Várostörténeti múzeum

A Budapesti Hírlap Tárcája

Rózsa Sándor.

IX. A haramiák

– A Budapesti Hírlap eredeti tárcája –

A bűn lejtőjén is vannak fokozatok, de megállapodás nincs. A szegény legény még nem betyár, a betyár még nem rabló, a rabló pedig még nem haramia. De a csavargóból könnyen betyár lesz, – a betyár hajlandó az erőszakra s a ki az első erőszakot, bár csak egy kínálkozó véletlen folytán, elkövette: az innen túl maga keresi fel áldozatát, sötét lelkű cimborákkal szövetkezik s bemázolja, vagy álarc alá rejti ábrázatát, mikor a védetlen polgár hajlékába erőszakosan betör. A ki ennyire süllyedt, az haramia.

Rózsa Sándor a negyvenes években még nem jutott idáig. Pusztai betyár és rabló volt, kinek otthona s tetteinek határa a puszta. A moholyi pénztár kirablása sem volt valódi haramia-cselekedet, mert hisz a község elöljárói maguk adták kézre a pénztárt s a rablók egyik cimborája éppen az az esküdt volt, kit a községházán színleg megkötöztek.

Ebből az életből a viszonyok változtával még lehetséges volt a menekülés; s hogy Rózsa Sándor tényleg menekülni is akart: azt ismételt kísérletei s 1849-ben folytatott életmódja eléggé bizonyítják. Az abszolutizmus azonban rossz néven vette a szabadságharcban való részvételét s midőn e miatt erőszakosan kiűzte a polgári társadalomból, egyszersmind oly helyzetbe juttatta, a melyben bő alkalma nyílt a gonosz élet folytatására.

A nép elnyomásának egyik átka, hogy az elnyomott nép az üldözött gonosztevők sorsát gyakran azonosítja az üldözött hazafiak sorsával. Sokkal inkább gyűlölik a zsarnokság bérszolgáit, mint a mennyire saját nyugalmukat és személyes biztosságukat szeretik. Ha tehát állást kelle foglalni az üldözött betyár s az üldöző zsandár között: úgy inkább az előbbi mellé csatlakoztak, semhogy saját, habár hímbe merült testvéreiket az idegen zsoldosoknak kiszolgáltassák.

Innen van az, hogy minél nagyobb a politikai elnyomatás, annál nagyobb tért hódít a gonoszok világa s hogy éppen ezért nálunk is sohasem burjánzóit fel annyira a rablóvilág, mint az ötvenes években, noha kétségtelen, hogy a rendőrség szervezése sohasem volt oly tökéletes, mint éppen akkor.

Rózsa Sándorral szemben is tehetetlen volt ez a rendőrség.

Ama végzetes éjjelen, mikor halált osztó lövések közt Tari Pál tanyájáról megugrott, eltűnt a föld sziliéről a számadó csikós s helyette ismét feltámadott a rablóvezér. A hely s az ember ugyanaz maradt, csupán a helyzet változott. Az alsóvárosi puszta, hol eddig lakása volt, most búvóhelyévé lett, – a tanyai házat boglya, a nappalt éjszaka, a világosságot sötétség váltotta fel. A sötétségben pedig újra feltalálta a régi cimborákat, újra kezébe vette a rablóvilág kormányzását s tovább folytatta ott, hol a szabadságharc előtt bevégezte.

Rózsa Jakab tanyája ismét a rablók gyűlőhelyévé lett, kikhez akkor már a vén tanyásgazda egyik fia, Rózsa József, is csatlakozott. Veszelka Imre és Tót Jóska ismét a vezér rendelkezésére állottak s működésük csakhamar érezhető volt a szomszédos területeken.

A félegyházi ismeretséget is felújította Rózsa Sándor. A Bánhidy és Szeleczky tanyákon gyakran mulatott, mikor a zsandárok rendes helyéről kizavarták, Rádi Jánosnál pedig mindig állomást tartott, mikor a rablott jószágot Pestmegye felső részéből a szegedi tanyákra szállították.

Kalandozásainak színtere e közben mindinkább kitágult, cimborái mindinkább szaporodtak. A pestmegyei, kunsági, Csongrád- és Csanád-megyei területeken felszaporodott futóbetyárok között alig volt olyan, a kivel egyszer-másszor, összeköttetésbe ne lépett volna. Legszorosabban csatlakozott hozzá Ballangó Pataki Mihály, a Kis bácsi néven ismert hírhedt rabló, majd Osznovis Pista, a ragyásképű betyár, kinek állandó búvóhelye a pusztapéteri csárda volt. A szép csárdásné vette őt pártfogásába, kunyhó alakú üreget készítvén a csárda udvarán összerakott kukoricaszár belsejében, melynek bejáró nyílását egy nagyobb kéve takarta el.

