Várostörténeti múzeum

Bujdosó szabadságharcosok, Rózsa Sándor betyárjainak egyik leggazdagabb zsákmánya és csillapíthatatlan sóvárgása a jó magyar fröccs után: van egy ház Újszászon, mely részese volt mindezen eseményeknek! 

A Kossuth út – Vörösmarty út sarkán áll egy bokrokkal benőtt, indákkal beszőtt, eldugott régi épület, mely valamikor az Orczy bárók gazdatisztjének szolgálati lakása volt. Az épületet a település akkori központjában, a kor mércéje szerinti fényűzéssel, közvetlenül a templom és a parókia szomszédságában építették fel, és már ebből is látszik: az Orczyak nagy becsben tartották gazdatisztjeiket. 

Az épület falán megkopott emléktáblán lehet még kibogarászni nagy költőnk, Vörösmarty Mihály nevét. 

A megkopott emléktábla

1848-ban Kossuth hívó szavára az akkori falu 32 honvédet állított ki a hazának. Közülük többen a komáromi erődből tértek haza elbocsátó menlevéllel. A körülzárt Komárom a szabadságharc bukása után egy hónapig még ellenállt az egyesített osztrák és orosz hadak túlerejének, míg végül 1849. szeptember 27-én Klapka György aláírta a vár átadását és a védők szabad elvonulását biztosító megállapodást. Hatalmas haditett, keserű elégtétel és több száz megmentett jó magyar élet. Az újszásziak is ott voltak, mikor az ellenségnek torkán akadt a feltörhetetlen komáromi dió. 

Vörösmarty ekkor már igencsak keresett ember volt az országban. Lánglelkű költőnk, a Szózat szerzője ugyanis 1848-ban országgyűlési képviselő, majd a Habsburg-ház trónfosztása után a kegyelmi törvényszék közbírája lett. Testvére, Vörösmarty János ezekben az években már Újszászon élt. Gazdatisztként szolgálta az Orczy családot, és abban a bizonyos, alápincézett templom melletti nagy házban lakott. Hozzá vitte néhány hetes kislányát a költő, amikor családjával együtt, mint országgyűlési képviselő 1849 januárjában a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült. 

Vörösmarty Mihály 1849 novemberében Újszászon bujdosott

A dicsőséges tavaszi hadjárat és Buda visszafoglalása után az orosz csapatokkal együtt eljött az elkerülhetetlen vég: Világos. 1849. augusztus 13-tól 1850 kora tavaszáig költőnk is bujdosni kényszerült. Fejére díjat tűznek ki. A szabadságharc alatt vállalt közéleti tevékenysége miatt igencsak kézre szerette volna keríteni őt az akkori hatalom. Először a kis-tomaji pusztán, később Szapáry József gróf (neje Orczy Anna) vendégeként Felső-Fegyvernek pusztán, majd Vadász Miklós álnéven sógorával, Bajza József költővel együtt 1849 novemberében Újszászon rejtőzködnek. 

Aligha hihető, hogy az Orczy család akkori tagjai ne tudtak volna róla, mi történik saját birtokukon. Valószínűleg támogatták és segítették a magas közéleti pozíciót betöltött Vörösmartyt azokban az embert próbáló időkben. Az aradi mészárlás után különben is sok, amúgy hagyományosan királyhű főúri család bizalma rendült meg a bécsi udvar politikájában. A nemzet fölött érzett aggodalmuk miatt sokan álltak akkor a nemzeti ügy, a magyar önrendelkezés nagy eszményének szolgálatába. Passzív vagy aktív ellenállásuk sokat tett a gyűlölt Bach- korszak meggyengítéséért, ami végül a magyar önállóságot teljes mértékben eltörölni szándékozó rendszer 1860-as bukásához vezetett. 

Vörösmarty egészsége jelentősen megromlott a bujdosás aggodalmakkal teli hónapjai alatt. Egyik lánya ráadásul ebben az időben halt meg, ami tovább rontott lelkiállapotán. Végül nem bírta tovább a bizonytalanságot: 1850 kora tavaszán Pestre ment, és följelentette magát a katonai törvényszéken. Haynau, a „bresciai hiéna” akkor még nem lakott jól a magyarok vérével, de a kor mércéje szerint is gyalázatos kegyetlensége már Európa- szerte közutálat tárgyává tette őt. A bécsi udvar számára is kezdett már terhes lenni konok bestialitása, így 1850 tavaszára már érezhetően rövidebb pórázon tartották az akkor még elméletileg teljhatalmú megbízottat, akit végül 1850. július 8-án váltottak le a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről. Leváltása előtt pár nappal még kegyelmet adott az akkor már nagybeteg Vörösmartynak. Hogy miért tette ezt a könyékig magyar vérben fürdő mészáros, valószínűleg már soha nem fogjuk pontosan megérteni. 

