Újszászt a szovjet csapatok valamikor 1944. november 11. táján, jó egy hétig tartó, rendkívül súlyos harcok után foglalták el. Ezalatt a település igen súlyos károkat szenvedett el, anyagiakban és emberéletben egyaránt. A harcok elhúzódásában komoly szerepe volt, hogy Szolnoktól északra, a Zagyvarékas-Újszász-Tápiógyörgye vonalon ebben az időszakban németek, mégpedig a híres-hírhedt Waffen SS alakulatai védekeztek.

A Waffen SS Adolf Hitler nemzetiszocialista mozgalmának párthadseregeként jött létre, és minden idők egyik legvitatottabb fegyveres szervezete. Eredetileg német elit haderőként alakult meg, és az első hadosztályokat félelmetes harci szellem, komoly katonai sikerek, súlyos veszteségek és háborús bűntettek egyaránt jellemezték. Bár a nürnbergi perben az SS kollektív bűnösségét mondták ki, a holocaust bűneit és bűnöseit kutató, közelmúltban elhunyt Simon Wiesenthal szerint a hadszíntereken az egyes hadviselő felek haderői legalább annyiszor sértették meg a hadijogot, mint a Waffen SS alakulatok. (A Waffen SS a háborúra már elkülönült a koncentrációs táborok őrségét adó Totenkopf SS-től.) Mindez persze nem mentség, s ráadásul a fanatizmus a háború utolsó évében már csak azt eredményezte, hogy értelmetlenül meghosszabbodtak a polgári lakosság amúgy sem csekély szenvedései.

A Waffen SS 1944 őszére már alaposan megváltozott. A náci szellemű németeket tömörítő néhány tízezres elit gárda ekkorra már közel 1 millió főt számláló, részben sorozott, soknemzetiségű tömeghadsereggé vált, és 37 hadosztályának közel felét észt, lett, orosz, ukrán, kozák, horvát, magyar, belga, francia, olasz, skandináv stb. alakulatok alkották. Ez sok esetben már csak nyomokban emlékeztett az első csapattestek harci értékére, és leginkább a brutalitásukkal tűntek ki. Mindazonáltal az első 12 SS hadosztály még ekkoriban is átlagon felüli harctéri teljesítményt nyújtott.

Újszász környékén a csapatmozgások 1944 októberében erősödtek fel. A hónap elején a Déli-Kárpátok hágóin átkelt szovjet seregtestek - a Malinovszkij marsall vezette II. Ukrán Front csapatai - Arad környékéről hatalmas erejű támadást indítottak Debrecen-Csap-Ungvár irányába. Céljuk az Észak-Erdélyben állomásozó 8. német és a 2. magyar hadsereg körülzárása volt. A szovjet haderő ugyan végül elfoglalta az említett városokat, ám az elhúzódó nagy debreceni páncélos csata nyomán a német hadvezetésnek elegendő ideje maradt a bekerítéssel fenyegetett két hadsereg kimentésére.

Október közepén az Ulrich Kleeman páncélos tábornok vezette IV. német páncélos hadtest csapatait a szolnoki hídfőbe vonták össze, míg annak törzse már 13-án Tiszaszentimréről Újszászra települt át. Ezek a Nagykunság irányába három támadást is indítottak, hogy a Debrecen-Nyíregyháza környékén harcoló szovjet erők utánpótlását zavarják, vagy elvágják. Az összecsapásokban komoly szerepet játszott a hadtest kötelékébe vezényelt 4. SS "Polizei" páncélgránátos hadosztály, amely a későbbiekben Újszász környékét is tartotta.

