Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:00

Találat: 2565

2013. október 30-án az Újszászi Híradóban olvashattuk: az újszászi temetőben elhunyt dr. Szegedi Gyula István, nemzetközi hírű orvosprofesszor, Újszász város első díszpolgára. A professzor úr gyászkeretes fényképe, életpályája, munkássága, díjai és elismerései bemutatásra kerültek. Akkor még nem tudtuk temetésének helyét, idejét.

Újszász első emberével együtt sokan szerettük volna, ha Újszász nagy halottját szülőhelyén, az újszászi temetőben helyezzük örök nyugalomra szülei mellé. Ezt írásban is kértük a professzor úr lányától. Prof. dr. Szegedi Andrea kérésünkre az alábbi levelet küldte: „Kedves Varga Ferenc! Nagyon megtisztelő az a szeretet, amivel édesapám és családunk felé fordulnak. A felajánlott nyughelyet nem tudjuk elfogadni, mivel édesapámat a debreceni temetőben levő professzori síroknak fenntartott területen temetjük el, de nagyon-nagyon köszönjük a szép gondolatot. A temetés időpontjáról tájékoztatni fogom Önöket. Tisztelettel: Szegedi Andrea”

Dr. Szegedi Gyula családja és a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum részéről küldött gyászkeretes tájékoztatást többen is megkaptuk. A gyászjelentés nem szó szerinti ismertetése: Megrendülten tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr. Szegedi Gyula, a Debreceni Egyetem Orvos – és Egészségtudományi Centrumának professor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Széchenyi-díjas, a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti keresztjével kitüntetett orvosprofesszora, Újszász díszpolgára, 2013. október 30-án váratlanul elhunyt.

Hamvasztás utáni búcsúztatására 2013. november 11-én 13 órától kerül sor a debreceni Nagyerdei Köztemető 2. sz. ravatalozójában. Kérjük, kegyeletüket egy szál virággal róják le, a koszorúra szánt összeget az immunológiai betegségben szenvedő betegek javára ajánlják fel. Autoimmun Betegek Kutatása és Gyógykezelése Alapítvány számlaszáma: 11738008-20186942-00000000.

Az elhunyt kérésére, a búcsúbeszédek elhangzása után hamvait szűk családi körben helyezik végső nyughelyére.

Dr. Szegedi Gyula professzor urat a Magyar Tudományos Akadémia, a Debreceni Egyetem és a Debreceni Egyetem Orvos – és Egészségtudományi Centrum saját halottjának tekinti.

A Nagyerdei Köztemető 2. számú ravatalozójában, a Kegyeleti Bizottság felkérésére búcsúbeszédet mondott:

Varga Ferenc, Újszász Város képviseletében, régi iskolai- és labdarúgótársa, barátja, Újszász Díszpolgára.

Dr. Muszbek László, a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében barátja, professzortársa és kutatótársa.

Dr. Fülesdi Béla centrumelnök, a Debreceni Egyetem Orvos – és Egészségtudományi Centrum nevében professzortársa és tanítványa.

Dr. Zeher Margit, a 3. számú Belgyógyászati Klinika, az Immunológiai laboratórium és a tanítványok nevében, a klinika vezetésében Szegedi Gyula István professzort követő professzornő.

Varga Ferenc búcsúbeszéde:

Tisztelt Gyászolók! Mélyen tisztelt Professzor Úr! Kedves Szegedi Gyula Barátom!

Születésed helyéről, Újszászról, többen is eljöttünk végtiszteletet adni városunk nagy halottjának. Itt van városunk első embere, itt vannak az egykori iskola- és sporttársaid, tisztelőid.

Tudatában vagyok, egy kiemelkedő ember életét nem lehet pár gondolattal „összefogni”. Emléket állítani és emlékeztetni rá, talán igen.

Búcsúzáshoz Bánódi Szolner Sándor gondolatát hívtam segítségül, mely szerint: „Van az emberi szívnek egy halk szavú és előkelő vendége, az emlékezés.”

Emlékezésként arra vállalkoztam, hogy Szegedi professzor úr Újszászon eltöltött fiatal éveiről szóljak, emlékképeket idézzek fel.

1936. 02. 21-én ragyogó üstökös jelent meg Újszász fölött. Nagy volt az öröm a Kossuth út 20. szám alatti családi házban. Szegedi Kálmán kisiparos cipészmester felesége, Dalmadi Mária háztartásbeli, egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit Gyula István névre kereszteltek.

Sokan valljuk: az ember jellemi gazdagságának egyik legfontosabb meghatározója az a nevelő közeg – család, utca, lakóhelyi közösség –, amelyben felnő. Szegedi professzor születésétől 18 éves koráig Újszászon élt. Később is, ha tehette, hazalátogatott.

A professzor urat ezer szál kötötte szülőhelyéhez. Újszász olyan örökség, emlék volt számára, amelynek elfelejtésére rövid egy emberélet.

Október 30-án feleségemmel az újszászi temetőbe mentünk szeretteink sírjához. Már a bejárati kapuban megállítottak: hallottuk-e a megdöbbentő hírt: itt, a temetőben, váratlanul elhunyt Szegedi Gyula, Újszász város első, nemzetközi hírű tudós orvosprofesszora, Újszász első díszpolgára, a település egyetlen olyan kiemelkedő személyisége, akinek még életében emléktáblát állítottunk szülőháza megjelöléséül.

Mielőtt a megdöbbenéstől felocsúdtunk volna, mindjárt megjegyezték: hazajött meghalni! Bizonyára Szegedi professzor nem így gondolta pályafutásának végét. ő csak gyermeki szívvel, szülei sírjánál akarta, mint annyiszor, szeretetét leróni.

