Ismeretségünk nem mai keletű. Az utóbbi évtizedben Újszászon majdnem minden kiemelkedő rendezvényen találkoztunk. Külön is kiemelem az évente megrendezett Újszász Város Napját, ahol szinte kerestük egymást.
Kapcsolatunk eredménye, hogy Pánczél Jánosnak és kedves feleségének örömmel tettem eleget a Dózsa György úti családi otthonukba való meghívásra. Jól emlékszem, éppen abban az időszakban jelent meg Pánczél Jánosnak: „Fiaknak és unokáknak” címmel, az Open Art Invest Kft. kiadásában egy 100 oldalas könyve, amelyet dedikálva, az alábbi bejegyzéssel kaptam kézhez: ”Varga Ferencnek, városunk díszpolgárának baráti szeretettel és megbecsüléssel. Újszász, 2009. szept. 19. Pánczél János”
Pánczél János és felesége Szirbik Márta
Hamar elolvastam. Írásának stílusa, hangvétele több mint érdekes. Olyannyira különös, egyedi, hogy műfajilag nehéz besorolni. Lehetne ábrázoló prózai elbeszélő regény, családregény, egyéni hangvételű tanulmány, vagy éppen emlékirat (önéletírás). Végül is úgy gondolom: egy életutat, saját hangvételű életrajzot, visszatekintő időutazást, a korszellemet, értéktörténeteket is tükröző önvallomásról van szó. Olyan könyv, amit, ha kézbe vesz az ember, nem tudja letenni, amíg az utolsó betűig el nem olvassa. Minden túlzás nélkül, a könyv elolvasásakor olyan érzésem támadt, hogy egy beszélgetéshez most nem kell műgonddal felkészülnöm, mint mások esetében már nemegyszer megtettem. Nos, a fentiek előrebocsátásával ültünk le a 85 éves Pánczél Jánossal egy kis beszélgetésre, köszöntésére.
VF: Szabad érdeklődni, mikor születtél, milyen tanulmányokat végeztél?
PJ: Makón születtem 1928. 12. 18-án. Az elemi iskola 1-4. osztályát (1935-1939), a református polgári fiúiskolát (1939-1943), a Návay Lajos Kereskedelmi Középiskolát (1943-1947) szülővárosomban végeztem. (Makó abban az időben több mint 30 ezer lakosú járási székhely volt.) 1947-től 1952-ig a mezőgazdaságban dolgoztam. Közben német és angol nyelvet tanultam, széleskörű önképzésbe fogtam. Pedagógushiány lévén, 1952 szeptemberében felajánlották: ha kedvem van, jelentkezhetnék pedagógus pályára.
Jelentkeztem. Az oktatási osztályvezető látott bennem valami kurázsit, így mindjárt feladatot adott. Makóról kihelyezett a 21 km-re levő Nagylak-újtelepi Általános Iskolába azzal, hogy két hétig hospitáljak (órákat látogassak), és képezzem magam. Akkor bizottság előtt próbatanítást kell tartanom, és ha alkalmasnak találnak, megkötik velem a szerződést. A próbatanítást „kiválónak” minősítették. Mivel kereskedelmi érettségim volt, pedagógiai érettségit is tettem, így nyomban felvettek a Hódmezővásárhelyi Állami Tanítóképző Intézetbe levelező hallgatónak. Az 1952-1953. iskolai évben nappal az összevont 5-6. osztályt tanítottam, miközben éjszakánként szorgalmasan tanultam. 1953. augusztus végén megszereztem az általános iskolai tanítói oklevelet, s ettől kezdve pedagógusként dolgoztam. 1962-ben középfokú nyelvvizsgát tettem németből. Nyaranta Németországban a német nyelvtudásomat fejlesztettem.
VF: Úgy tudom, gyors- és gépírás mellett angolból egy nyári nemzetközi nyelviskolán, Londonban is továbbfejlesztetted nyelvtudásodat. Ez mennyire hasznosult tanári, illetve nemzetközi igeszolgálatodban?
PJ: 13 éves koromtól nagyon érdekelt a gyorsírás, ami egészen a computer feltalálásáig nagy súllyal bírt. Kezdetben tanfolyamokon, pedagógus koromban pedig versenyszerűen foglalkoztam vele. Először szakvizsgát tettem, majd később Budapestre jártam gyors- és gépírás tanári szak megszerzésére. Ezt 1967-ben sikerült elérnem.
