mint az óvónők esetében. (Megjegyzem, ekkoriban a tanítóképzés is felsőfokú intézetekben – és nem főiskolákon – történt, csak éppen egy évvel hosszabb volt, mint az óvónő- és a védőnőképzés. A tanítóképző intézeteket csak 1975-ben emelték főiskolai rangra, s ugyanabban az évben indult el a védőnők hároméves egészségügyi főiskolai képzése.) Veréb Éva így 1961-ben még messzebb került a szűkebb pátriájától, mivel a szegedi intézetbe nyert felvételt, ott sajátította el a védőnői pályához szükséges ismereteket. A kétéves képzési idejű intézményben kisebb óraszámban általános alapozó tárgyakat (neveléstan, társadalomismeret, jogi ismeret, statisztika), nagyobb óraszámban pedig egészségügyi, gyermekgyógyászati szaktárgyakat (szülészet, bőrgyógyászat, szemészet, járványtan, sebészet, ápolástan, belgyógyászat, gyógyszertan stb.) hallgatott. Kollokviumait általában jeles vagy jó eredménnyel teljesítette. Az 1564/1963-as anyakönyvi szám alatt állították ki védőnői oklevelét, az egészségügyi miniszter pedig 321/14-es számmal vette fel az Országos Nyilvántartásba.

Szeged nemcsak a szakmai felkészülés helye volt számára, hanem a társválasztás helyszíne is. Bár korábban is voltak udvarlói, ő csakis magasan képzett humánértelmiségi férjet tudott maga mellett elképzelni, mindenképpen művelt emberrel kívánta összekötni az életét. Vincze Zoltán volt az a férfi, aki megfelelt az elképzeléseinek, s közös szenvedélyük, az olvasás, az irodalom szeretete is egyre közelebb hozta őket egymáshoz. Vincze Zoltán mezőtúri származású magyar-történelem szakos egyetemi hallgató volt, aki Bálint Sándor néprajzprofesszor tanítványaként szívesen ismerkedett a Szeged környéki falvak népi kultúrájával, tárgyi és szellemi emlékeivel. Kirándulásaikra, néprajzi megfigyelőútjaikra a menyasszonyát is magával vitte, büszkén mutatta őt be a szakrális néprajz nagynevű professzorának. Éva és Zoltán 1964-ben házasodtak össze, a házasságukat mindvégig erős, felbonthatatlan, életre szóló szövetségként értelmezték.

Veréb Éva az első védőnői évet hajadonként még a Nyírségben töltötte. Vőlegénye abban az évben ötödéves egyetemista volt, s úgy döntöttek, megvárják, amíg ő is végez, csak utána házasodnak össze. Ez az első év igazából még a szakmai gyakorlat éve volt, ugyanis az 51/1958-as egészségügyi minisztériumi rendelet másfél év szakmai gyakorlatra kötelezte a védőnőképzők végzett hallgatóit. Olyan lehetett ez, mint a második világháború előtti középiskolai tanárok gyakorlóéve. Veréb Éva a végzés után a szülőfaluja melletti Pusztadoboson kapott védőnői állást, ez a település akkor hivatalosan Nyírmadához tartozott. Dr. Jakab András baktalórántházi járási főorvos 1963. szept. 16-án nyújtotta az ifjú pályakezdőnek a kinevezési okmányát, amelyben megbízza a Nyírmada I. (Pusztadobos) körzet védőnői feladatainak ellátásával. Bár tisztában voltak vele, hogy a lelkes fiatal lány csak egy évig marad Szabolcsban, már néhány hónap múlva soron kívüli előléptetésben (fizetésemelésben) részesítették jó munkájáért, példaértékű kötelességteljesítéséért. Erről a következő határozattal intézkedett a járási főorvos: „Veréb Éva nyírmadai körzeti védőnőt 1964. január 01-i hatállyal a Járási Tanács vb. elnökhelyettesével, a járási vezető védőnővel és az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének megbízottjával egyetértésben soronkívüli előléptetésben részesítem. Az 1964. évi soronkívüli előléptetési keret terhére illetményét havi 50 Ft-al megemelem. Illetménye az előléptetéssel havi 1250 Ft-ra emelkedik.”