Mégis úgy gondolom, hogy a hazajött meghalni kijelentésnek van némi alapja, ugyanis professzor urat Újszász egész lakossága magáénak vallja, mindig olyan mérhetetlen szeretet, megbecsülés lengte körül, ami szavakban alig megfogalmazható, ez már a lelkiség kategóriájába tartozik.

Szegedi professzor úr 1942-ben Újszászon kezdte az elemi, illetve az általános iskolát. Az iskola legkitűnőbb tanulója; az iskola labdarúgó-válogatottjának meghatározó játékosa; az 1946-ban alakult „Magvető” cserkészcsapat kiscserkésze, majd az általános iskola úttörőcsapatának tagja, elsőszámú vezetője. Kivételes tehetsége, szorgalma, a közösség iránti érzékenysége jól párosult intelligenciájával, kitűnő személyes jegyeivel. Már általános iskolában „professzornak” becéztük. Mindenkor készséggel, kellő szerénységgel segítette gyengébben tanuló társait.

Az általános iskolai rendezvényeken szívesen, példamutatóan vett részt. Tagja volt az egyházi, illetve általános iskolai énekkarnak.

1947-ben részese volt a Hatvanban rendezett Eucharisztikus Napokon dicséretesen szereplő egyházi ifjúsági énekkarnak; Radnóti Mária tanítónő által, az újszászi római katolikus Szent István templom leégéséről írt 3 felvonásos drámai erejű színdarab bemutatójának.

1948-ban, Jézus születésének történetét bemutató, ma is élő, egyházi eredetű népi játéknak, a betlehemezésnek aktív közreműködője volt. Házilag, közösen készített betlehemi kistemplommal, jászollal, benne a kisdeddel jártuk Újszász havas utcáit házról-házra. Szent énekekkel, tréfás párbeszédekkel elevenítettük fel Jézus születésének eseményeit. A betlehemet mindig párosával, felváltva vittük. Sosem felejtem el, amikor egyik társunk vonakodott a betlehem vitele alól, Szegedi Gyula javaslatára, kizártuk a kis csoportból. Az is igaz, kérésére visszafogadtuk. A professzor úr közösségi ember volt. A betlehemezésből befolyt pénzből futball-labdát vettünk. A vásárlást Gonzales Béla tanár úr és Szegedi Gyula bonyolították le Szolnokon. A labdát az általános iskolának ajándékoztuk.

1949-ben a Budapesten megrendezett Demokratikus Ifjúsági Világszövetség II. találkozójának Rákóczifalva térségében volt az egyik főpróbája. Kaszab Sándor, sokoldalú, szakmailag jól felkészült tanárunk vezetésével iskolánk énekkara többszólamú kórusművel szerepelt. Osztatlan sikerünknek Szegedi Gyula is részese volt.

Szegedi Gyula szívéhez mindig nagyon közel állt a sport. Kitűnő testi felépítéssel, ragyogó fejjátékkal, kombinatív játékkészséggel rendelkezett.

Jól atletizált, asztaliteniszezett, sakkozott, biliárdozott, futballozott. Ez utóbbi állt hozzá legközelebb. Családi házuk előtt, az úgynevezett „Epresben”, a mai piactér, a Szász-étterem és az új általános iskola térségében levő szabad területen szűnni nem akaró grundfoci meccseket játszottunk többnyire rongy, illetve jobb esetben szivacslabdával. Gátszegi Zsuzsanna tanítónő, nem egy esetben állt ki a világháború áldozatául esett Illés tanítóról elnevezett iskola kapujába, és Fiúk! - kérlelő szóval, ütemes tapssal jelezte: fejezzük be a focit, menjünk az órájára. A válaszunk mindig ugyanaz volt: tanító néni! Még csak egy gólig! Már 2-3 gól is esett, de az az egy gól sosem akart megszületni.

Szegedi Gyula kiemelkedő jobb összekötő játékosa volt a Mihályi István nevelőedző nevével fémjelzett, hosszú ideig verhetetlen újszászi „arany” ifjúsági labdarúgócsapatnak. Már 16 éves korában a megyei I. osztályú felnőtt csapatban szerepelt nem akármilyen játékosok között. Volt idő, amikor a Szolnok megyei ifjúsági válogatottnak Újszászról többen is kerettagjai voltunk! Szegedi Gyula volt közöttünk a legjobb.

Újszászról naponta ingázva, füstös masinával jártunk középiskolába Szolnokra. A professzor úr a jó nevű Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Kitűnő tanuló, sportoló, közéleti diák volt. Tanulmányi versenyeket nyert, iskolájának futball-válogatottjaként rúgta a gólokat, rendre a jók között szerepelt.

Jól emlékszem: érettségi után, valamilyen – máig ismeretlen – oknál fogva, vegyészmérnöknek jelentkezett Budapestre, de végül eredeti tervéhez visszatért. Talán ebben az is közrejátszhatott, hogy mi, iskolástársai, barátai emlékeztettük, mindig orvosnak készültél.

Mondanom sem kell, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen tárt karokkal fogadták a mindig eminens tanulót, a kiváló labdarúgót.

A Debreceni Egyetem Atlétikai Club (DEAC) NB II-es csapatához, ahol éveken át csapatkapitány és házi gólkirály volt.

Tizenhatszor szerepelt Hajdú-Bihar megye válogatottjában. Többször beválogatták az NB II legjobbjai közé. DVSC-be is csábítgatták – eredménytelenül. Főiskolai válogatottként a magyar címeres mezt is magára ölthette. Egykori iskolait és futballista társait jól eső érzéssel, nem kis büszkeséggel töltötte el: Szegedi professzor Újszász Város sporttörténetében az első válogatott játékos volt! 1965-ben hagyta abba az aktív labdarúgást.

A Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1962-ben, kitüntetéssel avatták orvosdoktorrá. Az aranygyűrűt Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának egykor elnöke adta át. Szegedi professzor, az elemi iskola első osztályától az orvosi diploma megszerzéséig mindig kitűnő tanuló volt.

A népköztársasági ösztöndíjas kiváló tanulót és sportolót, magyar főiskolai labdarúgó válogatottat, Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség egykori elnöke, nyílt levélben méltatta, köszöntötte, mint az egész magyar labdarúgás büszkeségét, az egész sportoló magyar fiatalság példaképét. A Népsportban pedig egy egész oldalas cikk jelen meg róla.

Szegedi professzor mögött hosszú, eredményes, példa értékű út áll. 1960-tól napjainkig terjedő pályafutásának tárháza rendkívül gazdag. Szakmai önéletrajzának idő- és eseményszerű bemutatása, iskolateremtő munkája, orvos szakmai tevékenységével összefüggő, különböző orvosi szervezetekben betöltött tisztségei kiapadhatatlanok. Annyi bizonyos, viszonylag korán olyan feladatokkal bízták meg, amelyek évtizedekre meghatározták további munkáját, életét.

Szegedi Gyula, Újszász első tudós orvosprofesszora számos magas kitüntetés birtokosa. Méltán érdemelte ki elsőként az Újszász Város által adományozott díszpolgári címet, amelyet 2000-ben, a Város Napja alkalmából vett át.

Nem tudjuk, nem is akarjuk elfeledni azt a 2012 szeptemberi napot, amikor Újszász Város Napja alkalmából emléktáblát állítottunk szülőházára. Az emléktábla szövege: „1936. február 21-én ebben az épületben született és itt élt 18 éves koráig prof. dr. Szegedi Gyula István nemzetközi hírű orvosprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Újszász elő díszpolgára. Az emléktáblát állíttatta, a település fennállása óta első kimagasló személyisége iránt érzett tisztelet és megbecsülés jeleként: Újszász Város Önkormányzat Képviselő-testülete és Újszász város lakossága 2012. 09. 25.”

Nem tagadom. Érzelemmel telített vagyok, ha Szegedi Gyula egykori iskolás- és futballista társamról kell szólnom. A Szegedi professzor által 2012. 09. 27-én hozzám írt levelével békítgetem magamat. A levél: „Kedves Barátom! Nagyon köszönöm az egész eseményszervezést, a szakmai vonatkozásokban is korrekt méltató beszédet. Meghatón kedves volt számomra és családom számára is az a belső baráti családias légkör, amit nem lehet „megszervezni”. Szeretettel: Dr. Szegedi Gyula akadémikus, egyetemi tanár”.

Tisztelt Gyászolók!

Jó tudni, hogy tudós orvosprofesszorunk érzelmileg soha sem szakadt el attól az újszászi gyökértől és talajtól, amely haláláig táplálta.

Tisztelt Professzor Úr! Kedves Gyula!

Büszkék vagyunk rád! Nem feledünk! Mindig közöttünk élsz! Vigyázzuk, őrizzük emlékedet! Tudjuk, csak az hal meg, akit elfelednek! Nyugodj békében!

***

A temetést követő napon az alábbi levél érkezett prof. dr. Szegedi Andreától: „Kedves Varga Ferenc Úr! Köszönök Önnek mindent, azt, hogy eljöttek és hogy olyan megható beszédet mondott. Kérem, a polgármester úrnak és a búcsúztatáson részt vetteknek adja át köszönetemet. A búcsúbeszédet elteszem emlékbe, mindig fogok Újszászra emlékezni, ahol én is szép éveket töltöttem gyermekként nagymamámnál.”

A professzor úr temetésén Újszász képviseletében megjelentek: Balogh Regina, Joó Mihály, Király Ferencné Kiss Erzsébet, Konka Csaba, Kovács György, Molnár Péter és Varga Ferenc. Szép példája a professzor úr megbecsülésének, az iránta érzett tiszteletnek, hogy a temetés napján, a szülőházon elhelyezett emléktáblán fekete gyászszalag lengett, alatta mécses égett és virág díszelgett Horváth Pálné Csibrány Magdolna jóvoltából. Tóth Jánosné Perjési Mária pedig féltően gondoskodik az emléktábla őrzéséről, az emlékező virágcsokor frissítéséről.

Varga Ferenc

Gyászszalag, mécses és virág a szülőházon elhelyezett emléktáblánál
(Fotó: Fehér János)

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 04. (szerda) 00:00

Találat: 1761

II. rész

Molnár András (Abony, 1910. 02. 09. – Szolnok, 1988. 08. 15.): az újszászi mozi megalapítója, szikvízgyáros, péküzem tulajdonos. (Ú. H. XVI. évf. 5. szám – 2006. május)

Molnár Illés (Újszász, 1926. 05. 07. – Újszász, 2000. 09. 27.): helytörténész, köztisztviselő, a KDNP helyi szervezetének tagja, rövid ideig elnöke. (Ú. H: XVII. évf. 9. szám – 2007. szeptember)

Molnár Károly Péter (Újszász, 1937. 08. 25.): villamosmérnök, Újszász neves labdarúgója, sportvezető, közéleti személyiség. (Ú. H. XXI. évf. 9. szám – 2011. szeptember).

