A végtelen időből
néhány percet megfogok,
és lázasan figyelem,
arcod sápadt bársonyán
a szenvedély mint lobog!

Kezed kezembe fogom,
Vérünk együtt zúg, zokog!
Én hitetlen, csodára várva,
mint ismeretlen éjnek álma,
úgy jövök feléd!

A perc végtelenbe hullt!
Most még van, már el is múlt!
Drága, továbbmész, tudom.
S bennem élve eltemet
a szerelmes képzelet.

Megjelent: A szerelem kertjében (antológia)
Alterra Svájci-Magyar Könyvkiadó, Budapest 1998

Titkos sugárral simogatott
Álmunk hozzá emelte a szél
Kettőnk vágyától megmozdult,
és fellángolt a hatalmas ég.

Mérhetetlen távolságokból
egy égő csillag felénk rohant,
Sötétségen űrön át zuhant,
majd szikrákra bomlott szanaszét.

Minden kis szikra tovább hasadt,
Millió fénye fényre szakadt,
s most egész valónkat átjárja
a mámorba zuhant öntudat.

Megjelent: A szerelem kertjében (antológia)
Alterra Svájci-Magyar Könyvkiadó, Budapest 1998

Három gondtalan hetet akartam a Balatonon eltölteni. Vittem magammal mindent, amire szükségem lehet: ruhát, cipőt, esernyőt, kenyérpirítót, könyveket, sőt kézimunkákat is arra az esetre, ha valami váratlanul szobafogságra kényszerítene.

Tomboló viharral kezdődött, mindjárt az első nap. Jó, hogy előre számítottam rá, és kiszedegettem a kosaramból a hímzésre váró kicsi terítőket és a hosszú sálakat. Volt mellettük három olló, százféle színes fonál és cérna rengeteg, de tűt egyetlenegyet sem találtam. Nem lehet, hogy munkámat ilyen apróság megakadályozza! Elmegyek, és ebben a nagy városban veszek magamnak valahol újakat! Barátaim azt javasolták, hogy egy ilyen fontos, de kis tétel vásárlásakor célom elérése érdekében legjobb az idegen nyelv. Beszéljek németül, görögül, esetleg franciául minden üzletben.

Végigjártam a szupermarketeket, ABC-ket és boltokat, de hiába. Az eladók csak ingatták fejüket bánatosan. Tudták, miről van szó, de még csak egy tűhöz hasonló valamit sem árultak. Már majdnem kétségbeestem, amikor egy Barkácsbolt nevű felirat hívogatott. - Az én boltom lenne? - kérdeztem magam. Közben a feltámadó reménység elűzte minden gondolatomat. A barkácsoláshoz néha tű is kell. Selyemből, bársonyból nyuszit vagy rókát varrni, színes meg keménypapírból dobozt, lámpaernyőt, lepkeszárnyakat eszkábálni, maradék műanyagból bababútort készíteni varrótű nélkül aligha lehet, ezért egyre gyorsabbra szabtam lépteimet.

Lihegve nyitottam be a boltba, és kicsit elfúló hangon, egy csinos fiatalembertől kérdeztem:

- Varrótűt vehetek?

A fiatalember szája tátva maradt a csodálkozástól. Válaszul megnyomhatott egy titkos gombot, mert a hátsó félhomályból egy másik nagyon jól öltözött úr, a tulajdonos sietett elő széles mosollyal és három markos segéddel. Szelíden, gügyögve beszéltek hozzám. Elvezettek az ajtóig, sőt a főnök még a lépcsőn is lejött velem. Onnét visszasétált a magasba, és amikor én már magamba mélyedve, elég távolra jutottam, diadalmasan utánam kiáltott.

- Tű nincs! És kerti törpe sem!

A következő nyáron kerti törpét kerestem, de abba a barkácsboltba nem mentem, mert ott már tavaly tudtomra adták, hogy nincs kerti törpéjük. Pedig én láttam, hogy ott van! Beszéltem is vele! Gyanítom, hogy akkor nem a teljes igazságot mondták el nekem!

Egy szomorú szúnyog folyton azon gondolkodott, hogy miért nem szeretik őt az emberek! Miért kergetik kegyetlenül, amint a közelükbe merészkedik?

- Miért is, miért is? - zümmögte, és jót csípett egy csinos fruska kezébe. Szolgálatkészen a fruska gavallérja, aki ott állt mellette, nagyot ütött gyorsan a szomorú szúnyog fejére.