Veréb Éva 1964-ben vált meg gyermekkora színhelyétől: ekkor költözött - férjét követve - Szolnok megyébe. Hogyan került a Vincze-házaspár Szolnok megyébe és éppen Újszászra? A kérdés megválaszolásához ismerni kell a korabeli oktatásügy furcsa elképzeléseit. A 60-as évek eleje a falusi gimnáziumok alapításának időszaka volt hazánkban: sok nagyközség ekkor kapott középiskolát, a kormányzat ezzel akarta megkönnyíteni a falun élő család gyermekeinek továbbtanulását. Sikertelen és szerencsétlen volt ez az akció is, mint a szocialista oktatáspolitika oly sok intézkedése: nagyon kevés faluban maradt életképes a középiskola, a legtöbb helyen elsorvadt, megszűnt, mivel nem volt elég tanulója. Az újszászi gimnázium a ritka kivételek egyike, ez az iskola megmaradt, nem tűnt el a süllyesztőben, ez pedig előrelátó és okosan tervező alapító igazgatójának, Rózsa Imrének az érdeme. 1963-ban alapítottak gimnáziumot Újszászon, ebbe a fiatal iskolába hívta meg Rózsa a szegedi egyetem két kiváló végzősét 1964-ben: Vincze Zoltánt és Mizser Lajost. A Vincze-házaspárnak, a nyírségi ifjú asszonynak és a mezőtúri fiatalembernek egy új világot kellett megismernie, az újszászi életet, az ottani emberek világát, mentalitását. Nem volt nehéz beilleszkedniük a falu értelmiségi társadalmába, hamar barátságot kötöttek a helybeli pedagóguscsaládokkal, ezek a kapcsolatok bizonyultak a legtartósabbnak a későbbi életük során. Különösen szoros baráti szálak fűzték őket a Diószegi-házaspárhoz.

Veréb Éva kezdetben nem kapott állást Újszászon, mivel a két védőnői körzet már be volt töltve, ezért a közeli Jászalsószentgyörgyre járt át két éven keresztül naponta. Mivel Újszász a 60-as években dinamikusan fejlődött, 1966-ban létrehoztak egy harmadik védőnői állást is, amelynek betöltésére Vincze Zoltánnét kérték fel. 1966. aug. 30-án fejezte be a 24 éves védőnő jászalsószentgyörgyi működését, és szept. 1-jétől már Újszászon folytatta a munkáját. Ettől kezdve 2002-ig, a nyugdíjazásáig, folyamatosan Újszászon dolgozott. Munkakönyvét lapozgatva megilletődéssel konstatálja e szöveg szerzője, hogy nem volt olyan év, amikor Édesanyja ne kapott volna pénzjutalmat, elismerést a szakmai teljesítményéért. Közben a védőnőképzés intézményi keretei megváltoztak: főiskolai rangúvá vált e professzió képviselőinek szakmai felkészítése is. A régi rendszerben végzett védőnőktől ugyan ekkor még nem követelték meg (később már igen), hogy elvégezzék az Orvos-továbbképző Intézet védőnői kiegészítő szakát, Veréb Éva mégis az elsők között jelentkezett a levelező formában folyó képzésre, saját szakmai igényessége ösztönözte erre a döntésre. 1979 és 1981 között tanult munka mellett, 1980-ban készítette el a szakdolgozatát. Diplomamunkájában az alkoholizmus elleni küzdelem családi és iskolai feladatairól értekezett, alapos szakirodalom-feltárást végzett ebben a témában, és saját kérdőíves felméréssel is kiegészítette az irodalom alapján levont következtetéseit. A kérdőíves vizsgálatokat az újszászi gimnázium tanulóinak körében bonyolította le. 1981. március 19-én tett államvizsgát szép eredménnyel, a Zalányi Sámuel egyetemi professzor elnöklete alatt összeült vizsgabizottság előtt. Ezzel lezárta ugyan intézményes formában végzett tanulmányait, de korántsem zárta le az önképzését, a szakmai önfejlesztését. Lelkesen képezte tovább magát a szűkebb szakterületén, az anya- és csecsemőgondozás terén éppúgy, mint a gyermekgyógyászatban. Boda Domokos „Gyermekgyógyászat” c. könyve szinte a bibliája volt, nagyon gyakran forgatta, lapozgatta. Szél Éva főiskolai tanárról is mindig nagy tisztelettel nyilatkozott, több jegyzetéből is tanult. Fejlődés-lélektani és romológiai munkákat is buzgón tanulmányozott, igen hamar felfigyelt például Forray R. Katalin cigányokkal foglalkozó írásaira.