Mózer Rezső (Újszász, 1880. 08. 21. – Újszász, 1958. 12. 28.): étterem tulajdonos, Újszász első úri kaszinójának üzemeltetője, Újszász Közéleti Lapjának, a Tarsolynak alapító, szerkesztő tagja. (Ú. H: XXI. évf. 4. szám – 2011. április)

Mucza Béla (Újszász, 1922. 12. 01. – Kistarcsa, 2006. 07. 18): római katolikus pap, tanácsos, plébános, kanonok, Algyő díszpolgára. (Ú. H. VI. évf. 10. szám – 2006. október)

Müller István (Újszász, 1922. 03. 18. – Szolnok, 1990. 12. 22.): közéleti ember, az újszászi Vegyesipari Szövetkezet alapító tagja, majd elnöke. (Ú. H. XVII. évf. 7. szám – 2007. július)

Nagy Albert (Újszász, 1909. 11. 26. – Újszász, 2007. 01. 01.): Újszász Pro Urbe Díjasa, a település főkertésze. (Ú. H: XXII. évf. 4. szám – 2012. április hó)

Nagy Elemér (Budapest, 1926. 07. 12. – Újszász, 2011. november): MÁV nyugdíjas, az Újszászi MÁV SE elnöke, Újszász közéleti személyisége, a Szolnok megyei Néplap helyi tudósítója. (Ú. H: XXI. évf. 5. szám – 2011. május hó)

Nagy Gergelyné Polónyi Margit (Mezőpeterd, 1918. 04. 04. – Szolnok, 2001. 05. 23.): tanítónő, iskolakutató, Újszász közéleti személyisége, az amatőr színjátszó kör tagja, a Tarsoly folyóirat felfedezője. (Ú. H: XIX. évf. 7. szám – 2009. július)

Nagy József (Újszász, 1932. 12. 03. – Újszász, 2012. 07. 23.): Újszász utolsó tanácselnöke, Újszász Pro Urbe Díjasa. (Ú. H: XVIII. évf. 6. szám – 2008. június)

Nász Imre (Szolnok, 1932. 02. 10.): nyugalmazott iskolaigazgató, számos társadalmi szervezet vezetője, az Újszászi Polgárőr Egyesület megszervezője, elnöke, Újszász Pro Urbe Díjasa (Ú. H: XX. évf. 6. szám – 2010. június)

Nemes József, dr. (Rákoscsaba, 1929. 03. 21. – Szolnok, 2004. 04. 03.): Újszász Pro Urbe Díjasa, orvosa. (Ú. H: XX. évf. 2. szám – 2010. február)

Oláh Károly (Bp., 1912. 12. 04. –Vác, 1994. 09. 08.): Újszász aranymisés plébánosa, a leégett római katolikus templom felújításának legfőbb szervezője. Az „Új élet Újszászon a háborús romokon” visszaemlékezésű írása pótolhatatlan helytörténeti dokumentum. (Ú. H. XVIII. évf. 11. szám – 2008. november)

Oláh Sándorné Radnóti Mária (Újszász, 1921. 08. 24. – Szolnok, 1980. 03. 18.): tanítónő, Újszász közéleti személyisége, aki 3 felvonásban megírta az újszászi római katolikus templom leégésének, újjáépítésének történetét. (Ú. H: XX. évf. 8. szám – 2010. augusztus)

Ördög Lajos, dr. (Abony, 1942. 11. 10. – Bátaszék 2010. 09. 10.): Újszász Pro Urbe Díjasa, elismert orvosa. (Ú. H: XIX. évf. 8. szám – 2009. augusztus)

Rátóti Pál, idős és ifjú (Újszász, 1923. 06. 29. – Újszász, 2000. 02. 06, illetve: Újszász, 1952. 11. 21.): Mindketten hentes- és mészáros szakmások, ifjú Rátóti Pál Újszász Gazdasági Díjasa. (Ú. H: XXI. évf. 12. szám – 2011. december).

Rózsa Imre (Hatvan, 1925. 06. 29. – Győr, 1990. 08. 20.): az újszászi középiskola és kollégium alapítója, örökéletű igazgatója, Újszász Posztumusz Pro Urbe Díjasa, a középiskola névadója. (Ú. H. XVII. évf. 12. – 2007. december).

Schader Ede (Bártfa, 1889. 02. 02. – Újszász, 1963. 03. 20.): Újszász kántortanítója, iskolaigazgatója, címzetes igazgatója, helyi népszínművek rendezője. (Ú. H: XIX. évf. 3. szám – 2009. március)

Seres Antal „Tóni” (Újszász, 1912. 01. 20.- Bp., 1979. 08. 17.): Újszász neves cigányprímása. (Ú. H. XVI. évf. 9. sz. – 2006. szeptember)

Simon János (Újszász, 1944. 09. 16.): festő, középiskolai tanár, Újszász díszpolgára. (Ú. H. XXI. évf. 8. szám - 2011. augusztus hó).

Szabó Pál Antalné Rigó Éva (Ecser, 1939. 10. 17.): óvónő, népi iparművész, Újszász Pro Urbe Díjasa. (Ú. H: XX. évf. 1. szám – 2010. január hó)

Szalóki Miklós (Jászberény, 1949. 11. 30.): Az újszászi „Kastély Otthon” Pszichiátriai és Szenvedélybetegek Otthona és Rehabilitációs Intézmény nyugalmazott igazgatója. (Ú. H. XXIII. évf. 3. szám – 2013. március)

Szegedi Gyula István, dr. prof. (Újszász, 1936. 02. 21.): Újszász első tudós orvosprofesszora, akinek életében emléktáblát helyeztek szülőházára. Újszász első díszpolgára. (Ú. H. XIX. évf. 2. szám – 2009. február)

Szegedi Kálmán János (Újszász, 1927. 10. 28. – Jászjákóhalma, 1987. 02. 07.): Újszász neves labdarúgója, társadalmi edzője. (Ú. H: XXIII. évfolyam 7. szám – 2013. július)

Szilvási Béláné Szabó Margit (Újszász, 1907. 10. 18. – Bp., 1996. 07. 15.): vasdiplomás tanítónő, közéleti tevékenysége elsősorban vallási életéhez köthető. (Ú. H. XVII. évf. 4. szám – 2007. április)

Szilvási Sándor (Bp., 1917. 09. 04. – Bp., 1975. 06. 11.): újszászi származású római katolikus plébános. (Ú. H. XVII. évf. 5. szám – 2007. május)

Szokolyi Lajos (Újszász, 1939. 06. 22. – Szolnok, 2007. 11. 15.): dalénekes-előadóművész, karnagy, középiskolai műszaki oktató, magyar súlyemelő bajnok. (Ú. H. XVII. évf. 1. szám – 2007. január; Új Néplap 2007. 11. 17.+fénykép)

Tóth Imre (Tiszakürt, 1925. 10. 23. – Veszprém, 2007. január): a tanácsok megalakulása előtt Újszász utolsó vezető jegyzője, majd a Községi Tanács első VB-elnöke (Ú. H. XVIII. évf. 5. szám – 2008. május)

Tóth István (Felsőszászberek, 1924. 08. 03. – Bp., 2005. 06. 11.): agrármérnök, az újszászi „Szabadság” Mg. Tsz. elnöke, Újszász labdarúgócsapatának évekig meghatározó játékosa, csapatkapitánya. (Ú. H: XIX. évf. 10. szám – 2009. október)

Turza Ferenc (Újszász, 1945. 02. 14.): festőművész, szobrász, költő, Újszász Pro Urbe Díjasa. (Ú. H. XXI. évf. 3. szám – 2011. március)

Vágó László, dr. (Újszász, 1922. 09. 29. – Szolnok, 2006. 08. 29.): neves szülész-nőgyógyász főorvos. (Ú. H. XVI. évf. 7. szám – 2006. július)

Varga János (Újszász, 1934. 06. 07.): Újszász volt Áfész elnöke, az ÚVSE labdarúgója, közéleti személyiség. (Ú. H: XVIII. évf. 7. szám – 2008. július)

Vígh Sándor (Bp. 1924. 01. 02. – Szolnok, 2001. 09. 20.): vállalati igazgató, közéleti személyiség (Ú. H: XVIII. évf. 1. szám – 2008. január)

Virosztek Attila, dr. (Újszász, 1958. 06. 09.): fizikus, egyetemi tanár, a fizikai tudományok kandidátusa, doktora. (Ú. H. XVI. évf. 4. szám – 2006. április)

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 23:55

Találat: 1631

Újszász történelemkönyvében kevés szó esik az 1950-es évekről. Az 1947-1950 közötti időszak dokumentumai hiányoznak, ezt követően pedig inkább a történetírás számára haszontalan, elfogult politikai indulatokkal zsúfolt oldalak ezreit lapozhatja az olvasó.

Újszász történetírói által is elhallgatott eseménye volt az évtizednek a kulákokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés. Vagyonelkobzások, túlzott teherviselés, erőszak és kitelepítések kísérték ezt a hisztériát országszerte. 1949-ben elkészítették az első országos kuláklistát, melyen 61 922 személy szerepelt. Nem csak a 25 kh-nál több földet művelők lettek kulákok, hanem akinek szőlője és gyümölcsöse volt (1 kh kertet 5 kh szántónak értékeltek). 240 aranykorona értékű földig annak birtokosa „középparaszt” lett, a 240 ak. feletti kulák. Az újszászi eseményekről dokumentumot nem találtam, megőrizte viszont az emlékezet, mely diszkréten hallgat a végrehajtókról, ha úgy tetszik vétkesekről. Ami a legidősebb újszásziak emlékében él: a terménybeszolgáltatás mellett elvették a kulákok gépeit, birtokát, tanyáját és állatait; a tsz nem foglalkoztatta őket; a családtagok katonasorban munkaszolgálatosok lettek, továbbtanulni nem tudtak; a rendőrőrsön megkínozták a feketevágókat; a beszolgáltatást mulasztók nevét a földműves szövetkezet boltjának kirakatában szégyentáblára tették. És mivel a magyar ember mindenből viccet fabrikál és nótát ír, hamarosan a kulákviccek és dalok több szövegváltozata is megszületett. Mindkettőre egy-egy példa:

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – viccelődött Rákosi elvtárs a kulákokkal.
– Jól vagyunk, jól vagyunk – viccelődtek a kulákok Rákosi elvtárssal.

És zengett a dal:

Leégett a kuláknak nádfedeles háza,
Benne égett a tehene és kukoricája.
Búsulhatsz te kulák, nem lesz kukoricád.
Az állami góré előtt beverik a pofád.
Leégett a kuláknak nádfedeles háza…

Zsíros gazda és Kulák Kelemen a Ludas Matyí (a szocreál egyetlen, a rendszert szolgáló élclapja volt 40 éven át) karikatúráiban gúnyolta a kulákokat, 1953-ban pedig a Honvédelmi Minisztérium adott ki diafilmet Ádáz ellenségünk, a kulák címmel. „Pókok a kulákok, melyek... a parasztok és éhező munkások vérén híztak kövérre.” olvashatjuk az egyik filmkockán.

