Várostörténeti múzeum

Papi lelkigyakorlatom közben kaptam dr. Nyáry György ügyvédtől a telefonértesítést arról, hogy nagybátyja, Báró Orczy György – előző nap – július 15-én – a Dél-afrikai Pretoriában elhunyt, de akkor még nem volt tervezhető a temetés időpontja, mivel ott polgárháború és Covid járvány dúlt. Sokáig teljesen bizonytalan volt, hogy mikor kerül sor a hamvak végső hazahozatalára és elhelyezésére.

Néhány hete mégis sikerült a család kedves barátjának, Mihalik Lászlónak a közreműködésével a hamvakat Magyarországra szállítani. Ekkor már csak időpont egyeztetésre volt szükség. Rövid párbeszéd során megegyeztünk november 2. de. 11 órában. Különös „véletlen”, hogy ez az időpont napra és órára pontosan 8 évvel dr. Nyáry Gálnak, Orczy Mária férjének temetési időpontjával egyezett. Elgondolkoztató volt a gyászjelentés, amely ezzel a szentírási idézettel kezdődött: „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített.” 2Kor 5.1

Mellbevágóan szép ez az idézet, mert arról szól, hogy a hit bizonyossága tudást, meggyőződést jelent.

„Mindenütt jó, de legjobb otthon!” – Érvényes ez a TESTRE, amely most visszatért a hazába, ahol az 1988 óta itt nyugvó feleség hamvai mellé került. Szimbóluma ez annak a szeretetnek és hűségnek, amely kettejük életét kísérte.

Hogy hosszú várakozás után, elhunyt testvérünk hamvai itt vannak, köszönhető az Orczy család kedves barátjának, Mihalik Lászlónak, aki személyesen vállalta az áldozatot azért, hogy végre végtisztességben részesíthessük elhunyt testvérünket.

Hogy mi előzte meg ezt a hazaérkezést, azt nagyon jól összefoglalja dr. Nyáry György levele:

„Orczy György nagybátyámról néhány szóban a következőket adom elő.

Orczy György a Békés megyei Szeghalmon – a Kárász család birtokán – született 1927. 04. 14. napján, anyja Kárász Mária, apja Orczy Lőrinc. A gyermekkorát Szeghalmon, majd Újszászon töltötte el. Általános és középiskoláit Pécsett, a jezsuitáknál végezte, de mivel a háború miatt nagy nehézségekbe ütközött a közlekedés, így az utolsó két évét és az érettségit a budapesti piaristáknál abszolválta.

1945-ben felvették a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1950-ben diplomázott. Ugyanekkortól a Betonútépítő Vállalatnál dolgozott, de tudtára adták, hogy származása miatt nagy karrier itt nem vár rá, főleg vidéki munkahelyeken kellett dolgoznia.

1956. szeptember 10-én, Budapesten házasságot kötött Visky Hedvig Máriával, akit 32 év házasság után, 1988 novemberében veszített el, gyerekük nem született.

Orczy György az 1956-os forradalomban tevékenyen részt vett, majd a forradalom leverése után, 1956 novemberében elhagyta az országot házastársával együtt. Két év németországi tartózkodás után a Dél-afrikai Köztársaság hídépítő vállalata keresett mérnököt, és a jelentkezését elfogadták, így 1958-tól kezdődően a Dél-afrikai Köztársaság fővárosában, Pretoriában élt, és hidak tervezésével, valamint tervek elbírálásával foglalkozott. Több mint harminc évig, a nyugdíjazásáig ennél a vállalatnál dolgozott.

A ’90-es évektől rendszeresen járt haza, egy-két évenként. Rendkívül szerette a természetet, a háza gyönyörű növényekkel és virágokkal volt tele. Szerette az állatokat is, általában két-három kutyája volt. Nyugodt, megfontolt, jólelkű ember volt, kiérkező magyar családokat támogatott. Rendkívül vallásos volt, minden héten eljárt Pretoriában az ún. magyar misére, és támogatta az egyházat is. Kilencvenéves korában idősek otthonába vonult, mert egyedül már nehéz volt magát ellátnia. Itt érte a halál 2021. július 15. napján.

„Mindenütt jó, de legjobb otthon!” – Ez a közmondás nemcsak a testre, hanem a LÉLEKRE IS érvényes. – Elhunyt testvérünknek nagy gondja volt arra, hogy lelkileg is megérkezzen a Célba, az örök Istenhez, a mennyei boldogságba. A fentebb leírt intenzív keresztény nevelés meghozta gyümölcsét.

Megmutatkozott ez hazaszeretetében, amely nemcsak akkor nyilvánult meg, amikor kivette részét az 1956-os forradalomból, hanem akkor is, amikor nagy szeretettel fogadta és segítette a hazájukat elhagyni kényszerülő magyarokat, s amikor új hazájában is feltalálta magát, és nagylelkűen segítette egyházát és rászoruló embertársait. Törődött a gyökerekkel: ott, kint is a magyar misére járt. Újszászról magával vitte a Magyarok Nagyasszonyának és Szent István királynak tiszteletét.

Ahogy fogyott testi ereje, a lelki felkészülést annál inkább fontosnak tartotta. Ez késztette arra, hogy szentségekkel megerősítve, szentgyónást, szentáldozást végezve, a betegek szent kenetét felvéve készült arra, hogy találkozzon az élő Istennel, és így az örök boldogságot elnyerje.”

Sokan hálával tartozunk néki, mert nem felejtette el Újszászt, támogatta templomunkat is, ahogyan a család itthon maradt tagjai ma is nagy fantáziával találják meg ezer módját annak, hogy támogatást nyújtsanak a városnak, az Egyháznak, a Zagyva-parti Otthonnak, a Karitásznak, stb.

Joggal kívánjuk Báró Orczy György testvérünknek a boldog hazaérkezést a jóságos és irgalomban gazdag Istenhez. Szeretteinek pedig szívből kívánjuk a jó Isten bőséges áldását.

A temetési szentmisét és a temetést követő állófogadás kitűnő alkalmat teremtett arra, hogy az Orczy rokonsággal találkozhassunk.

Ennek során a Nyáry testvérek bemutattak két – több évtizedes – fotót, amely egy valamikori újszászi harangszentelést ábrázol. (Ha valaki ismerőst fedez föl rajta, jelentse a plébánián!) Külön köszönet a segítőknek és azoknak, akik jelenlétükkel megtisztelték templomunkat és az Orczy családot. Köszönet illesse Dobozi Róbert polgármestert, Pócs János országgyűlési képviselőnket, Hubai Imrét, a megyei közgyűlés elnökét, Kaló Istvánné alpolgármester asszonyt, a képviselő-testület és az egyháztanács tagjait, a Zagyva-parti Otthont, Dobozi Erik konyhavezetőt, Nagy Rajmund kántort, nem is beszélve a többi közreműködőről, akik fáradhatatlan munkájukkal előkészítették a szentmisét, a temetést és az állófogadást. Köszönjük mindnyájukat! Isten fizesse meg!

Miklós János plébános

Harangszentelés

Az ünneplő közönség