A családi iratok 2001-es kiadása

Van egy jelenet Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében. Baradlay Richárd a szabadságharc leverése után börtönbe kerül, de Haynau hatalmának utolsó éjszakáján megkegyelmez neki, mert a regény egyik női karaktere, Alfonsine tájékoztatja őt arról, hogy másnap megfosztják hatalmától. A regényben Haynau a „fejgörcsök napján” így elmélkedik: 

„A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővette százhúsz legfőbb vádlott perét, ítéletet hozatott benne. Az ítélet mindnek halálra szólt. ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá. 

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna; elengedte minden dolgukat végképp és egészen. Menjenek szabadon. 

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan bosszút állt; de nem az elbukottakon, akiknek ő tartotta a fejükön a lábát, hanem a miniszteren, aki az ő fejére készült gázolni. 

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partit…” 

Jókai, az emberi lélek nagy ismerője talán megfejtette ezt a rejtélyt is, a számtalan megfejthetetlen között. 

Vörösmarty újszászi tartózkodásának számos emléke maradt az utókorra. 

Városunk címerében büszkén áll a bújtatott vadgesztenyefa és a két törzsét összekötő közös ága. A köznyelv Vörösmarty-fának nevezte el, hiszen szájhagyomány útján élt legendája nemzedékről-nemzedékre, ami szerint egy magát Vadász Miklósnak nevező tekintélyes úriember gyakorta üldögélt a fa alatti padon Orczy baronesszel, kivel hazai és francia költők műveit olvasták nagy hevülettel, és órákig boncolgattak egy-egy különösen jól sikerült verslábat, rondót vagy szonettet. 

Városunkban maradtak nagy költőnk leánytestvérének, Annának földi maradványai is (*kiegészítés alul). Anna (1798-1873) ugyanis Újszászra költözött János nevű öccséhez, és Kossuth László orvosdoktor gyermekei mellett lett nevelőnő. A család nagyon szerette, családtagként temették el. Sírja ma is a városi temetőben található. 

Vörösmarty nevét viseli helyi általános iskolánk. A modern, tágas, 20 tanteremmel, nyelvi laborral és könyvtárral felszerelt intézményben 360 gyermek koptatja minden nap az iskola padjait. A kiváló pedagógusi kar elhivatott munkájának eredményeként értékes emberpalánták nagyszámú csoportja röppen ki minden évben az iskola szélesre tárt kapuin. Mielőtt elszéledve ezen a világon belevágnak életük legnagyobb kalandjába (melynek célja örök idők óta változatlan: EMBER-ré válni), közösen helyezik el koszorújukat Vörösmarty Mihály mellszobránál, kinek emlékműve az iskola Kárpát út felőli homlokzata előtt található. 

S itt maradt nekünk a ház is. 

Építésének pontos idejét nem ismerhetjük, de a Magyar Királyság második katonai felmérésén (1800-as évek közepe) a ház már mai formájában megtalálható. Valószínűleg az 1700-as évek végén, vagy az 1800-as évek elején rakhatták le alapjait, hiszen az Orczyak egyre gyarapodó birtokán szükség volt megbízható gazdatisztre, aki a szántóföldek, vízi- és száraz malmok, ménesek, nyájak és gulyák, erdők és mezők ügyes- bajos dolgaival foglalkozott. Az épület alatt található jelentős méretű pince is a ház lakójának fontos gazdasági pozíciójára utal, hiszen az állandó építkezések alatt igencsak nagy mennyiségű borra és zöldségfélére volt szükség a nagyszámú munkaerő ellátásához, melyre természetesen szintén a gazdatiszt ügyelt. 

Az újszásziak a volt gazdatiszti házat Vörösmarty háznak nevezik

Két látszólag egymástól időben és térben nagyon távoli esemény is kapcsolódik az újszászi házhoz. 

1852. október 5-e, egy napsütötte őszi kedd váratlan eseményeket hozott. 

Történt aznap, hogy Rózsa Sándor, a világhírű alföldi betyár bandája Vonnák Károly újszászi plébános kirablását tűzvén ki célul, 1852. október 5-én délután nyolc lovassal vágtatott be a községbe. Időzítésük kiváló volt: a munkabíró lakosság teljes létszámban kint dolgozott a kukoricaföldeken. Az otthon maradottak a gazdatiszti ház előtti téren gyorsan összecsődültek, mivel egy bátor újszászi a fenyegetés ellenére félreverte a harangokat. A jegyző és a mezőőr addigra azonban már le volt fegyverezve, s minthogy a férfilakosság nagy része még a határban volt, a rablók nyugodtan néztek farkasszemet a sokasággal. A mai templom helyén álló, akkor még torony nélküli kápolna bővítésének terve miatt valóságos vagyont, 4016 forintot őrzött a plébánia pénztára. Ezt a zsákmányt szerezték meg végül a fegyveresek, és a banda egyik tagjának kései vallomása szerint, a valaha volt egyik legnagyobb zsákmányukra akadtak azon a napon. A zsákmány valódi értékének megértése érdekében egy összehasonlító adatot vegyünk figyelembe: 1860-ban az akkori jegyző felmérésében az újszászi községháza értékét 315 forintra becsülte fel. Mai templomunk megépítését az Újszász történetében példa nélküli rablás évtizedekkel hátráltatta: a jelenleg is álló neoromán stílusú templomot 33 évvel később, 1885-ben építtette fel Orczy Béla és Andor báró. A rablók igencsak feszült hangulatban, a tömegen átgázolva, átkozódva és lövöldözve tudtak csak eltávozni. A település jegyzője még meg is eresztett utánuk egy elkésett lövést. A nagy kavarodásban személyi sérülés nem történt ugyan, de a visszaemlékezések szerint több más dolog mellett akkor egy szódásüveg is összetörött. 

Hogy hogyan került egy újszászi plébános házába a kor egyik luxuscikkének számító szódásüveg, mely akkor még a nagyúri palotákban is különlegességnek számított? A rejtély megfejtéséhez vissza kell lapoznunk az időben, mégpedig napra pontosan 10 évet. 

A sors kiszámíthatatlan akaratából kereken 10 évvel a világraszóló rablás előtt 1842. október 5-én egy olyan esemény történt, mely egész nemzetünk borfogyasztási kultúráját megváltoztatta, és (az előbbi példából is látható módon) kicsivel később nagy hatással lett településünk polgárainak életére is. 

Fáy András (író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja) 1852. október 5-én szüretre hívta Vörösmarty Mihályt és még néhány barátját híres pincéjébe, Fótra. 

„Október ötödikén a legszebb őszi nap varázsa csábította ki a szíves házigazda által meghívott nagy társaságot. A fővárosból valóságos karaván kerekedett fel Fótra. Vörösmartyék, Bajzáék, Szemere Pálék, Fáy Ferencék, Csapóék, Deák, Toldy, Bugát, Pólya, Garay és a többi úri család, a házigazda ismerősei közül, kiknek érkeztét durrogó mozsarak üdvözölték a szüretelők dalától hangos helyen. 

Már javában együtt mulatott a társaság, midőn a távolban Kossuth Lajosnak és övéinek kocsijai bontakoztak ki a porzó út homokfellegeiből. Kossuth Lajos és neje, fiatal nővérével, Meszlényi Irénnel, Ruttkayné és Meszlényiné férjeikkel, és özv. László Imréné, a jótékonyságáról és Kossuth iránt tanúsított kegyeletes ragaszkodásáról ismert gazdag matróna tartottak együtt a Somlyó felé. 

Deák hamarosan lenyes egy hosszú ágat, nemzeti lobogót rögtönöz össze a maga és Vörösmarty zsebkendőjéből és a Csapó Mariska zöld nyakravalójából, feltűzi a legmagasabb csúcsra és a széllel vidáman lengő nemzeti színekkel üdvözölteti a nemzet nagy bajnokainak érkezését” 

A Fáy által szüretelni összehívott baráti társaság egyik jeles tagja Jedlik Ányos (természettudós, feltaláló, az elektromosság nagy tudósa) volt. Jedlik az eseményre egy korábbi találmányát, az erdélyi borvizek mintájára előállított szikvizet vitte magával, egy saját maga által tökéletesített szódásüvegben. A mulatozás hevében azután Jedlik (az összegyűlt vendégek nem kis megrökönyödésére) a szikvizet a vendéglátó borába fröccsentette, elkészítve így a földkerekség legelső fröccsét, amit ő akkor németesen spriccernek nevezett. 

Vörösmartynak és barátainak fölöttébb megtetszett a habzó és frissítő ital, ám a megvetett nyelvből merített szó már nem annyira. Helyette ott a pincében nyomban megalkotta a magyar fröccs kifejezést. Élményét meg is örökítette a Fóti dal című versében: 

„Fölfelé megy borban a gyöngy:
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.” 

