Várostörténeti múzeum

Előszó 

A halhatatlan Barta István címmel egy rövid levél kíséretében kéziratot kapott szerkesztőségünk. „Írtam egy kis megemlékezést az újszászi dédmamámról, a családról és a kutatási eredményekről. Ez egy személyes írás, de ha méltónak találják a közlésre, örömmel adom a történetet” – szólt a levél. Akik olvasták, azoknak tetszett az írás. Természetesen a közlés mellett döntöttünk. Volt egy kis hezitálás, hogy melyik rovatban jelentessük meg. Irodalom? Helytörténet? Emlékezés? Mindenhova beillik. 

Igyekeztem a számunkra ismeretlen szerzőről információkat szerezni. Az interneten és a facebookon sok mindent meg lehet tudni. Én mégis a szerzőt, Palatinus Lilit kértem meg, hogy mutatkozzon be olvasóinknak. Kértem tőle fényképeket is a bemutatkozáshoz és az írásához. Szép, régi képeket küldött. Magáról kevesett írt. Szerényen elhallgatta, hogy Légy átkozott! címmel regénye  jelent meg, amely Aquincumban, a Római Birodalom és a Barbaricum határán lévő lüktető városban, a népek országútján játszódik.  

Bővebben írt a családjáról, a fényképekről. Így most két írásunk van tőle. 

Fehér János 

Rólam 

Nagyon örülök, hogy bekerül az írás az újságba! Mellékeltem családi fotókat is. A Barta dédszüleim című kép a dédmamám, akiről szó van, Balog Mária és a férje, Barta István. A Barta István című kép a legkedvesebb képem: a négy generáció együtt, és mindenkit Barta Istvánnak hívnak. Ez amolyan családi hagyomány volt, a családfa kutatás szerint igencsak régi hagyomány... A fiatal férfi, aki az apja a kisfiúnak, a dédapám. És az ő apja, és nagyapja vannak a képen. A legkisebb Barta István a nagymamám testvére, idén halt meg, ő is szerepel az írásban. Vasutasok voltak mindannyian, a vonatok szerelmesei. A harmadik képen én vagyok, Szolnokon, tavaly nyáron. Mert mégiscsak vasutasok unokája vagyok! 

"A ... képen én vagyok, Szolnokon, tavaly nyáron. Mert mégiscsak vasutasok unokája vagyok!"

Szegeden születtem, 1982-ben. Némi országjárás után Budapesten élek férjemmel és legbecsesebb macskánkkal, Margittal (a Margit-szigeten mélyesztette belénk zsenge kis karmait, azóta elválaszthatlanok vagyunk). Könyvkereskedelemmel foglalkozom (na jó, könyvesbolti eladó vagyok). Az életem boldogabbik fele viszont a latin és az ókori kultúrák mindenféle és fajta fogyasztása. Képes vagyok órákon keresztül latin igeragozási táblázatokat mantrázni. Aztán jött a családfa-kutatás, amolyan amatőr módon. Tudni akartam, hogy a legendák igazak-e. A kalandos családi történetek, a diófa alatt mesélt kalandok. Balog dédmamám nyomdokain haladtam, vissza az én múltamba, az övébe, az övékbe, így kerültem Újszászra. Mert a dédmamához Újszászra mindig hazamentünk. Ahogy öregszem, lassan megértem, hogy mit jelent haza menni, hogy mit jelentenek ezek a történetek. Nem híres-nemes emberek világfelforgató tettei, hanem az egyszerű, dolgos emberek mindennapjai. Az ő történetük a mi történetünk. Szeretném megőrizni őket, és megmutatni, hogy nemcsak a grófkisasszonyainkra lehetünk büszkék, hanem az ősanyáinkra is! 

Összeségében nem gondolom, hogy én lennék a fontos, sokkal inkább azok az emberek, akik az írásban szerepelnek... 