A közelmúltban egy 1950-ből származó dokumentum került nyilvánosságra a Jász–Nagykun–Szolnok Megyei Levéltár jóvoltából. Valamennyi Szolnok-megyei település – köztük Újszász – kuláklistáját olvashatjuk itt, a megbélyegzettek nevét és vagyoni viszonyaikat. Az eseményekről nem készült (nem maradt?) más feljegyzés, Az érintettek már nincsenek közöttünk, így újszászi polgárok voltak segítségemre, amikor 63 év távlatából meséltek a kuláklistán szereplő személyekről. Születésüktől fogva mindketten itt élnek, tanúi lehettek a településen történő kis és nagy változásoknak. Ami különösen érdekessé teszi számomra a beszélgetést, hogy megismerhetem Újszász másik életét, amiről hallgatnak a történetírók, olykor titkolnak, torzítanak és mellébeszélnek. Sőt…

Az újszászi kuláklista tartalmazza a személy nevét, belterületi házának helyrajzi számát, a birtokában lévő szántó és kert területét, azok aranykorona értékét, tanyáját és házát, illetve állatainak számát.

Néhány név mellett megjegyzés, mely szerint földjük egy részét bevitték az alakuló termelőszövetkezetbe. Van közöttük földbérlő és a beszolgáltatás megtagadása miatt „büntetettnek” bélyegzett személy. Az elvett földek a termelőszövetkezet tulajdonába kerültek, több tanyát lebontottak, helyét beszántották, növelve ezzel is megművelhető földterületet. vagy állattenyésztésre rendezték be.

A kuláklista Hamály János vezető jegyző aláírásával és Újszász község pecsétjével ellátva. A levéltári kuláklisták 1950. január–április keltezésűek, vélhetően az újszászi összeírás is ekkor készülhetett. Hamály János elvtársról nem sikerült semmit megtudni. Az újszászi emberek nem emlékeznek ilyen nevű jegyzőre, a járási okmányokban sem bukkan fel többet. Amint mesélőim elmondták, idegenek jöttek Újszászra „közigazgatni”, hiszen a faluközösség szerteágazó rokoni és baráti kapcsolatai miatt csak kevesen voltak partnerek a hatalom eszelős döntéseinek végrehajtásában. Többekben felmerült a gyanú, hogy a Hamály János kitalált név lehet. Hogy a hatvanas években megenyhült diktatúra milyen körülmények között adta vissza néhány „kulák” házát, nem sikerült kideríteni.

Jánoska Antal

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 23:55

Találat: 1511

Újszász köztiszteletben álló Szakmai-díjas háziorvosával, sokoldalú közéleti személyiségével, a Doktornővel, több mint félévszázada ismerjük egymást. Megkülönböztetett figyelemmel kísértem orvoslásán túl sokirányú, ki tudja mennyi területen kifejtett színes, eredményes közéleti tevékenységét.

A beszélgetést megelőzően kíváncsiságom nem hagyott nyugton, hogy vajon az 1800-as évek végétől számítva, Újszászon működő orvosok közül kinek volt leghosszabb szolgálati ideje. Nos: dr. Perényi Dezső 23, dr. Kossúth László 24, dr. Mazúr Gyula és dr. Csiszér Miklós egyaránt 29-29, dr. Nemes József 37, dr. Ördög Lajos 32 évig vigyázta, őrizte, gyógyította Újszász és kapcsolódó körzetek lakosságának betegeit.

Szóró Magdolna doktornő 43 éve végzi áldásos tevékenységét Újszászon. Esetében meggyőződéssel, bátran mondhatjuk: ugyan Egerben látta meg a napvilágot, ott anyakönyvezték, de valójában Újszászra született.

Dr. Szóró Magdolnának Újszászon töltött orvosi szolgálai ideje önmagában is sokatmondó, kiemelkedő teljesítmény. Szeretnénk remélni, még jó ideig Újszász orvosaként, a település kimagasló közéleti személyiségeként tisztelhetjük.

E bevezető gondolatok után, nyílt beszélgetéssel, kérdés-válasz formában, kezdtük a beszélgetést.

Szóró Magdolna: Egerben születtem. Itt éltem 4 éves koromig, édesapám haláláig. Utána Kunszentmártonba költöztünk anyai nagymamámhoz.

Varga Ferenc: Tanulmányaid felől érdeklődhetem?
SzM.: Az általános iskola öt osztályát Kunszentmártonban, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályát már Újszászon végeztem kitűnő eredménnyel. A József Attila Gimnáziumban érettségiztem Kunszentmártonban jeles bizonyítvánnyal. Érettségi után két alkalommal jelentkeztem a budapesti orvosi egyetemre. Helyhiány miatt azonban nem jutottam be. Nem adtam fel. Különböző helyeken dolgoztam, miközben egyetemi felvételire készültem. Végül, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol kitűnő tanár-diák közösségbe kerültem. Az orvosi diplomát 1970-ben szereztem meg „cum laude” minősítéssel (dicsérettel).

1970-ben az orvosi diploma átvételekor

VF.: A diploma megszerzése után, hol kezdted orvosi pályafutásodat?
SzM.: Rögtön Újszász-Szászberek körzetben, mivel Újszász Községi Tanács társadalmi ösztöndíjasa voltam. Ez azt jelentette, 6 évig Újszászon kellett dolgoznom, amennyi ideig az ösztöndíjat fizették. Már akkor is körzeti orvoshiány volt, így a Gál János vezette Községi Tanács, ösztöndíjszerződéssel látta biztosítottnak Újszász orvos utánpótlását. Fel sem merült bennem, hogy máshová menjek dolgozni. Bevallom, nehezítette a kezdést attól való félelmem, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, vagyis kétszer annyit kell bizonyítani, mint egy messziről jött ismeretlennek. Orvostársaim mindenben segítettek. Tíz évig dolgoztam két községben úgy, hogy mindkét helyen a körzeti orvosi munka mellett az óvoda-, az iskolaorvosi szűrővizsgálatokat, oltásokat, csecsemő- és terhes-tanácsadást, az Akkumulátorgyárban az üzemorvosi teendőket, továbbá az orvosi ügyeleteket elláttam.

