Hogyan is kezdjem megemlékezésemet Szilvási Béláné Szabó Margit vasdiplomás tanítónő nagy ívű pályafutásáról, akinek városunk történetében érdeme örök és elévülhetetlen, aki egy életre való példával szolgált, aki jelentősen hozzájárult a település szellemiségének gyarapításához, az itt élők tudásának megalapozásához?

Ebben az évben száz éve, egészen pontosan 1907. október 18-án látta meg a napvilágot Újszászon. Édesapja Szabó Antal az I. világháborúban maradandó sérülést szenvedett, ezért kárpótlásul kocsma és vegyesbolt nyitására kapott engedélyt, amelyet kuglizóval (tekézővel) kiegészítve, a Szigetvári út 1039. szám alatt (ma: Szigetvári u. 2.) tulajdonosként működtetett. Később traktorral, cséplőgéppel egészítette ki vagyonát, vállalkozását. Munkásokat is alkalmazott. Néhány rosszul sikerült üzlettel a vagyontárgyak elapadtak, csak a kocsma és a fűszerüzlet maradt. Édesanyja, Szilvási Margit háztartásbeli volt. Szabó Antal és Szilvási Margit házasságából négy gyermek született: Szabó Rozália (1904), Szabó Margit (1907), Szabó Ilona (1909-1919) és Szabó Jolán Ildikó (1914.)

Újszász múltjának tudományos feldolgozásához (helytörténetéhez) indokoltnak tartom, hogy Margit mellett testvéreiről néhány gondolat erejéig említést tegyek.

Rozália Csontos Pálhoz ment férjhez. Három gyermekük született: Csontos László (1925) szobrászművész (Újszászi Híradó XVI. évf. 2. - 2006. februári számában méltattam!); Csontos Klára Őry Jánosné (1928) középiskolai tanár; Csontos Ilona Zimányi Endréné (1934) vegyészmérnök.

Jolán Ildikó 1939-ben a Szociális Testvérek Társaságába lépett. Főnöknője Slachta Margit, az első magyar női országgyűlési képviselő (kétszer is járt Újszászon), rendtársa pedig az a Salkaházi Sára volt, akit XVI. Benedek pápa 2006-ban boldoggá avatott, és 92 évesen Csobánkán él a Szociális Testvérek Társaságának Rendházában.

Ildikó az 1950-es években, Kakuk József kántortanító után, édesanyjához hazatérve, egy ideig Újszászon ellátta a kántori feladatokat, egyidejűleg megszervezte a templomi énekkart.

Szilvási Béláné Szabó Margit az újszászi római katolikus elemi iskola után a szolnoki polgári iskolában végzett. Azt követően a kiskunfélegyházi Constantin Római Katolikus Tanítóképző Intézetben szerzett tanítói oklevelet (1929. 06. 21.). Vállalva a néptanító nehéz, de szép, magasztos feladatát, kikezdhetetlen hittel és szeretettel érkezett szülőfalujába. A tanítói oklevél megszerzésétől 1967-ig, 60 éves koráig Újszászon tanított. 38 éves pályafutása során szinte mindvégig első osztályosokkal foglalkozott. Van olyan család, ahol a gyermekeket, az édesanyját és a nagymamát is tanította. Pályafutása alatt szerény számítások szerint is több mint 1000 gyermeket tanított meg írni, olvasni, számolni. Azon pedagógusok közé tartozott, akik nemcsak tanítottak, hanem neveltek is. A pedagógusi pályát hivatásának, legfontosabb alkotó tevékenységének tartotta.

Közéleti tevékenysége elsősorban a település vallási életéhez köthető. Részt vett a Katolikus Leányok Asszonyok Szövetségében (KALÁSZ), melyet Polónyi Margit tanítónővel vezetett. A Nők Kongregációjának (katolikus hitbuzgalmi egyesület) helyi vezetője volt.

Az 1930-as években élénk társadalmi és kulturális élet folyt Újszászon. Színjátszó kört vezetett, színi előadásokat rendezett, ezekbe eredményesen vonta be a fiatalokat.