A szomorú szúnyog végsőt sóhajtott:

- Ó, hát már sohase fogom megtudni, hogy miért nem. Hogy miért nem szeretnek engem az emberek.

Gondolattánc (Alterra Svájci-Magyar Kiadó, Bp. 2000)

A sárkánykígyó garázdálkodása

Egyszer volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren innen, de az Üveghegyen már túl, volt két ország. Az egyiket Lenmagországnak hívták, mert olyan kicsire kerekedett, mint a lenmag. A másik nagyra nőtt, mint a szőlőszem, ezért elnevezték Szőlőszemországnak. Eleinte semmit sem tudott egymásról a két ország, csak később fonódott egymásba a sorsuk egészen.

Mesém Szőlőszemországban kezdődik, ahol boldogan, gazdagon élt mindenki, még a király is, bár neki volt egy nagyon nagy bánata. Kertjében és palotájában ugyan három kicsi gyermek kacagott, játszadozott egész nap - szerette is őket nagyon -, de fiú nem volt közöttük egy sem. Így nem tudta, ha majd megöregszik, kire fogja hagyni országát és a koronáját. Egyszer, amikor úgy tűnt, hogy a legnagyobb rendben megy minden, furcsa történetek kezdtek kerengeni alattvalói között Sárkányországról, amelyikről senki sem tudta, hol van, de azt mindenki biztosra vette, hogy valahol létezik. Először a sárkánykirály kulcsait lopták el. Aztán a kardját! Végül az erejét! Mesélték egymásnak emberei még azt is, hogy nagyon fél a sárkánykirály, mert mind a három dolgot lehet jóra is, meg rosszra is használni!

Szőlőszemoszág királya nem figyelt a szóbeszédre egészen addig, amíg egy napon komolyra nem fordult a dolog. Gyorsfutár érkezett és hozta hírül, hogy az ország határát őrző magas sziklahegyek feketén tátongó barlangjaiba egy borzalmas, egy szörnyűséges, idegen lény költözött. Rettegésben tartja a népet, és pusztítja a vidéket. Mindenki úgy gondolja, hogy ez a betolakodó nem lehet más, csakis a Sárkányországból menekült, tolvaj és kegyetlen sárkánykígyó.

A király érezte, hogy felelős népéért, ezért összegyűjtötte katonáit, és elindult velük, hogy megkeresse és kiűzze országából a sárkánykígyót. Lovagoltak heteken, hónapokon át, erdők, mezők, városok, falvak mellett, folyókon, tavakon, mocsaras vidékeken keresztül. Végre egy szürke hajnalon megpillantották a határt őrző, félelmes sziklák ég felé nyúló csúcsait. Akkor már nagyon fáradtak és éhesek voltak a katonák. Éhes és fáradt volt a király is, de nem törődhetett a saját bajával. Egyre csak azon gondolkozott, hogyan űzze el a sárkánykígyót. Mit mondjon neki, ha majd szemtől - szembe fog vele állni?

Hangos harci lármára figyelt fel hirtelen. Éhes kedvű vitézeiben feltámadt a vadászszenvedély, és célba vettek egy fölöttük repülő óriási madarat. Mintha vezényszóra tették volna, úgy lőtték ki egyszerre nyilaikat, melyek surrogva, sziszegve szálltak a magasba, és feketébe vonták az eget. A madár valahogyan elmenekült, mégis nagy baj történt. Pont akkor repült arra a rejtekhelyét elhagyó sárkánykígyó is, így ő kapott legtöbbet a fegyverek hegyéből. Cserzett, vastag bőrének ugyan meg sem kottyantak, de annál jobban felbőszítették. Haragosan kiabálva, ordítozva jött egyre közelebb. Rettenetes hangjától még a fák és a sziklák is megremegtek.

- Így bánsz te a vendégeddel? Fegyvert fogsz rá? Majd meglakolsz érte! - üvöltött rá a királyra, amikor föléje érkezett.

- Senki sem hívott! Nem vagy a vendégem! Idetolakodtál, és zaklatod népemet. A nyílvesszőket nem neked szántuk, de igenis azért jöttem, hogy kiűzzelek az országomból. Vívjunk meg egymással becsületesen! - válaszolta a király bátran.

Óriási hahotára fakadt a sárkány.