Palatinus Lili 

A málnák. Annyira édesek voltak. Napfény ízük volt. Végtelen ízük volt. Durva, kérges kezében nyújtotta felém a málnákat. És nevetett, mintha a világon minden rendben lenne. És rendben is volt. Akkor és ott. Ezer és ezer ránc formálta át az arcát, de a szemei még mindig kíváncsiak voltak, az égre néztek és a végtelenséget kérdezték. Tömött, szúrós bajsza volt és hatalmas szemöldöke. Barta István volt, a halhatatlan. Barta István volt, ahogyan az apja, a nagyapja, és még ki tudja hány felmenője a történelem végtelen örvényében. Barta István volt, aki mindig is élt, az Alföld gyermeke volt, a mocsaras Tisza ismerője, a lovak szerelmese. ő volt Barta István, aki mindig is élt. Azt ígérte, sose halunk meg. Megsimogatta a fejemet, és nevetett, hogy én ezt nem értettem. Sokkal később értettem csak meg, mit is jelentett az, amit mondott, azon a nyáron, ami a gyerekkorom végtelen nyarainak bármelyike lehetett. Bármelyik egészen addig, amíg ő is ott volt. Aztán eltemettük az utolsó Barta Istvánt, a fiát. Aki ugyanolyan szeretettel nyújtotta felém a napfény-ízű málnát, ahogyan az ő apja tette, és ugyanúgy megígérte, hogy sose halunk meg, akkor, amikor az ő apja már nem tehette. Azután mégiscsak elaludt, örökre, és meghalt az utolsó Barta István. És vele együtt meghaltunk mi is. Lassan. Végül az idő minket is felemésztett, apró falatokban rágta le a húst a csontjainkról, hogy észre sem vettük.  

Barta István újszászi lányt vett feleségül. Szépet, gyönyörű szépet, mint a tökéletes formájú málnaszemek, amik a száraz, homokos talajban teremnek olyan felejthetetlenül finomra. Jó termőtalaj, bő csapadék nélkül érnek olyan finommá, hogy semmiért sem cserélném el őket. Balog Mária dédmama is ilyen volt, mint a homokos föld málnái. Szépséges és erős, büszke és legyőzhetetlen. Nem kényeztette el a sors, ám ő nagyra nőtt. Egymásnak rendelte őket a sors. 

Néha a legforróbb nyári délután felkerekedtünk dédmamával, hogy meglátogassuk az Újszászon élő lányát. Dédapám szunyókált, a rekkenő melegben a legyek is ájultan lengedeztek a szúnyoghálón. Dédmama megfésülködött, befonta az ezüst haját és hatalmas kontyba tekerte fel a feje tetejére. Engem is megfésült, befonta a hajamat, de nekem nem kellett kontyba fogni a hajamat. Ahogyan szemben álltunk egymással, egyformák voltunk: én voltam az, aki ő volt, és ő volt az, aki én leszek. Én voltam az ő múltja és ő volt az én jövőm. 

Négy Barta István - "A fiatal férfi, aki az apja a kisfiúnak, a dédapám, az ő apja, és a nagyapja vannak a képen... "

Szigorúan fekete blúzt viselt akkor is, amikor a falu végén lángra kapott a perzselő hőségtől a nádas. Fegyelmezett volt, ura minden mozdulatának és gondolatának, de amikor az álmodozó tekintetű Barta Istvánra nézett, játékos kislánnyá változott. Egyetlen szemvillanás erejéig. Annyira szerettem meglesni ezt a titkos pillanatot, ami csak a kettejüké volt! Sokszor ültek kint a verandán, nézték a világot, a kertet, a természetet. Fogták egymás kezét, mindig fogták egymás kezét. Nem kényszerből, hanem szeretetből. Tudtam, ahogyan egymásra néztek, hogy szeretik egymást. Örökre. Egymást választották, ami akkoriban ritka dolognak számított. 

Egy lánya Újszászra ment férjhez, Ilus. Ott találkoztunk vele, ilyenkor jött a nagyim is. Dédmama hiába volt öreg, a vasutas-feleségek félreismerhetetlen rutinjával és könnyedségével pattant fel a vonatra. Göcsörtös kezeivel kicsit megpaskolgatta a jó öreg masinát, hiszen egy hosszú életet töltöttek el együtt, kötelességüket teljesítve. A vonaton otthon volt, igazán ilyenkor volt elemében. Kérdezősködött, tudta, hogy ki a mozdonyvezető, ismerte az összes kalauzt és állomásfőnököt. Ebben a világban élt: az apósa vasutas, az anyósa pedig vasutas-feleség volt. Az apjának ménese volt. Számtalan ló. Lovak között nevelkedett és vaslovak között élte le az életét. Egy igazán modern nő volt! 

