Várostörténeti múzeum

Az újszászi atombunker. Egy lidérces világ, ahol egy féltonnás vasajtó választ el a külvilágtól és a mobiltelefonodra keresztet vethetsz. Minden halott odalent, de a rádió még működik. Délelőtt hárman szálltunk alá, hogy megtudjuk, harminc ember hogyan élhette volna túl a hidegháborút.

A betonmonstrum a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság felügyelete alatt áll.

- Nem nagyon gondozzuk már a területet. Pár évente muszáj leltároznunk egy emelettel lejjebb, de egyébként a kutya nem jár erre - mondja Barta Sándor, aki Szolnokon teljesít szolgálatot gondnokként, bár ahogy a rögtönzött látogatásunkat felvezeti, akár a helyi tárlatvezető is lehetne. Már ha lenne tárlat, de nincs. Van viszont őrbódé balról, gondnoki, kétszobás családi ház jobbról, ahogy a bejárati ajtó nyikorogva kitárul előttünk.
- A kilencvenes évek eleje óta itt már senki nincs szolgálatban, azelőtt viszont két fegyveres őr strázsált a bódé előtt és erősen megszűrték a bejövő forgalmat. De menjünk le, ott érdekesebb dolgokkal is találkozhatunk.

Követjük, én talán egy kicsit megkésve, a kamerával ugyanis a környéket pásztázom, először egy sárgás, eső áztatta lapon akad meg a szemem a fűben, az írás láttán megborzongok: "Méreg-napló". A következő fókusz egy fölém magasodó vasóriáson állapodik meg, elképzelem, ahogy az antenna már évtizedekkel ezelőtt befogta volna a BBC és CNN adásait. Gond nélkül.
A lépcsőkön lefelé kiselejtezett ágyak és óriási pókhálók szegélyezik az utat, a kétfős előörsöt egy bázikus méretű fémszörny tartóztatja fel.
- Ezt most nyitotta ki? - kérdezem naívan.
- Ahhoz így hárman sem lennénk elegen - teszi hozzá mosolyogva a gondok. - Van vagy ötszáz kiló ez a fél méter széles bestia, már a pántok kiengedéséhez is rá kéne állni és a rozsdával még nem is számoltunk.

Lámpával a kezemben teszem meg az első lépéseimet a mélységben és még mielőtt hozzászoknának a szemeim a jótékony sötétséghez, egy táblába ütközik a fejem. Nagy, piros betűkkel hirdeti, hogy merre is van a kijárat. Az első utunk a hatalmas gépterembe vezet, áramfejlesztő dobozok és kapcsolószekrények váltják egymást, a cirill betűk a masinák oldalán jelzik, hogy a régi orosz technika bebetonozta magát a földalatti szükségotthonba.
- Emögött az ajtó mögött van az óvóhely alfája és omegája, a nyolc köbméteres tartály és az óriás víztározó kád elég annak a harminc embernek három napra.
- De ebben a harminc főbe ugye nem csupán a fontos emberek értendők?
- Természetesen szükség van személyzetre, akik a vészhelyzet mellett a gépeket is kezelik - mondja Barta Sándor.
Áporodott szag lengi be a labirintust, ahogy a nedves falhoz érek, tudom, ezt nem két napba telne újra élhetővé varázsolni.
- Egy-két megfeszített melós nap és cirka másfél millió forint. Az akkumulátorok cseréje nem két fillér, pótolni a hiányosságokat szintén, ráadásként nem is kevés idő kéne, hogy kiszellőzön a beragadt dohszag.

Miközben ez a dialógus folyik, megérkezünk az atomkatakombák talán legérdekesebb részéhez, a szobához, amely a külvilággal való kapcsolatot jelentette. Illetve jelenti, ugyanis a vonalak még mindig működőképesek, ha beüzemeltük volna, akkor akár Hódmezővásárhellyel is felvehettem volna a kapcsolatot. Lám, milyen keveset ér ez esetben a pár grammos mobiltelefon. A több tíz kilós "nagypapával" talán még interurbán hívásokat is kezdeményezhettünk volna, míg a maroktelefon olyan defektes lett a több méter vastag vasbeton falak árnyékában, mint a rajzszögre futó kemping bringa a kezdő bicajos alatt.
- D41-313 rádiót próbál! Hogy hallja adásom? Vétel! - próbál rá Barta úr a megyeszékhely katasztrófavédelmi diszpécserére a következő szobából. A szolnoki rádiós 20 másodperc sistergés után megtöri a zajt, az éterből kristálytisztán szállnak a szavak:
- Tökéletes a vétel! Vétel!
Már ezen is elámulunk, hihetetlen, hogy az évtizedes porréteg mögött még ilyesmikre bukkanhat az ember. Amikor a labirintus utolsó szakasza felé közelítünk, az ordító csendet kísérteties pittyegés töri meg.
- Hoppá, bekapcsolva maradt az adóvevő - böki oda cinkos kacsintással a gondnok.

Az ijedtség után már csak egy, a lenti méretekhez viszonyítva, szokatlanul tágas tárgyalóteremre és emeltes ágyakkal telezsúfolt hálószobára marad kapacitásunk.
- A hálószobának tényleg elengedhetetlen tartozéka a kilenc darab gázmaszk? - teszem fel az újabb hülyének tűnő kérdést, rápillantva az ajtónál szemmagasságban szerénykedő leltár táblájára.
- Akkor az volt, de ne higgye, hogy ezek még mindig itt vannak. A dátum sokat elárul... - oktat ki joggal a hely ismerője.
És tényleg, a felsorolás alján cirkalmas betűkkel jelzi a fakuló tinta: ezt bizony 1984-ben készítették.
- Ha akar írni valami érdekeset, akkor azt mindenképpen jegyezze le, hogy ebben a hálóban még műteni is lehetett. Talán még most is lehetne. Minden megvan például a sterilizáláshoz...

A pincerendszer záró felvonásaként egy raktárba toppanunk, lomok mindenfelé, meteorológiai eszközök és kiselejtezett szerszámok, a szoba sarkában világít egy fehérre festett létra. A vészkijárat a levegő, a napfény felé vezető út. Kíváncsiságtól hajtva érdeklődöm, hogy mi lenne, ha megpróbálnék kijutni. A válasz velős, de lényegretörő:
- Nem sikerülne...

A kijárat felé már gyorsabban haladunk, ez a 20 perc is sok volt odalent. A csend és a szűk folyosók halálos elegyet alkotnak, ennél nyomasztóbbat talán még horrorfilmben sem lehetne alkotni. A napfény igazi gyógyírként hat ránk, három nap ott lent meglehet, hogy az atomrobbanásnál is szörnyűbb lenne. Hiszen feljőve fogalmad sem lenne, hogy mi vár majd rád...

Molnár Ádám

A cikk közzététele a Szoljon.hu engedélyével történt.

{vsig}varostortenet/atombunker{/vsig}

(fotó: Bugány János)