A bujdosás keserű hónapjaiban aztán Vörösmartynak számtalanszor eszébe juthatott a valamikori fóti szüretek vidámsága. Újszászi tartózkodása alatt különösen azok a napok okoztak neki nagy szenvedést, mikor a portyázó császári csapatok megjelenésekor napokig a gazdatiszti ház alatti pincében lapultak meg sógorával, Bajzával. Volt, mikor az éjszaka közepén, legnagyobb titokban és csendben kellett a pince mélyére húzódniuk, ahol egyetlen gyertyát sem mertek meggyújtani, nehogy a pislákoló fénysugár veszélybe sodorja őket, a házban lakókat és főúri pártfogóikat. A ködös novemberi estéken a pince jótékony védelmében élelemben nem szenvedtek ugyan hiányt, hiszen ládákban állt ott a kiváló újszászi alma, paprika és zöldségfélék, de bővében voltak a sózott és zsírban lesütött húsoknak, valamint a füstölt árunak is. Kút azonban nem volt a pincében, így a friss hideg víznek igencsak hiányát szenvedték a bujdosók. A sózott és füstölt húsok mellé az Orczyak erős gyöngyösi bora igencsak könnyen a rejtőzködők fejébe szállt, és nehezen enyhítette tovább szomjúságukat. Vörösmarty sóvárgása ezért végtelenül felerősödött a bor mellé fogyasztható hideg szikvíz és fröccs iránt, amit a fóti présházban Jedlik Ányos kedveltetett meg vele. Gazdatiszt testvérének ódákat zengett a hűsítő, frissítő italról, melynek emléke szomjúságának oltásán túl valószínűleg háborgó lelkét is visszavarázsolta azokba a derűs békeidőkbe, mikor még baráti társaságban, vígan fröccsentették a jófajta fóti borba a gyöngyöző szikvizet. 

Vörösmarty 1849-ben végleg eltávozott Újszászról. Emléke mellett azonban itt hagyta településünkön fröccs iránti olthatatlan szeretetét, melyet testvére, az Orczy bárók gazdatisztje földesurainak is hűen továbbadott.  

Így történhetett, hogy az Orczyak jófajta gyöngyösi borát már 1852 októberében szikvízzel fogyasztották Újszászon, melyet az első helyi szikvízüzem elkészültéig valószínűleg Budapestről szállítottak Abonyig vasúton, majd onnan lovas kocsikon a Darabos dűlőn át. A fóti szüret után a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak ugyanis a gépgyártásra, és ennek köszönhetően már az 1800-as évek második felében virágzásnak indult a szikvízgyártás a fővárosban, mint kisipari mesterség. 

A régi gazdatiszti ház ma is ott áll, bokrokkal benőve és indákkal beszőve Újszászon, a Kossuth és Vörösmarty út sarkán. A valamikori önkormányzati tulajdonú épületet lelkes úttörők szépítették évtizedeken át, majd évtizedekkel ezelőtt magánkézbe kerülve gyorsan az enyészet lett rajta úrrá. Tulajdonosai által elhagyatva a tetőszerkezet beázott, ablakai betörtek. Pincéjében a kosz és a felgyülemlett hulladék foglalta el a bor és a zöldségek helyét. Üres szobáiban rágcsálók vertek tanyát, melléképületei összerogytak, berendezését magáévá tette az enyészet. 

Az elmúlt évtizedekben úgy tűnik, valahogy mindenki elfelejtette ezt a házat. Hosszú éveken át nem is akadt rá vevő. Az új tulajdonos elmondása szerint még a szomszéd is ide, a ház mellé dobálta át éveken keresztül a szemetet. Éveken át senki nem koszorúzta meg emléktábláját, senki nem takarította ki pincéjét, senki nem vágta ki a mindent elborító bokrokat, a tetőre hajló ágakat. 

Most az a hír járja, hogy gazdát cserélt az épületet. Valaki fantáziát látott a romos, hosszú idő óta eladó ingatlanban. Bízom benne, hogy végre gondos kezekbe kerül a ház. Úgy tűnik, lokálpatriótaként az új tulajdonosnak fontos az emlékek megőrzése. Elmondása szerint a ház eredeti szerkezetének megtartása mellett vendégszobákat és egy Vörösmarty- emlékszobát szeretnének kialakítani a sok vihart látott épületben. A híres pincében talán borozó nyílik majd, és ha így lesz, még generációk sora kóstolhatja meg azt, amire Vörösmarty itt még csak vágyakozni tudott: a fóti barátság hagyatékát, legmagyarabb italunkat, a finoman és hidegen gyöngyöző fröccsöt. 