Ebben az időben tűntek fel Fazekas Dávid, a rettegett kun haramia, Gácsi Jóska, a kisteleki banda feje és Hudoba József, a legvérengzőbb rablók egyike, ki az akkor még vízzel körülvett szokoni réten egy nádasban tanyázott. Innen küldözte be csónakon eleségért Becsei tanyájára Krémikker Nagy Tóni és Zöldág Gyurka cimboráit, kik hűséges szolgálatában állottak. Hoduba csak ritkán érintkezett Rózsa Sándorral, mert ő is a maga kezére dolgozott, Fazekas és Gacsi azonban, s ezek révén Móró János, gyakrabban részt vettek rablókalandjaiban.

Ily elemek szövetségében most már egészen más képet öltött Rózsa Sándor rabló működése, mint a negyvenes években. A gulya és ménes s a juh- és disznónyájak megtizedelése még most is legszokottabb rablásuk maradt, de a rablott jószág értékesítése hosszabb időt igényelvén, mikor gyorsan akartak pénzhez jutni, kifosztották az utasokat, vagy betörtek a magánosok hajlékába is.

Az efféle rablást rendszerint éjjel, bemázolt ábrázattal követték el. Ezért a szegedi tanyásgazdák sem voltak azoktól megkímélve, bár Rózsa Sándor és a szegedi biztosok közt úgyszólván egyezség létezett az iránt, hogy a szegedi határban baj ne legyen, s hogy viszonzásul más területeken elkövetett rablásaiért ők sem üldözik a rablóvezért.

Ám ez az egyezséget nem egyszer megszegte Rózsa Sándor. Pusztai rablást ugyan nem követett el a szegedi területen, de másnemű rablásokban, melyeket cimborái terveztek, neki is része volt.

Már az ötvenes évek elején nagy megdöbbenést keltett idősb Papdi József kirablása. A fegyveres rablók farsang utolján éjfélkor törtek be Papdi tanyájára, hol az vejével és leányával lakott. A háznépet megkötözték, Öreg Papdi Józsefet pedig a gerendára akasztva kínozták, míg összes értékét, mely 600 váltós 50 ezüstforintból állott, elő nem adta.

A szegedi várban kisült, hogy ezt a rablást Papdi József fia rendezte és Rózsa Sándor vezényelte, elkövetésében pedig Rózsa József, Técsla Mihály, Balogh Fuvar Márton, Zöldág János és Lugossy István vettek részt.

Hasonló rablás volt az, melyet 1854-ben Tandari János tanyáján elkövettek. Ezt Hódik István tervezte, ki a moholyi pénztár kirablásának is főintézője volt. Részt vettek benne Rózsa Sándor, Veszelka Imre, Kis bácsi, Osznovits, Rózsa József, Bezdán János és Szeleczky János. A fegyveres rablók itt is súlyosan bántalmazták, puskákkal leverték, nyakán, orrán és halántékán késekkel megszurkálták a gazdát. Ez esetben azonban az összecsődült tanyai nép erélyes föllépése folytán, kik Rózsa Sándort fölismerték, megfutamodtak a rablók, mielőtt valamit magukhoz vettek volna.

Nagyobb sikerrel jártak Csányi István tücsökszéli tanyáján. Rózsa Sándor, Veszelka, Osznovits és Kis bácsi éjnek idején mentek oda. Ketten benyomultak a házba, Csányit megkötözték és súlyosan bántalmazták. Ezután 500 forint bankó, 60 frt ezüst és két fazékban összegyűjtött 100 frt rézpénzt vittek el tőle. A nagymennyiségű rézpénzt egyelőre elásták, később azonban fontszámra, mint régi rezet, eladták egy szegedi rézművesnek.

Az efféle rablásoknál Rózsa Sándor rendszerint künn maradt őrnek s innen osztotta parancsait. Nem szívesen vett részt a kirablott személy bántalmazásában, de arcát sem szerette bekormozni, vagy álarc alá rejteni, – e nélkül pedig könnyen felismerhették volna.

Ezért a szegedi tanyákon a felsoroltakon kívül nem is követett el hasonló rablást. Annál sűrűbben ismétlődtek rablókalandjai a szomszédos vagy messzebb fekvő területeken, hol cimborái a helyet kinézték s az alkalmat előkészítették.