Ezt a hadosztályt eredetileg még 1939-ben szervezték meg. Nevét azért kapta, mivel a tiszti és altiszti állománya zömmel a német rendőrség önkéntesei közül került ki. Eredetileg gyaloghadosztályként hozták létre, és csak 1943/44 fordulóján szervezték át páncélgránátossá (gépesített gyalogos). A német haderő elit alakulatai között tartották számon, amely az 1940-es franciaországi hadjárat mellett a keleti front hadműveleteiben vett részt. Itt, valamint a Balkánon számos egység partizánvadász feladatokat is ellátott, ami máig "rossz fényben tünteti fel" a hadosztályt. (Ráadásul 1944-ig parancsnoka az a Karl von Pfeffer-Wildenbruch SS obergruppenführer volt, akinek neve utóbb a Budapestet védő német-magyar csapatok parancsnokaként vált "hírhedtté".) A 4. SS páncélgránátos hadosztály 1944 őszén az alföldi harcokban már komoly veszteségeket szenvedett, amikor a Duna-Tisza közére, Abony körzetébe vezényelték át.

Október végén Malinovszkij marsall - Sztálin parancsára - kísérletet tett Budapest gyors elfoglalására, ez azonban sikertelenül végződött. Egyértelművé vált, hogy a magyar fővárost szabályosan körül kell zárni, azaz északról és délről is meg kell kerülni. Az északi átkarolás nyilvánvaló iránya a Jászságon, illetve a Szolnok-Újszász-Hatvan vasútvonal mentén vezetett.

November 4-én a szovjet csapatok meglepetésszerűen lerohanták Szolnokot, amivel a város fölött Tiszafüredig húzódó, és a Tiszára támaszkodó német-magyar védelem összeomlott. Malinovszkij marsall azonnal megkezdte a II. Ukrán Front jobb szárnyát alkotó hadseregek és hadtestek összevonását a Tisza nyugati partján, miközben állandóan nyugtalanította a tervezett támadás irányában védekező ellenséges erőket, főleg a 4. SS "Polizei" páncélgránátos hadosztály egységeit.

A szovjet csapatok már 5-én Abony felől harckocsikkal és tüzérséggel támogatott támadást indítottak Újszász felé. Heves harcok során a német hadosztály biztosító csapatait másfél kilométerrel vetették vissza, ám a frontvonal áttörése nem sikerült. Ezen a napon Szolnok irányából is újabb szovjet rohamok indultak, de ezeket a németek visszaverték. 6-án a páncélgránátosok frontszakaszát harckocsikkal támogatott, zászlóaljnyi erőkkel végrehajtott támadások sorozata érte. Ezeket végül megállították ugyan, de egyes területeket mégis feladni kényszerültek. A szovjetek Szolnok fölött átlépték a Zagyvát, és Besenyszög irányából is támadták az SS alakulatokat.

Amikor november 7-én a német hadosztály tüzérségi egységei Újszászról Jászladány, majd Jászalsószentgyörgy felé vonultak vissza, a szovjet erők szorosan követték őket. E napon egy harckocsikkal megerősített szovjet ezred erejű kötelék Újszásztól nyugatra csaknem áttörte a német vonalakat, ám végül a rohamlövegekkel támogatott SS páncélgránátosok megállították a támadást. 8-án Újszásztól 4 kilométerre nyugatra a szovjetek újabb, harckocsikkal támogatott, zászlóalj erejű támadást indítottak, amely azonban nem ért el eredményt. Ezzel egy időben viszont keleten, Zagyvarékas irányából is ezred nagyságrendű támadás indult, ami a németeket az Újszász-Jászladány útvonalig vetette vissza. Ekkorra a folyamatosan gyengülő SS hadosztály védelme mindinkább megnyúlt. A balszárnyon a 4. SS páncélos felderítő osztály Jászladánynál védekezett, középen (Újszásznál) a 7. SS páncélgránátos ezred állásai húzódtak, míg a jobbszárnyat Tápiógyörgye és Tápiószele körzetében a 8. SS páncélgránátos ezred védelmezte. A hadosztály törzse és a közvetlen alakulatok időközben Alattyánba települtek át.

9-én a németek látszólag jelentős erősítést kaptak. A 4. SS páncélgránátos hadosztály alárendeltségébe került ugyanis a magyarországi "népi németekből" frissen felállított 18. "Horst Wessel" SS páncélgránátos hadosztály. Ez mindössze négyheti kiképzést kapott, igen gyengén felfegyverzett alakulatokból állt, harcértéke pedig - német vélemények szerint - nem múlta felül a már felbomlóban lévő magyar csapatokét. A beérkező alakulatok közül a 39. SS páncélgránátos ezred Jászladánynál váltotta le a 4. SS hadosztály ott álló részeit, míg ennek balszárnyán a 40. SS páncélgránátos ezred az Újszász és a Zagyva közötti védelmi vonalat vette át. Ez utóbbit nyugat felől a 18. SS páncélos felderítő osztály fedezte, melynek védelme Tápiógyörgyétől délre húzódott. A 4. hadosztály megmaradt erői a második vonalban próbáltak pihenőhöz jutni.

A 18. SS hadosztály csapatai az első napon rendkívül "siralmas" eredménnyel estek át a tűzkeresztségen. Az első szovjet támadásra a 39. ezred egyik zászlóalja pánikszerűen megfutamodott, csak a tisztek és az SS tábori csendőrök tudták megállítani. Egy öncsonkító katonát a hadosztálybíróság halálra ítélt, és ki is végeztetett. Nem tett jót a harci morálnak, hogy hajnalban több német katonát holtan és megcsonkítva találtak meg. A nem egyedi esetet a szovjet felderítők akcióinak tulajdonították.

November 9-én az Újszászt védő 40. SS páncélgránátos ezredet és a 18. felderítő osztályt is szovjet támadások érték. A páncélgránátosoknál itt is jelentkeztek a másik ezrednél tapasztalt jelenségek, mindazonáltal a frontszakaszt még a következő napon is tartani tudták. 9-én a szovjet csapatok már elérték a településtől nyugatra az Újszász-Nagykáta vasútvonalat, sőt az Újszász-Szolnok úttól nyugatra is egy kisebb hídfőt alakítottak ki. A betöréseket végül a 4. SS hadosztály "veterán" alakulatainak sikerült megállítani, akárcsak a következő napon az Újszásztól észak-északnyugatra indított sorozatos zászlóalj erejű rohamokat. A legígéretesebb áttörési kísérletet a páncélgránátosok ellentámadása felszámolta, ám mindez csak a vég kezdetét jelentette.

Malinovszkij marsall november 11-én elindította a II. Ukrán Front jobbszárnyával a tervezett nagy offenzívát a Jászságon keresztül Budapest északi átkarolására. A támadás fő erejét a 7. gárdahadsereg, a Plijev altábornagy vezette - hadsereg erejű - lovas-gépesített csoport, továbbá két önálló szovjet hadtest alkotta, legalább 150-200 000 emberrel, valamint közel 300 harckocsival és rohamlöveggel. A nagy fölényben lévő támadók már az első napon áttörték az itt védekező két német SS hadosztály (teljes feltöltéssel is egyenként 16 000 fő) vonalait, elfoglalták Tápiógyörgyét, Jászladányt, s feltehetően ekkor került a kezükbe Újszász is. A sikert persze nem adták ingyen. Újszász, Boldogháza, Tápiógyörgye és Tápiószele környékén a németek 27 ellenséges harckocsi kilövését jelentették, ám maguk is súlyos veszteségeket szenvedve gyors visszavonulásba kezdtek Jászberény felé.

November 13-án Fritz Schmedes brigadeführer, a 4. SS hadosztály parancsnoka táviratban értesítette Heinrich Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét, hogy a hadosztály legénységi állománya az előző napok harcaiban jórészt elvérzett, és a zászlóaljak átlagos létszáma már a 100 főt sem éri el. Himmler azonban csapatoknak az arcvonalból való kivonását megtiltotta, sőt Schmedest szólította fel lemondásra, ha képtelen emberei vezetésére. Végül a két hadosztály maradványai összekeveredve vonultak vissza, és Jászberény feladása után 16-án a Hatvantól délre kiépített állásokat szállták meg.

Az Újszász környéki harcokat német szemszögből nagyjából ennyiben lehet összefoglalni, míg a témára vonatkozó szovjet levéltári források máig sem kutathatók. Ugyanakkor még sokan élnek azok közül a lakosok közül, akik az akkori eseményeknek szemtanúi voltak. Talán nem lenne felesleges az ő visszaemlékezéseiket is összegyűjteni.

Dr. Bagi Gábor
muzeológus