"jobbról a dédmamám, akiről szó van, Balog Mária, és a férje, Barta István"

Sok helyen a sínek elhajlottak, a nagy melegben valahogy hosszabbak lettek. A vonat lelassult, szinte csak döcögött a régi mocsarak és a kiszáradt szikes talaj fölött. Az Alföldön a vonatok lassan, méltóságteljesen haladnak, pontosan úgy, ahogyan az öregek bicikliznek: kihúzott háttal, felszegett fejjel, méltóságteljesen, nem kapkodva, nem hebrencskedve. Hiszen a világ összes ideje az övék. Egykor mind halhatatlanok voltak, az idő mást jelentett nekik, mint most nekünk. 

Távoli falvak víztornyai, egy-egy templomtorony bukkan fel a ritkás fák között. Olyan távol vannak és az Alföld végtelenjében mégis olyan közel, mint a málnaszemek gyöngyei. Remeg a levegő a forróságtól, még a békák is sziesztáznak a zsebkendőnyi mocsarakban, amikor megváltozik a táj. Változik, és mégis állandó: minden ugyanaz, ám mégis van egy láthatatlan városhatár. Ahol a napfény végtelen arannyal borítja be a tájat, ahol a levegőnek édesebb az illata, és minden mozdulatlan, a mindenség örök álmát alussza. Akkor tudom, hogy megérkeztünk. Dédmama szerint végre hazajöttünk. Én is, noha én Szegeden születtem. Akkor is ide tartozom, hozzá, a családunkhoz, az őseimhez. Itt folyik a Zagyva, itt folyik az őseink vére. A folyó az egy földrajzi hely, amit fel lehet tüntetni a térképeken, amit be lehet határolni, de a haza, az otthon, nem egy ilyen hely. Itt éltek az őseink és az ő őseik, itt vívták meg a harcaikat, itt küzdöttek meg a hétköznapok és a történelem sötét démonival, itt szerettek és itt nevettek, itt sírtak és itt haltak meg, és sohasem mentek el. Mert halhatatlanok voltak. Nem tettek semmi olyan világraszólót, amit az utókor meg kívánt volna örökíteni: nem voltak hadvezérek és parancsnokok, urak és parancsolók, nem halmoztak kincseket és nem írták be a nevüket a történelemkönyvekbe. Emberek voltak, hétköznapi emberek, akik méltósággal és becsülettel helyt álltak a történelem viharaiban. Nem fedeztek fel újabb földrészeket vagy ismeretlen bogarakat, de adtak nekem valamit, amit csak sokkal később értettem meg, hogy milyen fontos. Hitet, hogy képes legyek ember maradni egy őrült világban. Hogy az maradhassak, aki vagyok: én, ők, mi mindannyian. Bátorságot, hogy szembe tudjak nézni mindazzal, ami rám vár. Mert ők megtették, amikor eljött az ideje. Belőlük nőttem ki, tehát én is képes leszek rá, ha eljön az időm. 