Még 1851. évi április havában kirabolták Domsits Antal horgosi plébánost. Hódik István előzőleg elment a paphoz és fölkérte, hogy lelki üdvösségéért szolgáljon egy misét. Le is fizette a mise taksáját, de csak azért, hogy kinézhesse, hol tartja pénzét a plébános. Néhány nap múlva útra kelt a banda, melynek tagjai, a vezéren kívül, Rózsa Jakab, Veszelka, Osznovits, Hódik és Rágyi István voltak.

Rózsa Jakab a szőlők alatt maradt a lovakkal, a többiek éjjel a plébániára mentek. Csoroszlya-vassal kifeszítették a konyha ablakának keresztvasát s a támadt résen Rózsa Sándor harmadmagával behatolván, az álmából felriadt plébánost pénzének átadására hívta fel, míg másik társa a gazdasszonyt csitította le egy arculcsapással. Az elrablott pénzből mindegyikre száz forint jutott.

Ugyanazon évben Tupcsek Antal hantházi ispánt is meglátogatták. Október 12-én éjjel két fegyveres rabló jelent meg az ispán lakása előtt. Tupcsek a kutyaugatásra és a kapu döngetéseire puskát ragadott és a folyosóra lépett. Egy bemázolt képű rabló épp akkor lökte be a kaput, melyen a többiek is benyomultak.

– Add meg magad ! – akkor, becsületünkre, nem bántunk.

– Nem adom meg magam! – viszonzá keményen az ispán s lőni akart. E pillanatban azonban két lövés dördült feléje s ő combján és fején megsebesülve, összerogyott. A rablók most a szobába vitték, az ágyra vetették, szalmával letakarták. Egy fiatal rabló akkor botjával megütötte, melyet azonban Tupcsek megfogott.

– Majd meggyóntatlak! – rivalt rá a haramia s újra ütni akarta, de a többiek visszatartották.

Ez alatt Rózsa Sándor a kapuban ijesztésül lövöldözött. A többiek is csakhamar kijöttek, mert az ispánnál csak 40 forint készpénzt, egy puskát és egy pisztolyt találtak. Távozás előtt a szoba közepén egy szalmazsákra fektették, ezt mondván:

– úgy kell, miért nem adtad meg magad.

A banda tagjai ez esetben Veszelka, Osznovits, Kis bácsi, Harangozó István, Megyeri Ferenc és Katlan Nagy Antal voltak.

Még messzebb elkalandoztak Pestmegye felső része felé.

Egy ízben a tázlári úton támadtak meg egy egész kocsisort, melyen Szeged felé haladó vásárosok ültek. Az alkony már erős homályt bontott a tájra, midőn az út mellől négy lovas ugratott elő s durva káromlással táncoltatván lovaikat, az első kocsit körülfogták és megállították. Ezután leugrott lováról egy szálas fekete haramia s pisztolyát szegezve a kocsin ülőkre, pénzük előadására szólította föl. Így fosztotta ki, folyton lármázó és fenyegetődző cimboráinak fedezete alatt, az egész kocsisort.

A szálas haramia Fazekas Dávid, a többiek Rózsa Sándor, Veszelka és Osznovits voltak.

Más alkalommal a pesti útra jöttek fel Rózsa Sándor, Veszelka és Kis bácsi. Egy ispánt vártak Pestről, ki 60-80 darab marha árával volt visszatérendő. Ezúttal azonban csalódtak számításukban. A hajnal már reájuk hasadt s az ispán még mindig nem jött. Kárpótlásul, nehogy üres kézzel térjenek haza, a monostori pusztáról három marhát szakítottak ki.

Hasonló kirándulás volt az, melynek céljául egy üllői uraság kirablását tűzték ki. Fazekas Dáviddal élükön összesen heten keltek útra, de csak Szolnokig jutottak.

– Szolnok alá érve – igy adta elő Rózsa Sándor, – tanácskozni kezdettünk; s minthogy arra már sok ember járt s minden pillanatban gőzkocsival találkoztunk, attól tartottunk, hírünket viszik, s még ránk uszítják a megyét.

Útközben visszafelé két lovat fogtak fel s elvették egy utas ember szűrét.

De nemsokára újra meglátogatták e vidéket, ezúttal Vonnák Károly ujszászi plébános kirablását tűzvén ki czélul. 1852. október 5-én délután nyolc lovas ember vágtatott be a községbe. A falu népe künn volt a kukoricaföldön s maga a plébános is kukoricáját hordatta be. Már együtt is volt vagy harminc fosztó az istállóban, mikor a váratlan vendégek megjelentek. Kettő nyomban az istálló ajtó előtt termett.