Az angol nyelvtanulással újból intenzíven foglalkoztam. 1978 nyarán kimentem három hétre Londonba, ahol egy nemzetközi nyelviskolán angol nyelvtanárokkal társaloghattam. Ez nagyban segítette a nyelv elsajátítását. Ettől kezdve kezdtem angol Bibliát és könyveket olvasni. Mindig aktív, vállalkozó szellemű voltam. Szeged Idegenforgalmi Hivatala, mint vizsgázott idegenvezetőt alkalmazott a nyári szünetekben. A rendőrség, ügyészség, bíróság, termelőszövetkezet kérésére több esetben német tolmácsként működtem. A makói Városi Tanács és Városi Múzeum angol nyelvű levelezéseik lebonyolítására kért fel. Valójában a gimnázium vette a nyelvtudásom legnagyobb hasznát, ahol az utolsó 11 évben tanítottam. Előzőleg is tanítottam már ott óraadóként, a kereskedelmi középiskolában is egy osztályt végigvezettem a német tanításban, akik közel kitűnő átlageredménnyel érettségiztek. A gimnáziumban pedig, amikor angol nyelvtanár hiány volt, az év eleji tantestületi értekezleten, engem meg sem kérdezve, az igazgató bejelentette, „János, te tudsz angolul, egy osztályt kapsz, készítsd fel, és érettségiztesd le őket!” Négyes átlageredménnyel érettségiztek. Ez volt egyébként az egész tanári pályám legemlékezetesebb, legmunkásabb éve, hiszen a saját, jelentős létszámú osztályomat is jó eredménnyel leérettségiztettem gép- és gyorsírásból. Egyébként pedig, ha valamelyik német vagy angol szakos tanár hiányzott, az esetek többségében engem küldtek helyettesítésre. Tudták, számíthatnak rám, az óra szakszerűen lesz megtartva. Sikeresen készítettem fel másokat is angol középfokú nyelvvizsgára.
Országos gépíróbajnok, máskor 2. helyezést elért versenyeredményeim, továbbá a rendszeresen írt pedagógiai szakcikkeim alapján, behívtak közvetlenül a minisztérium alá tartozó munkaközösségbe, ahol Makóról Budapestre járva, főosztályvezetőkből, szakfelügyelőkből, tankönyvírókból álló munkaközösségben tíz évig dolgoztam alkotó, jó légkörben. A gimnázium igazgatósága mindenben támogatott.
VF: Megtudhatjuk, mi az, ami egész életed irányvonalát, célját meghatározta?
PJ: 18 évesen, érettségi előtt, egy fontos döntést hoztam: elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómnak, és hittel elhatároztam, hogy keresztyén emberként fogom leélni az életemet, a Bibliát, Isten parancsolatait véve alapul. Döntésem volt az is, csak olyan hölgyet veszek feleségül, aki szintén újjászületett keresztyén. Így történt. A nyelvtudásomat pedig Isten igéjének a hirdetésére erőteljesen felhasználtam.
Mintegy 50 évig, nagyjából 30-tól 80 éves koromig, iskolai szünetekben és nyugdíjazásom után is nagyon sokat utaztam. Meghívottként több európai országban angolul és németül, mindig áldással hirdettem a jó hírt, az evangéliumot. Két világkonferenciának is résztvevője voltam. Egyik (1975) a Budapesten megrendezett gyors– és gépírás világverseny és konferencia, ahol a német versenycsapat felügyelete volt a feladatom. A másik (1999) a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége által Los-Angelesben (USA) szervezett világkonferencia volt. Ez a Nemzetközi Szövetség egy világméretű, 150 országra kiterjedő szervezet, amelynek már nyugdíjasan, 1997-től 2005-ig magyarországi titkára is voltam. Ilyen alapon kaptam kelet-közép- európai országok képviseletében meghívást a konferenciára. Erről a szervezetről röviden annyit: elsősorban üzletembereket, iparosokat, vállalkozókat fog egybe, akik többnyire éttermi vacsorákon építik ki megbízható kapcsolataikat, miközben hangsúlyosan hirdetik az evangéliumot.
München 2000. A teljes evangéliumi üzletemberek imaharcban
VF: Pályafutásod rendkívül gazdag, színes és érdekes. Látom, a foglalkozásaiddal kapcsolatban még van mondanivalód.
PJ: A foglalkozásomhoz összefoglalóként még annyit, hogy az 1952-től a nagylaki tanításom után, az 1955-56-os iskolaévtől 9 évig, azaz 1964-ig először egy, majd két tanerős Makó környéki külterületi iskolában tanítottunk feleségemmel. Az 1964-1965-ös évtől kineveztek az akkor még 11 tanyai iskolát magában foglaló Külterületi Általános Iskolák igazgatóhelyettesének.
Ebben a beosztásban öt évig dolgoztam. Az 1965-1966-os évtől kineveztek a makói gép- és gyorsíró iskola igazgatójának, s ezt a munkakört 9 évig töltöttem be.
Később a szakiskolát összevonták a gimnáziummal, így 1977. 09. 01-től, 11 éven át az 1988. 12. 01-ével történt nyugdíjazásomig, már csak a József Attila Gimnáziumban (Makó) tanítottam.
Az iskolai élettől egy ideig még ezután sem szakadtam el, mert az illetékes oktatási hatóságok többször felkértek gyors- és gépírás szakmai vizsgaelnöki, illetőleg érettségi elnöki feladatokra.
VF: Mikor kerültetek Újszászra, hogyan illeszkedtetek be a település életébe?
PJ: Újszászra 1999. 05. 01-én költöztünk családi kapcsolatunk révén, merthogy a legidősebb gyermekünk, Márta és a férje Rácz Lajos, itt és a körzetben szolgáló református lelkész házaspár. Az újszászi beilleszkedés pedig viszonylag könnyű volt, hiszen mind a négy gyermekünkkel, a legjobb kapcsolatunk lévén, már több mint 20 éve gyakran ide is ellátogattunk, a gyülekezetben is szolgáltunk, sokakat név szerint ismertünk. Feleségemmel együtt alázattal, a tiszteletet mindenkinek előlegezetten megadva építettük ki a kapcsolatainkat. Viszonzásul ezt a tiszteletet és megbecsülést vissza is kaptuk.
VF: Szüleidről eddig nem esett szó. Kérem, avassál be gyökereidbe.
PJ: A szüleim szorgalmas kisparasztok voltak, Makótól 14 km-re, 11 katasztrális hold földdel, egy öreg tanyával. Innen kezdtem 7 évesen a gróf Klebelsberg Kuno-féle tanyai iskolába járni, hogy megtanítsanak a palavesszővel palatáblán írni, számolni, és ha beesteledett, a petróleumlámpánál olvasni. Szüleimmel itt éltük át, főleg én, aki a ház körüli állatok miatt nem akartam elhagyni a tanyát, a háború borzalmait, 16 évesen. Előttem bombázták a felvonulási utat, s robbant fel az oroszok által aláaknázott úton a teherautóval vontatott magyar ágyú, tőlem alig 10 m-re a német nehéz tüzérség ontotta a tüzet. Valamivel később ellenséges vadászgép géppuskázott minden gyanúsat, s golyói elől alig érkeztem bemenekülni a hombárunk (gabonatárolónk) alá. Másnap hajnalban pedig, amikor ki akartam menekülni a tűzzónából, az orosz katonák meglátták futó alakomat, és golyózáport zúdítottak reám. Mindenfelől golyók süvítettek a fülem mellett. Már késő lett volna földre vetni magam, ha Isten természetfeletti hatalma meg nem őrzött volna a haláltól. Más ott történt sebesülésével, halálával is folytathatnám, de most nem ez a témánk.
VF: Mi a véleményed a családról, a patchwork családok növekvéséről?
PJ: Úgy mondanám, hogy a házasság egy férfi és egy nő életre szóló szeretetszövetsége. A Bibliában ezt Isten így határozta meg: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté”. (1Móz 2,24) Ez a szaporodás alapja. Manapság, a csonka vagy éppen patchwork családok jelentik sokak számára az együttélést, amely nem egy szülőpárról, közös gyermekeikről, hanem különböző családrészek „összeolvadásából” áll. Ezzel a családmodellel nem tudok azonosulni.
VF: Házasságodról, kedves feleségedről szabad érdeklődni?
PJ: Feleségemet, Szirbik Mártát – makói lévén – látásból középiskolás korától ismertem. ő a gimnáziumból a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre került, ahol két évet angol és német tanári szakon jó eredménnyel el is végzett. Akkor azonban – nyilván politikai meggondolásból – a vidéki egyetemeken az angol és német szakokat beszüntették. Így kényszerűségből szakot kellett változtatnia. A Szegedi Pedagógiai Főiskolára került, ahol magyar és ének szakos általános iskolai tanárként 1950-1951-ben végzett. Az angol nyelvi közös érdeklődési körünk révén kerültünk személyes kapcsolatba egymással, aminek a vége 1954. 02. 06-tól 57 évi legboldogabb házasság lett. Időközben ő is gép- és gyorsírás szakos második diplomát szerzett, és az 1977-1978. tanítási évtől a nyugdíjazásáig a Makói Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskolában tanított. Újszászon, főképpen idősek széles körében, nagy odaadással szolgált szavalatokkal, vigasztaló, hitet erősítő beszélgetésekkel. 2011 tavaszán pedig benne egy boldog, beteljesedett élet ért véget. Az újszászi temetőben nyugszik.
VF: Kitüntetéseidről, erkölcsi elismerésedről érdeklődhetek?
PJ: Isten, akiben mindig hittem, és parancsolatait igyekeztem megtartani, erőt és nagy munkabírást adott. Sajátos kitüntetésnek tartom, hogy négy gyermekes boldog családom van, akikre kiemelt figyelmet tudtam fordítani. Életutamból kitűnik, mindig a maximumot igyekeztem nyújtani. Már a gyerekkori disznópásztorkodásaim közben is állandón könyv volt a kezemben, s most 85 éves koromban is igyekszem hasznosan tölteni időmet. Aktív iskolai tevékenységem idején háromszor kaptam kitüntetést, miniszteri dicséretet a kiválónak minősített munkámért. Míg élek és erőm bírja, töretlenül szeretnék sokak javára, jó gyümölcsökkel szolgálni.
VF: Köszönöm a beszélgetést.
Varga Ferenc
Újszász díszpolgára