- Te akarsz velem megvívni? Te akarsz engem elkergetni? Láthattad az előbb, hogy a ti fegyvereitek nem ártanak nekem. Én vagyok a sárkányok között a legerősebb. Én legyőzhetetlen vagyok! Testemet nem fogja más, csak a sárkánykirály kardja! - kérkedett a sárkány. Aztán így folytatta:

- Elmegyek országodból, ha annyira akarod, de mivel megbántottál, megbüntetlek. Magammal viszem, ami neked a legkedvesebb. Amit a legjobban szeretsz! Aminek az elvesztése a legjobban fog neked fájni!

Az utolsó szavakat már csak visszhangként lehetett hallani, mert a sárkány elindult a magas hegyek irányába, hogy ott valamelyik barlangban újból elrejtőzzék.

A király döbbenten hallgatta a sárkány szavait. Ő is elindult haza, de nyugtalan volt. Szégyent, haragot és valami furcsa félelmet érzett. Elkergette a sárkányt, de nem végezte el a feladatát teljesen.

- Mit vehet el tőlem a sárkány? - tűnődött. Földet, palotát, kastélyt? Drágaköveket? De hiszen ezek nélkül is lehet boldogan élni! Valami mást akar. Olyat, aminek az értékét még csak ő ismeri igazán.

Sok-sok kaland után végre vitézeivel együtt hazaérkezett. Bajnak, vésznek nyomát sehol sem tapasztalta. Sőt! Fényben, virágdíszben pompázott a királyi palota! Halk zene szólt. Lábujjhegyen járt mindenki, mert azon a napon hajnalban a királynénak fia született. Aranyhajú, vállán királyi jel, egy mákszemnyi arany korongocska, amelyik csak néha fénylik fel a bűvös napsugárra. Boldogság járta át a király lelkét, amikor a hírt meghallotta.

- Van már valaki, akire öregségemben országomat és népemet rábízhatom - szólt örömtől könnyes szemmel, és sietett a királyné szobájába, hogy minél előbb megláthassa, minél előbb szívére szoríthassa a gyermekét. Már nyúlt a bölcső felé, de a rémülettől keze megállt a levegőben. Sötétség támadt. Megérkezett a sárkány, és kint dörömbölt az ablaka alatt.

- Hallasz engem, király? Most már tudod, miért jöttem! Mi az, amit a legjobban szeretsz, ami neked a legdrágább. A fiadat viszem el - kiáltotta.

- Ártatlant büntetsz! Sem én, sem vitézeim nem tettünk ellened semmit! - válaszolta a király kétségbeesve.

A sárkány oda se hallgatott. Benyúlt az ablakon és csúnya, szőrös, karmos kezével megragadta az aranyos bölcsőt.

- Nem engedem! Nem adom a fiam! Az életem árán is megvédem! - kiáltotta a király.

Kardot rántott, és néhány katonája segítségével vissza akarta szerezni a sárkány markából a bölcsőben fekvő gyermeket.

- Másodszor fordulsz szembe velem - üvöltötte a sárkány. - Ezért most azonnal kiszabom a büntetésedet. Háromszor hét évre föld alatti börtönömbe zárlak. Aztán majd meglátjuk, kié lesz a végső győzelem. - Nagyot fújt a levegőbe, és furcsa varázsigét kezdett mormolni.

- Vaskulcsocskám gyere elő!
Nyisd ki azt is, ami nincs!
Ha már megvan, zárd is be!

