Várostörténeti múzeum

1944, őszutó. Újszász történetében fekete betűkkel szerepelnek Szent András havának napjai. A novemberi események talán tapintatból, talán félelemtől telve elkerülték a helytörténet-írók figyelmét. Olyan nagyvonalúan bántak e keserves napok történéseivel, hogy nyomát is alig találjuk a könyvek és folyóiratok oldalain. 50 esztendőn át csupán három eseményről szóltak: a felgyújtott templomtoronyról, a plébániát ért belövés következtében elhunytakról és a helyi csatározások során életüket vesztett orosz katonákról.

Az 1944-ben Újszászon történt eseményekre emlékezők – néhányan öt évtizeddel az események után sem vállalják a nyilvánosságot – elmondták, és arról az utólag felvett halotti anyakönyvek is tanúskodnak, hogy voltak civil áldozatai a harcoknak. A november 5-én kezdődő és több napon át tartó intenzív orosz aknavető támadásokban az Abonyi úti kastélyt 26 belövés érte, Molnár István, Lévai Sándor, Nagy Béla és Vasas Pál háza, illetve a plébánia is találatot kapott. Az ÚH oldalain korábban Bagi Gábor foglalta össze az Újszász környéki harcok eseményeit. Kovács Zoltán András és Számvéber Norbert 2001-ben írta meg a Waffen SS magyarországi történetét, s ebben újabb adalékokat olvashatunk a harci eseményekről. Most korabeli okmányok és szemtanúk segítségével teszünk kísérletet leírni: hogyan élték meg Újszász lakói 1944-1945-ben a megszállás hónapjait.

Varga Károly (Szeged) szerint „...a front három hétig tartott Újszász községben, s igen sok személyi és anyagi kár keletkezett.” A dokumentumok szórványos harcokról szólnak, melyek legfeljebb egy hétig, november 5. és 10. között zajlottak. Újszászon kétszakasznyi, a Waffen SS kötelékébe tartozó német katona védekezett, a templomtoronyból uralva a területet. Parancsnokuk az akkoriban talán gúnyosan úri kaszinónak nevezett Árpád úti házban lakott. A mai Jász úton, illetve a Dózsa György úton települt egy-egy géppuskás, páncéltörőkkel megerősített csoport, melyek a főváros irányába visszavonuló német csapatok utóvédjei lehettek. (Az Újszászon elesett katonákkal egy későbbi cikkben foglalkozunk.)

Az oroszok közeledtével kiürültek a település utcái, zárva maradtak az üzletek. Lányok és asszonyok kerestek menedéket padlásokon, kemencékben és a tanyavilágban. Az emberek a maguk által épített óvóhelyeken kerestek menedéket. Az Újszászt elfoglaló II. Ukrán Front harcosai átkutatták a házakat, betelepültek a kastélyokba és a plébániára. Elfoglalták az Iparoskört, a Vasutaskört és az iskolákat. Az Újszászon történt erőszakos cselekményekre ma sem szívesen emlékeznek az érintettek. A felszabadítók legfőbb zsákmánya a cipő, óra, hús és asszony volt. A polgári áldozatok nevét nem örökíti meg emléktábla, statisztika nem készült a megbecstelenítettekről, az elhurcolt, felégetett tárgyakról sem. A szégyen, fájdalom és tehetetlenség hallgattatta el a legyőzötteket. Később pedig a politika nem engedte megismertetni, hogy mi történt Újszászon és egyáltalán Magyarországon ezekben a hónapokban.