1938. 10. 24-én kötött házasságot. Addig szüleivel élt. Férje: Szilvási Béla tanító, aki Jászberényben, 1913. 11. 14-én született, de tősgyökeres újszászi volt.

Szülei: Szilvási Sándor (MÁV dolgozó, Újszász Egyházközösségi Tanács tagja, elnöke, tiszteletbeli elnöke) és Kovács Julianna (háztartásbeli), míg testvérei: Anna (1904), Pál (1907), Genovéva (1909), Sándor (1917) és Csontos András (Szűcs Erzsébet fia) voltak. Édesanyját 1925-ben elveszítette, nevelő anyját, Szűcs Erzsébetet elfogadta, tisztelte, becsülte.

A Szilvási tanító házaspár az esküvő után a Széchenyi utca 20. szám alatt bérlakásban lakott. Ott született a két gyermekük, Béla (1939) és Sándor (1942). Béla a budapesti Piarista Gimnáziumban (1952), Sándor a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult.

Béla tragikus hirtelenséggel 1994-ben elhunyt. Az akkor már 87 éves, sok megpróbáltatáson átment özvegy édesanya beteg szíve alig bírta elviselni a súlyos csapást. Sándor Budapesten lakik. Az Oláh Károly, volt újszászi plébános emlékeiből idéző "Új élet Újszászon a háborús romokon" (1944. november 10. után), 1994. évben megjelent kiadványt anyagilag is támogatta.

(Itt ragadom meg az alkalmat, hogy legifjabb Szilvási Sándornak megköszönjem a Szabó és Szilvási családról adott információit, mély érzésről tanúskodó, hozzám intézett kedves levelét.)

A tanítónő életútja, egész lénye elválaszthatatlanul egybeolvadt fiatalon elhunyt férjével, gyermekeinek apjával, aki a római katolikus elemi iskolát Újszászon (1925), a Királyi Állami Polgári Fiú Iskolát Szolnokon (1929) végezte. Az Egri Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben diplomázott 1934-ben. Segédtanítóként, kisegítő és helyettesi tanítóként az újszászi római katolikus elemi iskolában kezdett tanítani. Közben katonai szolgálatot teljesített. Az 1938. 08. 21-én tartott tanítói választási gyűlésen az egyházközség képviselő-testülete 13 pályázó közül választotta meg tanítónak. (32 szavazatból 31-et kapott!) Az iskolai tanítás mellett ő is sokat foglalkozott az ifjúság nevelésével, színjátszó körök szervezésében, színi előadások rendezésében tevékenyen vett részt. Széleskörű baráti társasága volt. Igen jó kapcsolatot tartott Márk Lajos plébánossal, dr. Mazúr Gyulával, Pál Andrással, Neller Istvánnal, Kakuk Józseffel, Illés Gergellyel, Schader Edével, Norman Lászlóval.

A tanító úr tiszta jellemére vall, hogy apósának halála után (1944) kezdeményezte a felesége özvegyen maradt édesanyjához való hazaköltözését. A háborút ott vészelte át a család.

Ígéretes tanítói pályáját megtörte, végzetessé tette a II. világháború. Először 1942. 11. 10-én vonult be a II. Magyar Hadseregbe magyar királyi zászlósként. 1942. 12. 02-án érkezett Novij Slobodka állomáshelyükre. 1943. 01. 09-én egy gránátszilánktól megsebesült, kórházba került. Viszontagságos utak után, 1943. 01. 25-én érkezett alakulatával Lembergbe, ahonnan február 2-án hazatérhetett családjához. 1944. augusztusában újból be kellett vonulnia. Sopronba, majd Egerbe vezényelték őket. Egerből Erdélybe indultak, ahol Kolozsvár mellett Tordaszelestén, a szovjet csapatok bekerítették őket. 1944. 09. 27-én halálos lövést kapott. Szászfenesen (ma: Floresti) temették el külön sírba, sok magyar bajtársa mellé. Halála előtt, 1944. 09. 24-én írt tábori levelezőlap volt szeretteinek küldött utolsó üzenete, életjele. Ebből és a korábbi levelekből a család felé áradó végtelen szeretete olvasható. Nagyon bízott benne, hogy hamarosan vége lesz a borzalomnak, és újra viszontláthatja övéit. Mindössze 31 évet élt!