Parancsára valahonnét a magasból leesett egy ormótlan nagy vaskulcs, és föltépte a márványpadlót a király körül. A márvány alatt ajtó látszott. Az ajtó kinyílt, és a király, vitézeivel együtt menthetetlenül belezuhant egy feneketlen, mély szakadékba. Ekkor a vaskulcs koppantott néhányat. Az ajtó bezárult, és olyan simává, egyenessé vált fölötte a márványpadló, mintha semmise történt volna. A sárkánykígyó elégedetten vigyorgott. Fölkapta az aranyos bölcsőt, és vitte-vitte nagyon messzire. Repült zúgó folyókon, kék tengereken, fekete óceánokon, hegyeken, völgyeken át egészen addig, amíg a kicsi királyfi sírni nem kezdett. Éhes is volt, fázott is. Bizony nem sajnálta a hangját. Fölfortyant a sárkány.
Már csak az hiányzik, hogy egy csecsemővel bajoskodjam. Meg is szabadulok tőle rögtön, amint valahol egy kis fényt látok. - Lenézett. Lenmagország fölött jártak, amelyiknek közepében két helyen is világítottak. Egyik hely a királyi palota volt, a másik egy kicsinyke kunyhó. Ott akarta letenni, de meggondolta magát.
- Túl nagy itt a vígasság, a fény, a zene, a gazdagság - fitymálgatta a sárkány a palotát. - Nem akarom, hogy jó dolga legyen a királyfinak. - Továbbrepült, és a kicsiny kunyhó elé, a diófa alatti kispadra helyezte az aranyos bölcsőben fekvő gyermeket.
- Csakhogy végre megszabadultam tőled! Itt aztán senki meg nem talál rád! Az is lehet, hogy reggelig felfalnak az erre kóborlófarkasok! Ha mégis megmaradnál, foglyom vagy apáddal együtt háromszor hét évig. Ha az letelik, még borzalmasabb büntetést találok ki számodra, mert apád szembe mert fordulni velem - magyarázta gyűlölködve a sárkány az ártatlan gyermeknek.
Visszafelé indult, de a palota fölött még megállt egy rövidke időre. Kíváncsiskodott. Mitől van itt ilyen jókedve mindenkinek? Megtudta hamar. A királyi pár kislányának szól az öröm, aki ma hajnalban született, és olyan szép, mint a felkelő Nap. A nevét is tőle kapta. Sugárka királykisasszonynak hívják.
- Szép ez a leányka - nézegette messziről a sárkány is a csöppséget. Rövid gondolkodás után leereszkedett a földre. Döngő léptekkel bement a palotába, és ráripakodott az ijedtségtől se holt, se eleven királyra és királynéra.
- Aztán jól neveljétek a leányt, mert amikor huszonegy éves lesz, eljövök érte, feleségül veszem, és magammal viszem Sárkányországba! Nehogy máshoz adjátok, vagy eldugjátok előlem, mert bárhol lesz is, mindenhol rátalálok.
Dermedt csend követte szavait. Elhallgatott a zene, és örökös bánat telepedett a palotára. Csend honolt a palota közelében álldogáló kicsiny kunyhóban is, amelyikben egy öregedő házaspár lakott. Az ember számadó juhászként legeltette, gondozta és tartotta számon a király sok - sok birkanyáját. Felesége meg a gyapjút szőtte - fonta egész nap a palota számára.
Ezen az éjszakán nyugtalanul aludtak mind a ketten. A szegény asszony fel is kelt korán, mert nagyon rossz álmot látott. Egy borzalmas sárkánykígyó jött hozzájuk, és egy aranyos bölcsőben fekvő gyermeket tett le diófájuk alá a padra.
Nagyot sikoltott, amikor a kunyhóból kilépett, mert a bölcső pont ott állt, ahol ő megálmodta. Közelebb merészkedett, és az aranyhajú, mosolygós fiúcskát is megpillantotta benne. Egy virágszálat tartott a kezében. Hej! Megörült a szegényasszony.
- Fölnevelem szegénykét, mintha a sajátom lenne! Hisz úgy sincsen gyermekem! - mondta hangosan, és a szíve megtelt szánalommal és szeretettel. Aztán félelem fogta el. Nem álmodott, hanem a valóságot látta! A gyermeket a sárkánykígyó tette ide. - Bajt is hozhat rájuk! Az övé, vagy rabolta valahol? - De már annyira megszerette, hogy nem tudott megválni tőle. Ezért gyorsan cselekedett.
Az aranyos bölcsőt, a patyolat selyem párnákat, takarókat meg a virágos ágacskát elrejtette a kemence mögé, hogy senki emberfia meg ne találja. Senki meg ne tudja az igazságot. Mikor az ura felébredt, a fiúcska már egyszerű párnák között feküdt a mosóteknőben. Lassacskán az asszony mindent elmondott az urának. Ő gondolkodott sokáig, végül a félelem felett győzött az emberség és a szeretet.
-Maradjon nálunk a gyermek. Fiammá fogadom. Lesz, akit szerethetünk! Lesz, aki öregségünkre a gondunkat viseli - mondta.
A szegény ember János volt, így a kis jövevényt is apja után Jánosnak nevezték el, de csak úgy becézgették, hogy Jánoska. Szegénység uralkodott a kunyhóban, a szeretet meg a boldogság mégis gazdaggá tette lakóit.
Bezzeg Szőlőszemország palotájában gyászolt mindenki. Éjjel - nappal sírt, zokogott a királyné. Katonák százai, emberek ezrei kerestek, kutattak mindenfelé az országban, de se a királyról, se a gyermekről, de még a sárkánykígyóról sem tudtak híreket szerezni. Eltűntek mind a hárman nyomtalanul.
Akkor a királyné letörölte könnyeit, és elhatározta, hogy maga indul útnak. Fogadalmat tett, hogy addig nem nyugszik, amíg a férjét és a fiát meg nem találja. Előhívatta kislányait. A legkisebbet ölébe vette, a két nagyobbat átölelte, és így szólt hozzájuk:
- Kedves kislányaim! Nincs már nektek édesapátok, nincs már nektek testvérkétek! A gonosz sárkánykígyó elragadta őket. Eddig senki nem talált rájuk, de mi nem hagyhatjuk hogy messze tőlünk, szenvedések között éljenek. Úgy határoztam, hogy egyelőre egyedül indulok keresésükre. Később, ha nagyobbak lesztek, ti is tudtok majd segíteni. Bejárok minden falut, várost, országot. Bejárom értük az egész világot. Legelőször a sárkányt kell megtalálnom. Ezért mindenfelé kérdezősködni fogok róla. Hol lakik? Mit eszik? Mit iszik? Mi a gyenge pontja? Hová rejti az elrabolt foglyokat? Ti éljetek itthon boldogságban. Édesanyám majd vigyáz rátok, de hogy ne anyai szeretet nélkül nőjetek fel, hazajövök én is minden holdtöltekor hozzátok.
Királynéi ruháját egyszerű ruhára cserélte, és elindult, hogy égen, földön vagy a föld alatt megtalálja azokat, akiket szeret.

