Tél vége felé az élet kedves színfoltja a farsang, a farsangi bál, amikor ki-ki felölti a maga álarcát, és „megjátssza magát”. Érdekes játék kitalálni: ki van az álarc mögött.

(Csak „mellesleg” jegyzem meg, hogy a nagyböjt, ami hamvazószerdával kezdődött az idén február 22-én, már nem farsang, tehát nem a mulatozások ideje).

Nem szép dolog nagyböjtben farsangolni, de nem ez a legnagyobb tragédia. A farsangi álarcok – csak idő kérdése – a megfelelő helyükre kerülnek. A nagyobb baj az, amikor egyesek egy életen át „elfelejtik” letenni álarcukat. Megjátsszák magukat, azaz egy életen át másnak mutatják magukat, mint amik. Nagykőrösi emlékem: az ottani egykori katolikus iskola igazgatója, amíg az iskola egyházi volt, addig azért dorgálta a gyerekeket, ha nem mentek vasárnapi szentmisére, majd amikor bekövetkezett az államosítás, ugyanaz az igazgató azért dorgálta a gyerekeket, ha templomba jártak. Az idősebbek emlékezhetnek még olyan egykori nyilasokra, akik egyik napról a másikra „meggyőződéses” kommunisták, sőt ávósok lettek.

Eszembe jut egy rendszerváltás utáni, nem katolikus egyházi iskola igazgatója, aki addig köztudottan – képletesen szólva – az élen vitte a vörös zászlót, majd ugyanazzal a „lelkesedéssel” vitte a zsoltáros könyvet.

Sajnos, a hétköznapi életben is nem egyszer előfordul, hogy emberek álarcot viselnek. Másnak mutatják magukat, mint amik.

A nagyböjt nagy figyelmeztetés: tedd le álarcodat. Légy az, aminek Isten előtt lenned kell. őt soha sem verheted át. Eljön a nap, amikor mindannyiunknak meg kell állnunk az előtt a Krisztus előtt, aki értünk szeretetből vállalta a szenvedést és a kereszthalált, de dicsőségesen feltámadt. őelőtte nincs színjáték. ő ismeri szívünk legmélyét is, és határtalan szeretettel arra szólít fel, hogy térjünk meg, tartsunk igaz bűnbánatot, tegyük le álarcunkat. Kérjünk tőle fényt, amely beragyogja szívünket, és képessé tesz bűneink felismerésére és igaz bűnbánatra, megtérésre.

A farsang egyszer, s mindenkorra véget ér.

Miklós János plébános