A vasdiplomás tanítónőt 1944-ben két súlyos csapás is érte. Tavasszal meghalt az édesapja, ősszel pedig a férje. Édesanyjával és a két kis gyermekével maradt. Férje korai elvesztése után, megrendült egészsége ellenére egyedül taníttatta, nevelte gyermekeit valláserkölcsi alapon.

1950-ben államosították (bezáratták) a kocsmát és a boltot. Édesanyjának nem volt semmi jövedelme, ezért az ő eltartásáról is gondoskodnia kellett. Keményen, kitartóan dolgozott.

Munkáját elismerték, tanítói, nevelői elhivatottságát nagyra értékelték az elöljárók, a pályatársak, a szülők, a gyermekek, még a megyei tanfelügyelők is. Nagy szeretettel foglalkozott fiatal kolléganőivel, akik közül Dévai Krisztina, Vágó Mária, Komondi Aranka állt igazán közel hozzá. Az iskola igazgatói, kollégái vallásos életmódját elfogadták, óvták, védték.

Kitüntetésben ugyan nem részesült, de Pál András, Bardócz Endre, Gallai Antal, Kakuk József, Tasnádi Kálmán, Tasnádi Kálmánné Mucza Margit, Oláh Sándorné Radnóti Mária, Polónyi Margit kollégáinak mellette való kiállása sokat jelentett.

1967-ben költözött Budapestre, mivel gyermekei ott éltek. A fővárosi életmódot, életstílust azonban nem tudta megszokni.

Mély vallásos meggyőződését egész életében megtartotta. Tanítványai nyugdíjba vonulása után is sokan tartották vele a kapcsolatot. Ezek személyes találkozásokban, köszöntőlevelekben jutottak kifejezésre. Dr. Faragó Margit főorvosnő majd minden évben felköszöntötte születés-, illetve névnapja alkalmából. Ezekre a látogatásokra, köszönő levelekre büszke volt, szavai szerint: "minden állami kitüntetésnél többet jelent!"

Gyémánt diplomáját Újszászon vette át 1989-ben. 87 évesen, nagy betegen már nem volt ereje, hogy vasdiplomáját szíve városában, Újszászon vegye át. Az iskola vezetői, a település polgármestere 1994. 06. 01-jén budapesti lakásán tisztelegve adták át részére a kevés embernek kijáró vasdiplomát. Akkor mondta: "Szíve Újszászon maradt, Újszászért dobog!" Tanítványaira név szerint emlékszik! Párás szemmel, mosolyogva idézte fel az újszásziakkal együtt eltöltött apró eseményeket is. A vasdiploma átadása alkalmából eredményes munkásságát elismerő levelet kapott az akkori művelődési és közoktatási minisztertől. Ez volt egész életművének egyetlen, hivatalos elismerése.

Mivel fejezhetném be illően a Szilvási tanító házaspárról való megemlékezést, mint Deák Imréné Kovács Margit méltató soraival: "Hála, hála, mindig hála, jó tanítónk Teneked!", valamint Kopré József: "Tanítómhoz" című vers második szakával: "Vallatom a padot, ahol egykoron ültem. Hol vannak a társak? Hol van jó tanítóm, kiért lelkesültem!" (Újszászi Híradó IV. évf. 6. - 1994. júniusi szám).

Bizonyosra veszem, ha egyszer tanítóinak, óvónőinek Újszász hálás lakossága közadakozásból emlékművet állít, a Szilvási tanító házaspár a halhatatlanok "olvasókönyvébe" kerül.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára

A vasdiploma átadásakor 1994-ben

Balról jobbra: Schader Ede, Szilvásiné Szabó Margit, Pál András és Kakuk József