Jánoska királyfi élete otthonától távol

Telt, múlt az idő. Gyorsan elfutott hét esztendő. Jánoska ügyesedett, cseperedett, okosodott szépen. Nevelőszülei mindenre megtanították, amire csak tudták, még a növények és az állatok szeretetére is. A hetedik születésnapján így fordult a nevelőanyjához:
- Kedves Édesanyám! Vegye elő a kemence mögül azt a kis aranyozott bölcsőt, a selyem patyolat párnákkal meg takarókkal együtt, amelyikben az a nagy szörny, a sárkánykígyó idehozott engem! A virágszálat se felejtse el, amelyikkel játszadoztam, amikor rám talált.
A szegényasszony próbálta letagadni a dolgot, hogy a bajt elkerülje, de Jánoska nem engedte, hanem makacsul folytatta:
- Tudok én mindent, mert nem aludtam akkor. Emlékszem, hogy király édesapám nem akarta engedni, hogy elraboljon a sárkány. Védelmemre kelt, de nem tudott győzni, mert nem volt egyenlő a küzdelem, ezért vitézeivel együtt belezuhant a sárkány által orvul készített feneketlen mély szakadékba, és a föld bezárult felette. Azt is tudom, hogy az igazi édesanyám még mindig sírva keres engem. Ha majd egyszer rám talál, megfogom ismerni mosolygós, szép arcáról, szemének csillagragyogásáról. Eljön az idő, amikor segíteni fogok neki. A sárkánykígyót, amelyik fogva tartja apámat, én akarom legyőzni! Magamat és őt én akarom kiszabadítani a rabságból!
Minél többet hallott a szegényasszony, annál jobban meg volt ijedve. Közbe akart szólni, de Jánoska nem hagyta, csak mondta a magáét.
- Míg ez valóra válik, sokat kell tanulnom, erősödnöm, mert a sárkánytól ránk szabott háromszor hét évből még csak az első hét esztendő telt el. Ezért arra kérem, kedves Édesanyám, süssön nekem három marék lisztből egy kis kenyérkét a születésnapomra. A bölcsőmben megőrzött virágról vegyen le egy sziromlevelet! Törje össze, és tegye bele a tésztába! Az majd nagyra keleszti, és erőt is ad neki.
Elkészült a kenyérke nemsokára, úgy ahogyan kellett. Jánoska kiült az udvarra a nagy diófa alá, és eszegetni kezdte. Alig ért a végére, látja ám, hogy egy patyolat gyapjas bárányka jön befelé a nyitva álló nagykapun. Szeme, mint a rubintkő egy királyi koronán, úgy ragyog.
- Olyan ismerős a tekinteted! Találkoztunk már valahol? - kérdezte tőle Jánoska. A bárány másfelé nézett, és nem válaszolt. Jánoska nem erőltette. Így is nagy volt az öröme. Végre talált magának játszótársat. Nincsen már egyedül! Hirtelen a szomszéd palotában lakó királykisasszony jutott eszébe.
- Játszhatok én egy egész birkanyájjal a hegyoldalon, de szegény Sugárka! A szülei meghaltak valami titkos bánatban. Neki tényleg nincsen senkije. Elviszem a báránykát ajándékul, mert ő is ma hét éves. Ugyanazon a napon születettünk mind a ketten.
Nyaka köré vette a bárányt, és meg sem állt a palotáig. Sugárka királykisasszony, akit eddig nevetni még senki se hallott, hangosan felkacagott, amikor a bárányt meglátta. Megköszönte szépen. Hajából kivett egy piros szalagot. A bárány nyakába kötötte, úgy vezette be a szobájába.
A következő évek tanulással teltek. Jött a palotába rengeteg tudós, matematikus, csillagász, filozófus, orvos, kuruzsló, költő, boszorkány, tenyérjós. Mindegyik megpihent a kis kunyhó előtti padon, és átadta tudását Jánoskának. A kóbor lovagoktól, a harcban edzett vitézektől és a katonáktól pedig haditudományt és kardforgatást tanult. Amikor eltelt a második hét esztendő, és elérkezett Jánoska tizennegyedik születésnapja, úgy történt minden, ahogy hét évvel korábban is történt. Jánoska a következő szavakkal fordult nevelőanyjához:
- Kedves Édesanyám! Süssön nekem három marék lisztből egy kenyérkét a születésnapomra. Az otthonról hozott virágszálról két sziromlevelet vegyen le, mert most telt el kétszer hét esztendő, amit a sárkány fogságában töltök. Törje össze a sziromlevelet, és süsse bele a kenyérkébe, hogy meg tudjak erősödni tőle.
A szegényasszony elkészítette a kenyérkét. Jánoska megette jóízűen, aztán üldögélt még egy kicsit a diófa alatt a napsütésben. Vállán felfénylett a mákszemnyi napkorongocska, és átvilágított a fehér ing vásznán. Meglátja az asszony. Leborul a fiú előtt.
- Óh! Kicsi fiam! Nem vagy te más, mint egy igazi királyfi. Te vagy Jánoska királyfi! - mondta, és sírva fakadt, mert attól félt, hogy ezek után el fogja őt veszíteni.
- Jól van! Jól van! Királyfi vagyok, de többet ilyet ne tegyen! Le ne boruljon előttem, mert nagyon megharagszom - szólt Jánoska királyfi. Fölemelte anyját a földről, és így folytatta:
- Mi lett volna belőlem maguk nélkül? Hogy nőttem volna fel? Nem is felejtem el soha gondoskodásukat, jóságukat, szeretetüket. A fiuk maradok mindig, és hű támaszuk leszek öregségükben.
A szegényasszony szeméből még akkor is záporoztak a könnyek, amikor Jánoska királyfi már régen egy idegen, patyolat gyapjas báránykával játszadozott. Szép volt a bárány! Szeme kéken ragyogott, mint ametisztkő egy királyi koronában.
- Olyan ismerős a tekinteted. Ki vagy te? Találkoztunk már valahol? - kérdezte tőle Jánoska emlékeiben kutatva. A bárányka semmit nem felelt.
Estefelé vállára vette, és elvitte Sugárka királykisasszonynak a születésnapjára. Sugárka még szebb volt, mit hét évvel ezelőtt, csak a bánat nem akart a szeméből eltűnni. Örült a báránynak. Megköszönte szépen. Kivett a hajából egy kék szalagot, és a bárány nyakába kötötte. Vezetni akarta be a szobájába, de Jánoska megállította.
- Sugárka királykisasszony, szép is vagy, jó is vagy. Nagyon megszerettelek. Én meg bátor vagyok és erős. Nem félek senkitől és semmitől, de még hét évig kell erősödnöm. Ha a hét év letelik, eljövök és feleségül veszlek. Akarsz a feleségem lenni?
A királykisasszony nagyot sóhajtott, és így válaszolt:
- Szívesen lennék a feleséged, de nem tehetem. Egynapos koromban eljegyzett engem egy rémséges sárkánykígyó. Huszonegy éves koromban eljön értem, és magával visz a sárkányok birodalmába.
Jánoska királyfi úgy érezte, mintha késsel hasogatnák a szívét. Fel is kiáltott:
- Nem! Nem engedem! Apámat elrabolta. Magam is az ő fogságában vagyok! Most még téged is akar! Ne félj! Ne szomorkodjál! Legyőzöm életünk megrontóját, a sárkánykígyót, és az én feleségem leszel!
Otthon csak annyit mondott, hogy eljegyezte Sugárka királykisasszonyt. Huszonegy éves korában feleségül veszi, de előbb legyőzi a sárkánykígyót.
A szegényasszony bólintott, nem szólt egy szót sem. Amikor eltelt a harmadik hét esztendő, és Jánoska királyfi huszonegy éves lett, szokás szerint elkészítette neki három marék lisztből és a régi virág három sziromleveléből a kenyérkét. Meg is sütötte, és kitette hűlni a diófa alatti padra. Mint minden hetedik esztendőben a születésnapra, most is érkezett egy patyolat gyapjas bárányka. Ennek szeme, mint királyi koronában a gyémánt, úgy égett. Még be se ért egészen az udvarra, amikor hirtelen besötétedett.
- Jaj, Jánoska királyfi! Viszi a sárkánykígyó a kenyérkédet! - kiáltott fel kétségbeesetten.
Jánoska válaszolni akart, de a bárányka megelőzte. Másodszor is kiáltott:
- Jaj, Jánoska királyfi! Viszi a sárkánykígyó Sugárka királykisasszonyt is, a te mátkádat!

Jánoska királyfi legyőzi a sárkánykígyót

Jánoska királyfi nézte tehetetlenül, és teljesen kétségbe esett, amikor szeme elől eltűnt a sárkánykígyó.
- Ki tudja, hová hurcolja szegény Sugárkát? Ki tudja, mi vár ott rá? - siránkozta.
Hamar megszületett benne az elhatározás. Nevelőanyja elé állt, és azt mondta neki:
- Kedves Édesanyám! Köszönök mindent. Elérkezett az idő. El kell válnunk. Még ma útnak indulok, hogy megkeressem és legyőzzem a sárkánykígyót, kiszabadítsam Sugárkát és édesapámat a fogságból. Közeledik az igazi édesanyám is, érzem, de nem tudom megvárni. Megérkezése után meséljen el neki mindent, aztán nevelőapámmal együtt kísérje a palotába. Három éjjel, három nap egy esztendő. Ha az letelik, odaérkezünk mindnyájan. Ha mégsem érkeznénk meg időre, akkor ne várjanak ránk tovább, mert elvesztünk. A sárkánykígyó győzött felettünk.
Lassan beesteledett. Jánoska még egyszer, utoljára meg akarta itatni a hazatérő birkanyájat. Megy a kúthoz. Látja ám, hogy a patyolat gyapjas bárányka ballag mindenhová utána. Észreveszi azt is hamar, hogy egy csepp víz nem sok, annyi sincs a kútban. Lenéz erősebben, hát a holdvilágnál megpillant a kút fenekén egy vaspántos ajtót. Lenéz a bárányka is, aztán azt mondja:
- Ez a vaspántos ajtó a sárkánykígyó birodalmába vezet. Elég erős vagy-e? Elég bátor vagy-e? Akarsz-e oda velem jönni?
- Soha nem voltam erősebb és bátrabb, mint most. Teljes elszántsággal teszem a kötelességemet. Attól senki és semmi el nem tántoríthat. Alig várom már, hogy leszámolhassak a sárkánykígyóval - válaszolta Jánoska királyfi. - De ki vagy te, hogy ennyire érdekel a sorsom? Honnan tudjam, hogy nem a sárkány szolgálatában állsz, és nem a vesztemet akarod te is?
A bárányka fordult egyet, perdült hármat, és gyönyörű szép leánnyá változott.
- Én a te legfiatalabb nővéred vagyok. Édesanyánk küldött, hogy mindenben legyek a segítségedre, és maradjak melletted, amíg csak lehet. A másik két nővéreddel is fogsz találkozni, akkor, amikor majd a legnagyobb lesz a baj. De a hetedik és a tizennegyedik születésnapodon már láttad őket.
- Ők voltak a patyolat gyapjas bárányok? A tekintetükről felismertem őket. Ilyen szeretettel néztek rám akkor is, amikor a bölcsőmben feküdtem.
A testvér visszaváltozott báránykává, aztán együtt leereszkedtek a kútba, és ráléptek a vaspántos ajtóra.
- Innen már nincs visszaút - súgta a bárányka halkan.
A vaspántos ajtó csapóajtó volt. Kinyílt alattuk, és ők zuhantak, zuhantak megállás nélkül lefelé egy szűk, fekete folyosóban. Nagy sokára egy szürke, göcsörtös, rögös területre gurultak ki belőle. Szürkék voltak körülöttük a fák, a bokrok. Szürke volt az ég is, mert a nap nem járt rajta. A fölső világ napsugarai pedig nem jutottak le ilyen mélyre.
Szerencsésen mind a ketten talpra álltak. Baj nem történt, csak annyi, hogy Jánoska királyfi rettenetesen megéhezett.
- Semmi másra nem tudok gondolni, csak az ételre. Úgy érzem, elhagy még az erőm is. A születésnapi kenyérkémet sem tudtam megenni, mert ellopta a sárkánykígyó - kesergett. - Legalább egy falat kenyeret adjál testvérem, mert rögtön éhen halok - kérte a bárányt.
Alighogy kérését kimondta, máris közeledett feléjük az a patyolat gyapjas bárányka, amelyiknek szeme úgy ragyogott, mint rubintkő egy királyi koronában, és nyakában azt a piros szalagot viselte, amelyiket Sugárka kötött rá a hetedik születésnapjukon.
- A legidősebb nővéred vagyok - köszöntötte Jánoskát. - Hoztam a születésnapi kenyérkédet. A sárkánykígyó ellopta, de nem ette meg, hanem eldugta a tarisznyájában. Sikerült megtalálnom. Edd meg, aztán induljatok, ne vegye észre, hogy megérkeztetek!
Jánoska megköszönte legidősebb nővérének a segítséget. Megette a kenyérkét, és hétszerte erősebb lett tőle. Nagy bátran tovább is indultak, de alig tettek néhány lépést, szomjúság kezdte gyötörni Jánoskát.
- Adj legalább egyetlen csepp vizet, mert úgy érzem, menten szomjan halok - kérte kísérőjét.
Alighogy kimondta kívánságát, máris közeledett feléjük az a patyolat gyapjas bárányka, amelyiknek szeme úgy ragyogott, mint ametiszt kő egy királyi koronában, és Sugárka királykisasszony kék szalagja díszlett a nyakában.
- Hoztam vizet. A sárkánykígyó hét lakat alatt őrzött kútjából merítettem. Nem hagyhatom, hogy szomjan haljon a testvérem - szólt - , és megitatta Jánoskát egy korsóból.
Megköszönte Jánoska középső nővérének is a segítséget, aztán így szólt:
- Most igazán erősnek érzem magam. Már csak a fegyverem hiányzik.
- Az is lesz nemsokára - nyugtatta meg legfiatalabb nővére. Most indulnod kell a sárkánykígyó kovácsműhelyébe! Oda én már nem mehetek veled - folytatta. Igyekezz, mert neked kell előbb odaérned, hogy mindent jól megfigyelhess benne. Ha megérkezik a sárkány, szorítsd ki a szabadba! Ott viaskodjatok! Hátat soha ne fordíts neki! Akármilyen szörnyű lesz is, mindig nézz a szemébe! Félelmet ne mutass, mert abban a pillanatban föléd kerekedik, és végez veled. És ne kegyelmezz neki, akármit ígér, akárhogy könyörög is előtted! Többet nem segíthetünk. A szörnyű sárkánykígyóval egyedül kell szembenézned. Egyedül kell megvívnod vele. Rajtad kívül senki más nem merne erre vállalkozni. A te kezedben vagyunk mindnyájan!
A sárkánykígyó fölébredt délutáni álmából. Korgott a gyomra. Meg akarta enni a Jánoskától ellopott kenyeret, de nem találta. Aztán egy kis vizet akart inni a kútjából, de rögtön észrevette, hogy hiányzik belőle egy korsónyi. Haragos lett, majd a fejéhez kapott.
- Jánoska királyfi! Itt van Jánoska királyfi! - bömbölte, és a méregtől eszét vesztve rohant a kovácsműhelybe.
Jánoska királyfi már jóval előbb odaérkezett. Körbe is nézett. Látott egy üstöt, egy fújtatót, egy üllőt és a falon három rozsdás szeget. Az elsőn egy kis, egyszerű kard, a másodikon egy nagy, ormótlan vaskulcs lógott, a harmadikon pedig egy fényes aranykulcsocska pihent.
A sárkány, mint amikor szélvihar tépi a fákat, olyan sebességgel érkezett. Hatalmas fején ijesztően nagy orra fölfelé állt. Hosszú fogai a térdéig lógtak, és borzalmas, vad tűz lobogott mind a három szemében. Dölyfösen, gőgösen förmedt rá Jánoskára:
- