Várostörténeti múzeum

Újszász lakossága 1848/49-ben nemcsak nemzetőröket, népfelkelőket és honvédeket adott a magyar szabadságharcnak. A harcok ugyan sokáig távol folytak, ám 1849 elejétől a háború ide is elért, és a vidék hadszíntérré változott.

Miután Budát és Pestet január elején herceg Windisch-Graetz tábornagy, a magyarországi császári hadak főparancsnoka haderejével megszállta, még 7-én felhívást intézett az ország népéhez, és meghódolásra hívta fel a nemzetet. A kapitulációs küldöttséget várva, számos csapattestet küldött el a Dunántúl megszállására, valamint Görgei üldözésére, míg Pest előterében Josip Jellacic horvát bán, császári altábornagy I. hadteste maradt hátra. ő ugyan közel 20 000 embernek (mintegy 15 gyalogsági zászlóalj, 20 lovasszázad és 54 ágyú) parancsolt, ám egy esetleges előrenyomulással csapatait nagy területen kellett volna szétszórnia. Ezért felsőbb parancsra a Tiszánál húzódó frontvonalra csak egy nehézlovas dandárt indított el Franz Ottinger vezérőrnagy vezetése alatt. Ez két vértes ezredből, valamint egy hatfontos (1 font kb. 0,45 kg) tüzérütegből, és egy röppentyű(rakéta)ütegből állt. A 12 lovasszázad, valamint a 12 ágyú és vetőcső mintegy 1600-2000 embert jelenthetett.

Ottinger január 13-án érte el Szolnokot, ahol jelentős mennyiségű - a magyarok által hátrahagyott hadianyagot zsákmányolt. Ereje ütközetre nem volt elég, csupán a vidék felderítése és a Pest-Szolnok vasútvonal biztosítása volt a feladata. A vasúti pályát ugyan a visszavonuló magyarok több helyen megrongálták, de azt Schön utász ezredes pár nap alatt helyreállította. Tekintettel arra, hogy Ottinger csapatainak Szolnok mellett Abony és Cegléd is bázisául szolgált, valószínűleg Újszászról is rendszeresen vételeztek élelmet.

Ottinger január 20. táján jelezte, hogy Perczel Mór honvédtábornok korábban visszavonuló hadteste mintegy 13 000 emberrel megfordult, és felzárkózott a Tisza vonalán. A császári hadvezetés csak késve reagált, így amikor 22-én a magyarok a befagyott folyón átkeltek, Ottinger a nem védhető Szolnokot feladta, majd Abonyon keresztül Ceglédre húzódott vissza. Itt Perczel egy napi pihenő után 24-én támadta meg, mire Ottinger lassan Albertiig hátrált, ám közben fokozatos erősítéseket kapott.

Hogy a harcok, és a szembenálló felek ellátása mennyiben érintette Újszászt, az nem ismeretes. Amikor azonban egy téves hír miatt január 25-én Perczel csapatait visszavonták a Tiszántúlra, a császáriak immár jelentősebb erőket vonultattak fel a Tisza felé. Ekkor Jellacic megszállta egész Pest megyét, és Cegléd, Abony és Szolnok megszállására hadteste csaknem felét különítette ki.

Szolnokra Grammon vezérőrnagy dandára vonult be, aki a magyarok által jórészt felégetett tiszai hidat rendbe hozta, a tiszántúli hídfőnél és a városban még két helyen erős földsáncokat épített egy ellenséges támadás visszaverésére. A városi katolikus templom egyháztörténete szerint e "sietett munka végrehajtásához fölöttébb nagy erő szükségeltetnék, teménytelen nép zavartatott Szolnokba a tiszáninneni környékből, jelesen Rékas, Újszász, Györgye, Szele, Czegléd, N. Kőrös, Abony és Tószegiek dolgoztak a sáncz csináláson."

A február végi kápolnai csatát követően a Windisch-Graetz herceg által elrendelt csapat átcsoportosítások eredményeképp Grammont csapatait Szolnoknál Leopold Karger megerősített dandára váltotta fel, míg a március 3-i hadparancs szerint Jellacic I. hadtestét Kecskemét táján kellett összevonni a cibakházi hídfővel szemben. Ezt a hadmozdulatot viszont csak akkor lehetett elkezdeni, ha a Ladislaus Wrbna altábornagy II. hadteste Cegléd környékén teljesen felváltja a bán erőit.

Az átcsoportosítás közben érte Jellacic hadtestét Damjanich és Vécsey tábornoknak március 5. reggelén Szolnok ellen indított támadása, amely a mintegy 5000 főből (3 zászlóalj, 4 gyalogos és 6 lovasszázad, 15 ágyú) álló Karger-féle császári dandárt kiverte a városból. Mivel a Tisza és a Zagyva egy sajátos zsákot képezett, a megvert ellenséges erők csak Zagyvarékas felé tudtak menekülni, majd onnan Abony felé vették az irányt. Abonyból ugyan Ottinger nehézlovasai a magyar támadás hírére azonnal megindultak Szolnoknak, ám mozdulatukkal már csak a visszavonulást könnyíthették meg.

Máig sem világos, hogy Karger menekülő katonái Újszászt érintették-e. Ez már csak azért is érdekes és fontos, mert Windisch-Graetz herceg tervei folytán 5-e délelőttjén vonult át Újszászon a Wrbna-féle II. császári hadtestből a gróf Bellegarde vezérőrnagy vezette 2. nehézlovassági dandár. Ez ekkor feltehetően az 5. számú Auersperg vértesezred 4, az 1. Civalart dzsidásezred 5, valamint a János főherceg dragonyosezred 2 századából, továbbá egy lovassági ütegből állhatott (kb. 2000 ember és 6 löveg). Noha ekkoriban legalább 40 ágyú dörgött Szolnoknál, a jelek szerint a nehézlovasok ezt nem hallották meg (esetleg kedvezőtlen volt a szél), így csak Abonyban értesültek a közelben történtekről.

A Bellegarde lovasdandár 5-i megjelenése a vidéken azért is érdekes, mivel a magyar hadvezetés erről egyáltalán nem tudott. Damjanich és Vécsey mintegy 12 000 embert és 40 löveget sorakoztatott fel Szolnok megtámadására, míg a másik oldalon Karger csapatai mellett még Ottinger kb. 1600-2000 embere (ekkor 11 lovasszázad és 9 löveg) megjelenésével, illetve legrosszabb esetként Hartlieb von Walthor altábornagy Cegléden állomásozó 3-4000 fős erői (3 zászlóalj, 1 lovasszázad, 15 löveg és rakétavetőcső) beérkezésével számoltak. Elvileg tehát a császáriak egy elhúzódó összecsapásban az abonyi és ceglédi erősítésekkel a magyarokkal csaknem egyenlő számú - de egyértelműen gyakorlottabb - haderőt sorakoztathattak volna fel, ráadásul tüzérségük nagyobb részét alkották 12 fontos nehéz tábori lövegek. Ugyanakkor Bellegarde lovasai és ágyúi időbeni szolnoki megjelenése igen könnyen egyértelmű császári számbeli fölényt is eredményezhetett volna.

Március 5-én estére furcsa helyzet állt elő. Damjanich és Vécsey erői már Szolnokon állomásoztak, sőt titokban megérkezett Klapka hasonló erejű I. hadteste is, amely Szandánál táborozott le. Ugyanakkor Abonyban mintegy 12 000 császári katona gyűlt össze, és az ütközet nyomán várható volt a Jellacic-féle I. és a Wrbna-féle II. hadtestek más részeinek beérkezése is, amivel csaknem megkétszerezhették a létszámukat. Damjanich és Klapka csapatai azonban nem támadtak, mivel a Dembinski Henrik fővezér átalakított haditervéhez tartották magukat. Ennek értelmében Görgeinek a Tiszafüredről kiinduló, és az Eger-Pest országúton történő támadására vártak, ám az egy felégetett híd miatt elakadt. Emiatt 9-én Szolnokot Damjanich feladta, és Tiszafürednek vette az irányt.

Hogy március 5. és 9. között Újszász melyik félnek milyen szolgáltatásokat teljesített (élelem, szállítás) az nem ismert, de a környéken összpontosuló 25-40 000 ember miatt nem lehetett éppen szerencsés a helyzet. A következő hetekben Szolnoknál ugyan olykor átkeltek kisebb magyar csapatok, de a Tápió vidékét a császáriak tartották megszállva, egészen a tavaszi hadjárat kezdetéig, április elejéig.

A vidék akkor vált újra hadszíntérré, miután a cári haderő 1849. június közepén betört az országba. Ennek főerői a hónap végére Miskolcig jutottak, és az a veszély fenyegetett, hogy Pozsony irányából Haynau, míg keletről az oroszok támadják meg Pest-Budát. A tervezett Miskolc és Hatvan körüli felkelő táborokat nem sikerült létrehozni, ezért a Felvidékről visszavonuló Józef Wysocki tábornok csapatai hamarosan Perczel Mór hadtestével egyesültek Szolnok alatt, ahol több hétig táboroztak. A két hadtestből alakult 25-30 000 fős tartalék hadsereg az oroszok balszárnyát fenyegette.

Július 13-án Perczel Szolnokról Újszászra vonult, hogy Jászberény felé megindulva az oroszokat oldalba támadja. Mivel azonban Görgei hadmozdulatairól nem kapott hírt, végül visszavonult. Újabb előrenyomulásba csak 17-én kezdett, amikor előőrsei Hatvan és Gyöngyös körül mutatkoztak. A magyar főerők Nagykátának vonultak, majd Perczel Lenkey ezredes Újszásznak kiküldött hadosztályát a Tiszán visszarendelte a Tiszafüred környéki hídfő védelmére. 20-án Turánál Perczel lovas előhada nagy erejű orosz erőkbe ütközött, amelyeket Paskievics különített ki Tolsztoj altábornagy vezetésével. Kemény lovascsata után a túlerő elől a magyarok visszavonultak.

Időközben Haynau bevonult Pest-Budára, majd csapatait három oszlopban megindította délre, a Duna-Tisza közén. Ennek bal szárnyán, Liechtenstein herceg IV. hadtestéből megszálló csapatok váltak ki Nagykáta, Jászberény és Újszász felé. Miután Perczel visszavonulásáról értesült, Benedek Lajos császári vezérőrnagy 5 zászlóaljból, 8 lovasszázadból és 2 ütegből (kb. 6000 ember és 12 löveg) álló dandárát különítette ki, hogy Abonyon át Szolnok felé törjön előre. A támadás nyomán a magyar csapatok a Temesköz felé vették az irányt, ahol végül a szabadságharc sorsa eldőlt.

Dr. Bagi Gábor muzeológus