VF.: Úgy tudom, az Akkumulátor Gyár üzemorvosaként tudományos kutatással is foglalkoztál. Milyen eredménnyel zárult?
SzM.: Igen. Az ólomártalom kiküszöbölése és gyógykezelése témában végeztem kutatómunkát, azonban bürokratikus okok miatt megakadt. Mire „kézzelfogható” eredményt lehetett volna produkálni, addigra a gyár működése megszűnt.

VF.: Hogyan sikerült az Újszász és Szászberek közötti ingázást megszüntetned?
SzM.: Sikerült egy önálló üzemkörzetet szervezni az Akkumulátorgyár, a Baromfifeldolgozó és a szászberki lakosok számára, amely orvos beállítását eredményezte.

VF.: Mit jelent az „Ász Doki Bt”?
SzM.: Jó néhány évig közalkalmazottként dolgoztam, majd egyéni vállalkozóként. Utána férjemmel alakítottunk egy Bt-t „Ász Doki Bt.” néven, Ágotai és Szóró név kezdőbetűiből. Kicsit viccesen mondva: úgy gondoltuk, mi vagyunk az ütőképes „ász” csapat.

VF.: Személyedhez köthető a negyedik háziorvosi körzet, az egészségügyi dolgozók szakképesítése, a lakosság szűrővizsgálata, 2004-ben „látleletet” készítettél Újszász egészségügyéről. Hogyan tovább a szűrővizsgálatokkal?
SzM.: Továbbra is szervezem a szűrővizsgálatokat, most már Ágotai Emese védőnő segítségével. A szűrővizsgálatokat továbbra is, jórészt anyagilag finanszírozom.

VF.: Mondanál néhány gondolatot szüleidről, féltestvéredről? Hogyan kerültetek Újszászra? Sikerült problémamentesen beilleszkedni az új közösségbe?
SzM.: Édesapám Kunszentmártonban, majd Egerben dolgozott. Eger-Gyöngyösvidéki Villamossági Részvény Társaságnak volt főszerelője. 36 éves korában, rajta kívül álló okok miatt, üzemi balesetben, halálos áramütés érte. Egerben van eltemetve. Édesanyámat sokan ismerték Újszászon. Benzin- és olajkutas volt. Az olajkályha fűtés időszakában, kígyózó sorban álltak az emberek az olaj tartály előtt, ő pedig a mostohaapám, Berta Lajos (volt mozi üzemvezető) segítségével, kézzel pumpálta a fűtőanyagot kannákba, hordókba. Szerencsére később, már elektromos úton, kúton keresztül történt a vételezés. Édesanyám 57 éves korában hunyt el, az újszászi temetőben nyugszik. Egy féltestvérem van, Berta Sándor, aki Budapesten él. Jelenleg a magyar kézilabda válogatott médiaszakembere (videó-elemző). Egerben, sportmenedzseri szakot tanul a főiskolán. (Bizonyára Diószegi Sándor tanár úr kézilabda sikereinek hatása érvényesül nála!) Édesanyám második házassága révén kerültünk Újszászra. A „mozis” Lajos bácsi révén, rögtön közismertté váltunk. Beilleszkedéssel nem volt semmi problémánk. A települést és lakosságát hamar megszerettük, otthonosan éreztük magunkat. Talán az eddigi életutam is ezt példázza.

VF.: Hol, mikor, kivel kötöttél házasságot? Ez évben elhunyt férjedről mondanál néhány emlékező gondolatot?
SzM.: Házasságot Ágotai Edével 1968-ban kötöttem Debrecenben. Egy iskolába jártunk párhuzamos osztályba. Férjemet sokan ismerték Újszászon, Szászberken, Zagyvarékason, Jászladányban, ahol tsz-ben dolgozott agrármérnöki képesítéssel. Újszászon kezdte pályafutását a Debreceni Agrártudományi Főiskola elvégzése után. Ő is társadalmi ösztöndíjat kötött az újszászi Mg. Tsz-szel. (Akkoriban sokan ezt tettük, hogy tehermentesítsük a szülőket a taníttatás költségeitől.) Dolgozott a Járási Hivatalban Szolnokon, valamint a megyei pártapparátusban is. Később, betegsége miatt, leszázalékolták. Utána papírboltban volt eladó. Életközösségünkből két gyermekünk született: Ágotai Ede és Olivér. Ede fogorvos városunkban, Olivér pedig a takarékszövetkezet rendszergazdája.
Mindketten nősek, két-két gyermekük van. A nagyobbak középiskolások, a kisebbek most kezdik az általános iskolát. Férjem, a két legkisebb Ágotai megszületése után „hivatásos nagypapaként”, sokat vigyázott a két kicsire.

VF.: Ismereteim szerint: a közéleti tevékenységed színes, érdekes, gazdag. Hallhatnánk ezekről?
SzM.: Rendszerváltozás előtt, a Jász–Nagykun–Szolnok Megyei Tanács tagjaként, az egészségügyi-, oktatási-, kulturális területtel foglalkoztam. Ciklusokon át vagyok a helyi önkormányzat független képviselője. E tisztségemből eredően, az oktatási és sportbizottság tagja, a szociális – egészségügyi – és foglalkoztatási bizottság elnöke vagyok. Az Együtt Újszászért Egyesületnek és a Szent Vendel Társaságnak elnökeként, a Nosza-Mami tánccsoport vezetőjeként, igyekszem hasznosítani magam. Újszász dalának (Himnuszának) ötletgazdája, CD-n való megjelenésének segítője, közreműködője voltam. Alapítványok, jótékonysági rendezvények erkölcsi, anyagi támogatását segítem.

VF.: Milyen erkölcsi elismerések, kitüntetések birtokosa vagy?
SzM.: Teljesség igénye nélkül: Anya- és csecsemővédelmi munkáért elismerés; Érdemes Társadalmi munkás; Miniszteri dicséret kiváló szakmai munkáért; Kiváló egészségügyi nevelőmunkáért; Vöröskeresztben végzett eredményes társadalmi munkáért; Újszász Nagyközségért emlékplakett; Újszász Város Szakmai Díj; „Év Orvosa – Astellas Díj” kitüntetésre javaslat; Magyar állam Újszász város millenniumi ünnepségén (2010. 09. 23.) a település zászlajának és címerének felavatásán, millenniumi zászlóanya tisztséget én töltöttem be. Nem tagadom: büszke vagyok, hogy engem találtak méltónak e tisztség betöltésére. Meggyőződésem, az elismeréseket kiváló segítőtársak, szakmailag jól felkészült munkatársak nélkül nem kaphattam volna meg.

VF.: Szabad legyen megkérdeni: mire vagy legbüszkébb?
SzM.: Erre nagyon nehéz „egytémás” választ adni. Legbüszkébb talán arra vagyok, hogy munkám elismeréséül (1993) csecsemő- és gyermekgyógyászat legmagasabb fórumába, a Gyermekgyógyászati Szakmai Kollégiumba választottak tagnak. „Legek” kategóriába tartozónak érzem, hogy 43 éve egy helyen, Újszászon dolgozom, betegeimet gyógyíthatom, és Újszász Város Szakmai Díjasa vagyok. Millenniumi zászlóanya tisztséget, kiemelt helytörténeti eseménynek tartom.

VF.: Hogyan tovább?
SzM.: Kemény Zsigmond szavaival élve: „Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk, hasznos emberré a fáradságos évek tesznek”. Szeretnék még legalább öt évig orvosként dolgozni, ha erőm, egészségem és a rendeletek megengedik. (Ezt az „öt évet” évek óta, minden évben elmondom!) Képviselő-testületi munkában is hasonlóképpen gondolkodom. Továbbiakban is szeretném a köz javára fordítani, hasznosítani, kamatoztatni azt a felhalmozott tapasztalatot, tudást, amit hosszú évek során megszereztem. A tiszteletdíjamat is azért ajánlottam, ajánlom fel rendezvények, alapítványok, szűrővizsgálatok, civil szervezetek támogatására, hogy tudják az emberek, nem a tiszteletdíj miatt végzem a képviselői tisztségből eredő felelősségteljes munkát. Persze figyelemmel vagyok az Önkormányzat szűkös anyagi helyzetére is a tiszteletdíj felajánlásnál. Meggyőződéssel vallom: a nemes célok megérdemlik a támogatást.

VF.: Milyen hobbijaid vannak?
SzM.: Hobbim a tánc, a keresztrejtvényfejtés. Egyik testileg, a másik szellemileg tart frissen. Szeretek még kártyázni (kanasztázni), sajnos kártyapartnereim elhunytak. Imádok utazni, megosztani az élményt másokkal is. Hetedik éve szervezem a nyaralásokat kedvenc országomba, Görögországba. Úgy vélem, Újszászról sokan nem jutottak volna el ide, ha nem szervezem az utakat.

VF.: Köszönöm a beszélgetést.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

Részletek

Írta: Főadminisztrátor

Kategória: Várostörténeti múzeum

Publikálva: 2015. március 03. (kedd) 23:54

Találat: 1190

Leállt a motor. Ahogy a szív elcsendesült majd megállt, az elme is megnyugodott. A test elernyedt. A lélek elszállt. Elszállt valahova messzire, az ismeretlenségbe. Oda, ahol a békességét és nyugalmát megtalálta. Fájlalom. Fájlalom, mert annyi beszélnivalónk lett volna még…

Többször látogattam meg MÁV kórházi betegágyánál. Fanyar humora, ízes beszéde, gyerekkorombeli képeket idézett föl bennem. Jókat nevettünk egy-egy viccen, régi történeten. Megbeszéltük, hogy november-december hónapban, vagy tavasszal, amikor otthon lesz, majd lejegyezhetem élete történetét…

Nem volt ideje rám. Itt hagyott. Búcsú nélkül ment el. Mennie kellett, mert hívták. Nevén szólították. Már csak az emlékeimben maradt meg lénye, élete töredéke.

Visszagondolva látom nagy termetét, dolgos két kezét, kackiás bajuszát, kedves széles mosolyát, gazdaságát, hízóit, birkáit, aprójószágait, „vaskecskéjét” a Simson motorját. Emlékszem a hatalmas muraközi lovára is, gumiskerekű kocsijára, amin olyan sokszor kocsikáztatott minket, gyerekeket, amint a határba ment dolgozni. Fülemben hallom hangja búgását, tanácsait, jó szándékkal mondott intelmeit, perlekedéseit is. Ahol tudott segített, tanított az életélésre. Intelligens, dolgos ember volt. Élete során példát mutatott munkájával a haladásra, gyarapodásra. Mottója volt: élni és élni hagyni.

Mindenki ismerte. Köztiszteletben álló, erényeivel és hibáival együtt szeretetreméltó ember volt. Most már csak a búval bevont árnyak foszlányai és a földi életét fémjelző tölgyfa maradt utána. A fa, amelyet olyan nagy gondoskodással őrzött és védett egy életen át, ott áll az óvoda mellett a CBA parkolójában. Erős gyökere és törzse, biztonságot, védelmet nyújtó terebélyes ágai Rá emlékeztetnek.

Laci bácsi! Nem feledem. Emlékezek, amíg el nem szólít a végzet. Nyugodjon békében.

Krassóiné Gyüre Rozália Margit