1947-ben az emigrációba kényszerült Sulyok Dezső Két éjszaka nappal nélkül című naplóját 1948-ban Zürichben adta ki, magyar nyelven 2004-ben(!) jelent meg. Pápa egykori polgármesterének könyve a dunántúli történésekről számolt be. „A 12 ezer lakost számláló város mintegy ezer asszonya jelentkezett az irgalmasnővérek kórházában orvosi kezelésre. 800 közülük fertőzést kapott.... Budapesten még sokkal rosszabb lehetett a helyzet... A nemkívánatos terhességek olyan mértékűvé nőttek, hogy a kormány kénytelen volt a művi megszakításokat engedélyezni.” Becslések szerint 1945 tavaszán 2 millió német asszony lett áldozata az ázsiai hősök erőszakoskodásának. Sokat mondó adalék a történethez, hogy Sztálin generalisszimusz 1945. április 20-án hadparancsban szólította fel a Vörös Hadsereg tisztjeit a megszállás alá került területeken – elsősorban Németországban – az erőszak és fosztogatás megfékezésére, így fellépett a nők megbecstelenítése ellen is. De Titus Livius óta tudjuk: Via victis! – Jaj a legyőzötteknek! Azt is tudjuk, hogy háború idején a hős és a gazember fogalma a katona szóban egyesül.

Szülőföldem, a Jászkunság (1992) című könyv Újszász fejezetében sok téves adat mellett szerepel: „A II. Ukrán Front csapatai súlyos harcok árán vették birtokukba 1944. november 4-én a községet.” Ezzel szemben a valóság: Újszász belterületén nem folytak jelentős harcok. Páncélos csata Zagyvarékas, Abony és Szászberek körzetében zajlott, gyalogos ütközet a felsőszászbereki Daruhátnál volt. A Szolnok környéki szórványos légi csatákban egy orosz és egy német repülőgép zuhant le az újszászi határban. (Az ÚH oldalain olvashattunk cikket az eseményről.) A németek 9-én felgyújtották a templomtornyot, és elvonultak Jászberény felé. Egy szemtanú szerint az oroszok november 9-én szivárogtak be Újszászra.

Varga Ferenc írja: „1944. 11. 10-én elhagytuk az óvópincét. Felmentünk a lakásba. A délelőtti órákban, ukrán kinézetű pufajkás, szovjet katonák érkeztek a Jász illetve Akácfa út felől a kerten át házunkhoz. Dobtáras géppisztoly volt a kezükben előreszegezve. Édesapám javaslatára fehér kendőt lobogtatva fogadtuk őket a gangon. Egyre csak azt hajtogatták: nyemecki jeszt (német van)? Édesapám megértette, mit kérdeznek. Kézzel jeleztük, hogy nincs. Beszaladtak a lakásba, benéztek az ágyak alá, a kemence mögé a kuckóba, és ijedten, mindenre elszántan, de látszott, nagyon fáradtan, mentek tovább. Amikor már állandósult jelenlétük, előfordult, hogy bárisnyákat (hölgyeket) kerestek, kergettek. A Hunyadi útról, ahol laktunk, a legtöbb sikolyt a Lehel utca felől hallottuk. Nekünk is volt félnivalónk, hiszen szemrevaló Mancika nővérem ebben az időben volt 16 éves. Nagyon vigyáztunk rá. Amennyire lehetett bújtattuk, de mi nem kentük be korommal, paradicsomlével, stb. Nem történt semmiféle bántódása. Mint minden frontharcos, a szovjet katonák is éhesek voltak. Két hízó disznónk volt, abból az egyiket úgy vitték el édesapám ellenkezése ellenére, hogy piros kabátövekkel összekötözték lábukat.”

Mások elmondták azt is, hogy a náluk elszállásolt orosz katonák barátságosan viselkedtek. Az éléskamrát kiürítették ugyan, néha maguk hoztak élelmet és osztották meg a magyarokkal. Ezek a mesélők nem tapasztaltak erőszakot a környezetükben, bár hallottak néhány esetről.

„Az oroszok a nőket megerőszakolták, vitték a kamrából a kenyeret, szalonnát, összeszedték a jószágokat. Aki ellenállt, jobb esetben megverték, de volt, akit agyonlőttek.” – mesélte másik beszélgető partnerem. Az akkor még kiterjedt tanyavilágból is érkeztek hírek erőszakos cselekményekről, fosztogatásról. A B. család 3 esztendős Gáborkáját részeg orosz katonák itatták halálra vodkával. Mint elmondta, nem a harcoló alakulatok katonái, hanem az őket követő horda volt veszélyes a polgári lakosságra.