Bárhogy is lesz, egy dolog biztos: a jövőben sokkal jobban kell figyelnünk ennek a településünk szempontjából jelentős történelmi értékkel rendelkező épületnek a sorsára, mint azt az elmúlt évtizedekben tettük! 

(*) kiegészítés a Vörösmarty család újszászi tartózkodásának emlékéhez. 

A cikk írása alatt kutatni kezdtem a Vörösmarty család történetét, különösen annak újszászi vonatkozásait. Sikerült szert tennem Vörösmarty János (az újszászi gazdatiszt) családi iratainak egy kötetbe foglalt példányára, melyet fia, Kálmán másolt át egy könyvecskébe. A kötet az Árgus kiadó és a Vörösmarty társaság gondozásában jelent meg. Érdekessége, hogy 1850 és 1874 között szinte hiánytalanul, eredeti szövegezéssel tartalmazza azokat a leveleket, melyeket Vörösmarty János családtagjaitól (köztük Mihálytól a költőtől) kapott újszászi házában. Megrázó dolog ennyire intim módon betekinteni ezen történelmi személyiségek magánéletébe, megérteni és átérezni napi gondjaikat, osztozni fájdalmukban, szorítani vállalkozásaik sikerének. 

A levelezésből feltárulnak előttünk a szabadságarc bukása utáni gyászos magyarellenes korszak mindennapjai. Bepillanthatunk ebbe a nemzeti kisebbségek lázongásaival kísért, bizonytalan és veszélyes világba, amire teljes súlyával telepedett rá a történelem. Olvashatunk a jobbágyfelszabadítás okozta megváltozott mezőgazdasági termelésről egy gazdatiszt szemszögéből, földosztást követelő újszásziakról, de felbukkannak a levelezésben olyan történelmi események is, mint Rózsa Sándor híres újszászi rablása, vagy Vörösmarty János 1876-os gyászjelentése is. 

Az iratok tanúsága szerint a Vörösmarty család újszászi kötődése sokkal erősebb, mint azt eddig gondoltuk. Vörösmarty Mihálynak, a Szózat szerzőjének ugyanis összesen négy testvérét (Anna 1873, János 1876, Teréz 1894, Imre 1881) is Újszászon temették el, mint ahogy biztosan nálunk vannak eltemetve János feleségének földi maradványai is. 

Kutatásomban nagy segítségemre volt Miklós János plébános úr is, aki a régi anyakönyveket tanulmányozva érdekes bejegyzésre figyelt fel: 

1848 decemberében Vörösmarty János róm. kat. újszászi lakos fiát, Jánost keresztelték Újszászon. A gyermek keresztszülei Vörösmarty Mihály úr és Csajághy Eleonóra voltak. 

A bejegyzés külön érdekessége, hogy a keresztelő pap, kinek kézírásával a bejegyzés történt, nem más, mint az a Vonnák Károly plébános, akinek kirablását maga Rózsa Sándor fogja kitervelni pár évvel később, 1852. október 5-én. 

A történetnek azonban itt még messziről sincs vége! 1789 óta vezettek anyakönyvet Újszászon. Az első évtizedekben még latin nyelven írt bejegyzések bepillantást engednek a török kiűzése után újratelepített Újszász eddig kevesek által ismert mindennapjaiba. Az akkor élt emberek (akik az Orczyak által magukkal hozott első telepesek unokái lehettek) családneveit böngészve feltűnnek előttünk a máig jól ismert újszászi családnevek (Molnár, Kónyár, Kovács, Nagy, Pap, Borsos, Szegedi, Pintér …stb.). 1798-ban összesen 50 gyermeket kereszteltek (összehasonlításként: 1920-ban az akkor 4500 lelkes településen évente már 200 gyermek született). 

Az anyakönyvben tett felfedezés (Vörösmarty János gyermekének keresztelője) után pár nappal egy érdekes hír akadt a kezembe az 1913 évi újszászi Tarsoly újságból: 

„Április 10. Személyi hírek: Községünk szülöttjét, Vörösmarty János nyug. kuriai bírót őfelsége, a király a Lipót-renddel tüntette ki.” 

Minden bizonnyal arról a Jánosról lehet szó, akinek keresztelőjéről szóló 1848-as adatokat az anyakönyvben pár nappal korábban felfedeztük. 

Összefoglalva tehát: a Vörösmarty család története biztosan több szállal kötődik településünkhöz, mint ahogy azt eddig gondoltuk. 

Dobozi Róbert