– Aki megmoccan, halál fia! – rivallt az egyik rabló a fosztókra, mindketten feléjük szegezve pisztolyaikat.

A többiek a házi cselédséggel s a plébánossal bántak el. Egyik a kocsist, a másik a szakácsnőt szorította egy sarokba, mig nehányan a kilépő plébánost tuszkolták be a szobába. Ez rémülten engedelmeskedett, – kinyitotta saját és a templom pénztárát, melyekből a rablók több ezer forintot raktak tarisznyába.

Ezalatt a nép összecsődült s a vész jelzésére félreverték a harangokat. A nép azonban ekkor le volt fegyverezve, – s minthogy e mellett a férfilakosság nagy része a kukoricaföldeken volt: a rablók nyugodtan néztek farkasszemet a sokasággal. Lovaikra felpattanva, káromkodás és lövöldözés között vágtattak ki a faluból. Csak a jegyző intézett utánok egy elkésett lövést.

A banda tagjai Rózsa Sándor, Fazekas Dávid, Yeszelka, Osznovits, Kis bácsi, Rózsa József, Gacsi és Móró János voltak. Az osztozkodás Jákóhalmán egy telelő puszta-istállóban történt. Mindegyikre 502 forint jutott.

Még nagyobb elvetemültség volt az a rablás, melyet a következő év nyarán Návay Tamás és családja ellen Pencz Marczi és Rózsa Sándor vezénylete alatt elkövettek.

A földeáki puszta messze terjedő tiszai árvízben állott, midőn ott június 22-én déltájban bárom csolnakon 11 rabló jelent meg. A meglepett cselédséget beszorítván egy helyre s a házak és istállók elé egy-egy őrt állitván, Pencz Marci harmadmagával Návay Tamás ebédlőszobájába hatolt, mig Rózsa Sándor az udvaron és házak körül tartotta fenn a rendet.

Návayt a folyosóról, hová a zajra kilépett, visszatolták a szobába, miközben megragadták s kezeit és lábait összekötve, a földre fektették. Most embertelen kegyetlenség következett.

A rablók már minden értéket és pénzt zsákba raktak, de még az elásott arany és ezüst hollétét akarták tudni. Hiába erősíté Návay, hogy a mi nincs, azt nem adhatja elő. A vérengző haramiák egyik ütést a másik után mérték legnemesebb testrészeire. Végre, látva a sikertelenséget, átmentek a másik úri kastélyba özv. Návay Károlynéhoz.

Itt az első szobában megkötözték és földre fektették a gazdatisztet, a belső szobában pedig a ház remegő úrnőjét és két nővendégét illették durva bántalommal, – mindent összeszedve, a mit pénzben és értékben föltaláltak.

Mikor már mindent a csolnakba hordtak, nehányan mégegyszer visszatértek Návay Tamáshoz, ki azonban e közben kibontakozott kötelékeiből, kimászott a kertre nyíló ablakon s kínjában belefeküdt a ház aljáig terjedő árvízbe. Egy szívtelen rabló innen is kihúzta, de a vezér parancsára ekkor mindnyájan fölkerekedtek s a csolnakokon gyorsan távoztak. Návay visszamászott az árvízbe, hol cselédei később eszméletlen állapotban találták. Életveszélyes betegségéből csak hosszú idő múltán gyógyult ki teljesen.

A rablók 3500 frt készpénzt és 21,000 forintra becsült értéktárgyakat vittek el. A banda tagjai között voltak Yeszelka és Kis bácsi, továbbá Ambrus Bálint és még két tápéi ember, kiket Pencz Marci szedett össze.

Kétségkívül mindnyájan legsötétebb alakjai ama sötét időknek. Emléküket csupán a borzalom s a bűnügyek poros aktái tartják fenn. Amint ezek elenyésznek, kivész e szomorú hősök neve is a múltak emlékéből. Maguk az események, a megtörtént dolgok azonban hozzá tartoznak az ötvenes évek történetéhez s a krónikásnak, lia teljes képet akar nyújtani, meg kell Írnia, hogy nálunk ez az idő, melynek zordonságát egyetlen szelidebb vonás sem enyhíti, a népszabadság elnyomásának s a rablószenvedély felszabadulásának, az abszolutizmus és a haramiák virágzásának korszaka volt.

Edvi Illés Károly

(Az írás az Arcanum Digitális Tudástárból származik. Budapesti Hírlap, X. évfolyam 97. sz. 1890. április 9. 1-3 p.

Gyűjtötte: Dobozi Róbert