Várostörténeti múzeum

Az 1950-es években az áthelyezéseket államilag irányították, de a törvényben előírt feltételekkel lehetőség volt munkahelyet változtatni. Annak érdekében, hogy mint házastársak összekerülhessünk, elvállaltuk a Makó-Igási Általános iskolába való kihelyezésünket, a várostól 14 km-re. Itt Mártám az összevont 1-4. osztályban egyszerre 52 tanulót tanított egy tanteremben – a percre beosztott heti kötelezően előírt óraterv szerint. Ez azt jelentette, hogy az óra elején 3 osztály megkapta a feladatait, tennivalóit csendes foglalkozás keretében, egy osztállyal pedig hangosan, aktívan kellett foglalkoznunk, beleértve a számonkérést és az új anyag megtanítását. Néha gond volt, hogy egy-egy izgalmas, hangos továbbhaladási órán a csendes óraiak is odafigyeltek, és rájuk kellett szólni: „Ne ide figyeljetek, hanem a saját feladataitokat végezzétek!”

Én pedig az 5-8. osztályban, a másik tanteremben ugyanígy dolgoztam valamivel kevesebb tanulóval. – Igáson ebben az időben született az első két gyermekünk, Márta és János. Boldog házasságunknak ez az első öt éve volt a legnehezebb. Szolgálati lakásunkban sem villany, sem gáz, sem vízvezeték nem volt. Orvosi és gyógyszeres ellátás tekintetében a tőlünk bő 5 km-re fekvő, csak földúton megközelíthető Földeák nagyközséghez tartoztunk. Makót buszjárat híján a világ legrosszabbul és legolcsóbban (korrupcióval) megépített, rázós, keskeny kövesúton, kerékpárral vagy motorkerékpárral, olykor az akkori Hunyadi Tsz teherautójával tudtuk csak megközelíteni, ha esetleg ment a városba. Egy-egy út után bőven volt javítanivaló a kerékpáron vagy a motoron.

Mezítlábas tanya

Előfordult, hogy télvíz idején, a nagyon lázas, beteg kisgyerekkel csak alkalmi lovas szekérrel tudtunk bejutni a városba. Olyan is megtörtént, hogy miközben én a rendes időben tanítottam, Mártám sajgó foggal, megdagadt arccal kiállt a kocsiútra, várván, hogy majd csak jön egy szekér. Jött is végre, ami elvitte – a második dűlőútig. Itt leszállás, ismét majd félóra várakozás. (Megjegyzés: a háború előtt sokkal nagyobb volt a lovas forgalom, de a harcok alatt elpusztított, lelőtt sok ló hiánya később mind a közlekedésben, mind a földek megművelésében nagyon sok gondot okozott.) Átszállás a következő szekérre. Csakhogy ennek a gazdának sietős dolga volt, közé csapott a lovaknak, hogy minél hamarabb beérjen a városba. Mártám pedig elkiáltotta magát: „Lassabban, mert csillagokat látok!” – „Én kezét csókolom meg is állhatok, de akkor mikor érünk be a városba?” És más hasonló esetek. – Az előttünk levő tanítóházaspárnak nem voltak ilyen gondjaik, mert ők egy szamarat tartottak, kordéval közlekedtek, amely mindig a rendelkezésükre állt. Persze ez sem volt gyors közlekedés, és még a szamarat is gondozniuk kellett. – A mosást, pelenkamosást és minden házimunkát csak kézi erővel végezhettünk. Az első évben a lakásunkat befüstölő kemencével húztuk ki a telet. Azután a kemencét lebontva átváltottunk széntüzelésű kályhára. Az 50-es években még mindig érezhető volt a háború utáni szűkösség és sokak életében a szegénység.

Annál több szeretetet, megbecsülést pedagógusok szülőktől nem kaphattak, mint amennyiben bennünket ezek a tanyai szülők részesítettek. A gyerekek is szófogadóak, munkára készek voltak. Fegyelmezési gondjaink nem voltak, vagy csak nagyon ritkán és jelentéktelenek. Sok felnőtt, lelkes fiatallal foglalkoztunk. Mártám korábban is karvezető volt nagy létszámú előző iskolákban, s itt Igáson is igyekezett színvonalas énekkart működtetni. Azon kívül a fiatalokkal nem egyszer jó erkölcsre buzdító, hazafias szellemű színdarabokat is előadtunk, olykor magam is köztük szerepeltem. A hatósággal pedig esetenként valóságos közelharcot kellett vívnom ezek engedélyezéséért, mert a kommunizmus alapozását tartották fontosabbnak, s ilyenfajta rendezvényekhez csak nehezen akartak hozzájárulni.

A minden áldozatra kész szülőkről is hadd villantsak fel a sokból egy pillanatképet.

Nagyon szép március 15-ei ünnepséget terveztünk. A tanyai olvasókör nagytermét gyönyörűen feldíszítettük. Az ünnepi beszédet magamnak tartottam fenn, nem bízva másra, hogy biztosan az hangozzék el, ami felemeli az embereket. Mártám is gondosan megválogatta a kétszólamú, lelkesen éneklő kórus számait. A nagy gondossággal, igényesen betanult színdarabban, amelyben magam is szerepeltem, a fiatalok a tehetségük legjavát nyújtották a kétszáz fős hallgatóságnak. A rendezvény ünnepi vacsorával, bankettel folytatódott. Ehhez a szülők a maguk készítette különböző süteményekkel, befőttekkel, savanyúsággal gazdagon hozzájárultak. Két középkorú szülő pedig a kultúrház épületétől több mint 5 km-re levő Földeákról gyalog a hátukon cipeltek 15-15 kg húst a sok helyen bokáig érő sárban és vízben a vacsora elkészítéséhez.

Az igazi közösségi életnek, az összefogás erejének és szépségének, az áldozatkészségnek közös átélői voltunk pedagógusok, szülők és gyerekek. Mindenkinek fontos volt a másik, mintha egy egymást megbecsülő, nagy család lettünk volna.

Pánczél János