Varga főjegyző helyettese, Siposs Barna aljegyző november 20-án nyitotta ki irodáját, és utólag jegyezte az anyakönyvekbe az elmúlt napok haláleseteit. Mint a dátumokból kiderül, napokkal, vagy hetekkel az események után jelentkeztek az elhunytak hozzátartozói, szomszédjai. (Lásd: Táblázat)

*Nevük szerepel a II. világháború áldozatainak emléktábláján.

1945 első napjaiban az oroszok 59(?) újszászi férfit vittek el jóvátételi munkára. Közöttük volt Illés Gergely iskolaigazgató, Mohi Lajos tanító, Gombár Pál baromfikereskedő, Kovács József leventeoktató. Hír és nyom nélkül tűntek el, sorsuk alakulásáról sehol sem olvashatunk. Évekkel később néhányan visszatérhettek lakóhelyükre. Adalékok a „málenkij robot” történetéhez: „...a szovjet hadtörténészek csökkenő létszámmal összeállított hadifogoly-táblázata szerint a felsorolt huszonhárom nemzetiség között a fájdalmas harmadik helyet foglaljuk el. Elismert fogolylétszám a németeket illetően 2 389 560 fő, japán 639 635 fő, magyar 513 767 fő... A hadifoglyokon kívül a „jóvátételi kényszermunkára” történt kényszertoborzás másik módszere az úgynevezett „kicsi munka”... 1944. december 22. és 1945. március 31-e között Magyarországról közel 120 000 sváb származású vagy németes hangzású családi nevet viselő 18 és 50 év közötti férfit, 18 és 35 év közötti nőt hurcoltak el...” (Forrás: Rózsás János: Magyarok az orosz birodalom fogságában – 1849-1956). És mint az Újszászról elhurcoltak nevéből sejthető, nem ragaszkodtak a fentebb megfogalmazott alapelvhez. Néhányan úgy emlékeznek az eseményre, hogy egyfajta leszámolás történt a községben. Ármánykodással és besúgásokkal az újonnan szerveződő magyar közigazgatás emberei és szovjetbarát pártmunkások segítették az 59 ember kiválasztását.

Az orosz alakulatok 1945 márciusában hagyták el Újszászt. Az elöljáróság becslése szerint 3000 jármű, 10-15 ezer orosz katona telelt a községben és közvetlen közelében. Élelmiszerellátásukról nagyrészt az egyébként is éhező település lakóinak kellett gondoskodni. Ez a gondoskodás gyakran abból állt, hogy a megszállók falhoz állították a gazdákat, és kiürítették a kamrákat és az ólakat. A parkerdő faállományát, a kastélyok nyílászáróit és berendezését gyakorlatilag elégették. Lerombolták és felgyújtották a göbölyjárási kúriát, gazdasági- és lakóépületeit. A pusztításban és a tárgyak széthordásában az újszásziak is részt vettek. Egy szemtanú szerint a könyveket a sáros utak feltöltésére használták. Az oroszok elvonulása után, április 1-jén román katonák szállták meg Újszászt. Legemlékezetesebb tettük a templom orgonájának megrongálása volt.

Az 1944. november – 1945. május között elhunyt újszászi polgárok adatait Pölös Antal rékasi plébános és Oláh Károly jegyezte az egyházi anyakönyvbe. A szövegazonosság a polgári anyakönyvek adatainak átmásolására engednek következtetni. 1945. május 30-án gyászmisén búcsúztatták a háború civil áldozatait.

Tudjuk, hogy cikkünkben 1944 novemberének újszászi történései közel sem teljesek, éppen ezért a szerző várja azok jelentkezését, akik — akiknek családtagjai – áldozatul estek a kegyetlenkedéseknek,elhurcolták őket a Szovjetunióba, illetve szemtanúi voltak az eseményeknek.

Megköszönöm Bartha Imréné, Nagy Kálmánné, Normann László, Szekeresné Tűri Mária, Torma Károly, Varga Ferenc, Zérczy Lászlóné és a névtelen adatközlők közreműködését.

Jánoska Antal