Egy védőnő azzal is a hivatását teljesíti, hogy példát mutat a körzetében élő édesanyáknak az anyai szeretetből, gondoskodásból. Veréb Évának kétszer adatott meg az anyaság misztériuma, élete legnagyobb műveinek a két gyermekét tartotta. A közeli barátok nagyon jól tudták, mennyit aggódott kicsi, koraszülött fiáért, elsőszülöttjéért. Nagyfia, Zoltán, aki fegyveres testületekben futott be szép karriert, örök hivatkozási pont maradt a munkájában is, saját gyermeke példájának elmesélésével erősítette meg azt az igazságot, hogy egész kicsi súllyal született gyermekből is lehet okos, erős, sikeres felnőttet nevelni. Kisebbik fia nem várt ajándék volt az életében, akivel már érett asszonyként élhette újra az anyaság megannyi csodáját, a babázás örömeit.

Szakmai munkájában nagyban segítette őt kifinomult tapintata, jó emberismerete. Egészen különleges kommunikációs képességgel rendelkezett. Az életben az erkölcsi tartást, a meg nem alkuvó igazságszeretetet, a kedvezőtlenebb körülmények között élők iránti segítés kötelességét tartotta a legfontosabbnak. Emelkedett erkölcsi érzéke nem tűrte az olcsó tréfálkozást, a frivol megjegyzéseket. Megsemmisítően tudott nézni az olyanokra, akik a jelenlétében ilyeneket engedtek meg maguknak. Maximálisan megkövetelte magának és kolléganőinek a tanult hölgyeknek kijáró tiszteletet. Már a 70-es évektől oktatóvédőnői feladatokat is ellátott, szinte minden tanévben volt nála védőnőképzős hallgató vidéki gyakorlaton. A főiskolai oktatók a legszínvonalasabb utánpótlás-nevelő munkát végző mentorvédőnők között tartották számon Vincze Zoltánnét, a gyakorlatukat nála teljesítő védőnőjelöltek alapos felkészítést kaptak a terepen végzendő munka módszereiből.

A legfelsőbb szakmai szinten is értékelték magas színvonalú kötelességteljesítését, akadályt nem ismerő igyekezetét. 1984-ben az egészségügyi miniszter kitüntetéssel honorálta Veréb Éva szakmai elkötelezettségét, eredményeit. 2003-ban végre a helyi vezetéstől is megkapta azt az elismerést, amely munkája megbecsülését méltóképpen kifejezte: a Pro Urbe-díjat.

Vincze Zoltánné sokoldalú, összetett munkáját mindvégig fáradhatatlanul, lelkiismeretesen végezte. Tökéletesen illettek Rá azok a szavak, amelyekkel Tauffer Vilmos idestova kilencven évvel ezelőtt az ideális védőnő képét lefestette. Az egykori szülész-nőgyógyász egyetemi tanár ugyanis a következőképpen foglalta össze a védőnőkkel kapcsolatos elvárásait: „Ilyen munkára csak melegszívű, intelligens nő való, ki e veleszületett és belenevelt értékes lelki tulajdonságokhoz még hozzátanulta mindazt, amit higiénés, gyermekápolási és szociális szempontokból tudnia szükséges avégből, hogy az anyáknak és csecsemőiknek támogatója lehessen a család és a nemzet érdekében.”

Dr. Vincze Tamás PhD