A párkányokon macskák heverésztek, a burjánzó muskátlik között helyet szorítottak maguknak. A ragyogó piros virágok között pihentették éjszakai harcokban szabdalt arcukat. Lelkes ciccegéseimre is csak unottan vetettek rám egy lusta pillantást, majd léha közönnyel folytatták a sziesztát. Újszászon megállt az idő. Néha úgy éreztem, az órák sem mozdulnak. Az édes levegő átjárta a pórusaimat és a napfény, az a semmihez sem hasonlítható napfény elfeledtette velem, hogy valaha is siettem. Számolgattam a repedéseket a járdán és különféle logikák szerint ugráltam át őket és minden macskát személyesen ismertem. A Szász étteremben kaptam egy fagyit. Gépi fagyi, hamisíthatatlan műanyag ízzel. Tudom, hogy mindenki azt gondolta, hogy a kis finnyás pesti lánynak nem felel meg, mert a nagy és csillogó fővárosban jobbat kapni. Sosem tudtam nekik elmondani, hogy ezek voltak a legfinomabb fagyik. Az otthon ízei. Biztosan van finomabb. De olyan, amilyet a barnára sült, kackiás bajszú, huncut mosolyú pincér ad nekem, mosolyogva, csigásra göndörítve a gépből kibugyogó fagyit, na, olyan nincs máshol. Tiszta szívvel adta, kicsit meg is hajolt, amikor átnyújtotta. Viccesen, de mégis őszintén. Szívből. És ez a legfontosabb. A legfinomabb fagyi úgyis az, amit együtt fogyasztunk el, egymás szemébe nézve, megfürödve a másik világában. Ilyen egyszerű az egész. Egy kicsit hasonlított is az újszászi rokonokra. Hiszen mindannyian hasonlítunk egymásra. Egymás másolatai vagyunk különböző életkorokban. Vagy egy réges-régen élt ősünk másolatai vagyunk, nem tudom.  

Ilusék háza hűvös volt. Szinte fáztam, amikor beléptünk. Szeretjük a napot, bírjuk a meleget, lételemünk az arany fény, abból táplálkozunk, de azért mindig megbeszéljük, hogy kutya meleg van. Kicsit panaszkodunk, iszunk egy pohár vizet, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy fényből vagyunk. Már egészen kicsi koromban megtanultam drámaian sóhajtozni, hogy elviselhetetlenül meleg van. Láttam, hogy kell ezt csinálni, hát eltanultam. A konyhában ültünk le. Hiába volt szép nappali (lánykori nevén tisztaszoba), tévével meg kényelmes fotelekkel, mindig a konyhában kötöttünk ki. Hokedliken, és sámlin. A konyha a nő igazi élettere. Minden újhullámos feminsta kirohanással ellentétben a konyha a lakás tengelye, a legfontosabb események helyszíne, a nők birodalma. Etetni és szeretni nem kötelesség, nem kényszer, nem rabszolga-munka, hanem egy nagyon jó dolog. Persze ezt is sokkal később értettem meg, de szerettem a konyhában lebzselni. 

Azt hiszem, Ilus volt a dédmamám legszebb lánya. Átjárta az újszászi levegő, megsütötte a nap, ami csak ott süt úgy, emiatt lett olyan különleges. Káprázatos ezüst haját laza loknikba bodorította, mint egy színésznő. A szemöldöke viszont szénfekete volt, ami még jobban kiemelte a finom vonásait és lágy arcát. Úgy biggyesztett mindig, mint akinek a világon minden mindegy. Léha közönnyel lesett ki a félig lehunyt szempillái rengetege alól, de mindig figyelt, éber volt. Sima bőre mindennemű festék nélkül ragyogott. A ruhagyári tucat termék szoknyákat olyan eleganciával viselte, mintha egy fényes nagyváros ragyogó estélyeire született volna. Egyszerűen az a fajta természetellenes szépség volt, akit nem lehetett nem bámulni. Pedig én közöttük nőttem fel, megszokhattam a ragyogásukat, mégis mindig csodálattal néztem rájuk és újra és újra elbűvöltek. A nagyim is hasonló botrányos szépség volt, azzal a különbséggel, hogy Ilus szabályosan ragyogott az újszászi naptól, mintha lusta macskaként bekebelezte volna, és most a hasában világítana. Macus szürkébb volt. Imádtam, amikor a dédmamám és az ő valószínűtlenül gyönyörű lányai nekiláttak sütni-főzni. Ezek a kecses és káprázatos nők kezei közül kerültek ki a legfinomabb falatok – pillanatok alatt. 

A rádióban szólt valami zene, lábuk észrevétlenül mozdult a ritmusra. Puhán lökdösték az asztal lábát, mintha táncolni akarnának. Persze nem tették. Néha láttam őket táncolni lagzikban és tudtam, nagyon is kedvükre való az effajta szórakozás. Kávét ittak és süteményt ettek, a sütő ajtaja pedig még nyitva állt és ontotta a hátamra a meleget (lévén a kicsi, nehogy megfázzak). Beszélgettek. Női dolgokról. Lassan és megfontoltan, mintha a világ bölcsességeit vitatnák meg. Sok nőt hallottam már fecsegni, csevegni, csivitelni, de azt a fajta lassú beszédet azóta sem hallottam. A szavak jóllakott gömgölyűséggel bukfenceznek ki a finom ívű ajkakból. Pedig egyszerűen csak nem siettek sehova. Soha. Sehova. Szavaik lassan formálódtak, mint minden, ami az újszászi levegő titokzatos lassúságában születik. Léhaságnak nevezném, de ma már ez olyan boldogtalan szó. Az élet szeretetének lassúsága. 

Gyerekként nem figyeltem oda, hogy miről beszélnek. Egyszerűen csak hallani akartam a hangjukat és nézni őket, elmerülni ebben a különös szépségben. Azt gondoltam, ha felnövök, én is ilyen leszek. Lassú és elegáns, aki egy ócska rongyot is királynői méltósággal tud viselni. Akkor elbűvölt a kézzel hímzett terítők végtelen hossza, hogyan lehetett annyi idejük, hogy azt a számtalan színes szálat szépen elrendezzék, és az értelmetlen, kusza fonalhalmazból tulipánokat teremtsenek és virágokkal ölelkező indákat fessenek az örökkévalóság vásznára. Amíg beszélgettek mindig járt a kezük. Tésztát csíptek, zöldséget pucoltak, tettek-vettek. Egy kis női kaláka – férfiak nélkül. Csak mi, nők. Akkor értettem meg, hogy egy ilyen titkos társaság részesének lenni jó dolog, a konyha pedig jó hely, nem büntetés. Sokkal inkább a női hagyományok halhatatlan színtere. Ahogyan Barta István és a férfiak nemzedékei a földet művelték és a lovakat nevelték, Balog Mária és a nők nemzedékei az éhes szájakat etették, otthont teremtettek és puszta kezükkel építették fel mindazt, amit a történelem lerombolt. Időről időre, nemzedékről nemzedékre. Nem panaszkodtak, nem kérték számon a sorsukat, csak tették a dolgukat. Nem maguknak, nem magukért, hanem egymásért és az örökkévalóságért. 

Sohasem követelték, hogy vegyek részt a munkájukban. Sosem várták el, hogy tésztát csipkedjek vagy borsót pucoljak. Én már egy számukra teljesen érthetetlen világban születtem és nőttem fel. Nyitott világ, nyitott határok, tanulás, multikulti, karrier, önmegvalósítás, ambíciók, születésszabályozás, válás, önálló egzisztencia. Fiatalító műtétek, műfogsor és escort fiúk. Implant cicik és bébi tápszerek. És azóta csak egyre nagyobb lett ez a szakadék és egyre áthidalhatatlanabb. Nekem már más jutott, mint nekik. És nem is akartak megváltoztatni, befolyásolni, hogy mit tegyek, milyen legyek. A legkedvesebb emlékem mégis az, amikor valakinek a lakodalmára készültünk, és napokig főztünk. Zöldséget pucoltunk és csirkét kopasztottunk, szállt a toll mindenfelé, mint a hóesés, hatalmas üstökben rotyogott a húsleves, hátunkat a diófának vetve (amit egy Barta István ültetett) válogattuk a gyümölcsöket, morzsoltuk a kukoricát. Nevettünk és nevettünk, generációk együtt, kulturális szakadék nélkül, szabadon és felhőtlenül. Az idősebbek történeteket meséltek, a mi történeteinket. Amikor még halhatatlanok voltunk. 

Az utolsó Barta István kertje idén már nem terem napfény-ízű málnát. Soha többet nem főzünk együtt valakinek a lakodalmára. A Szász étteremben sem ehetek több csavart fagyit. Talán már a macskák sincsenek meg. Valami lezárult, és jóvátehetetlenül véget ért. Egy családtörténet vége. A halhatatlanok halála. Egyedül az arany napfény változatlan Újszászon, amikor megyek. Haza. Az enyéimhez. 

Palatinus Lili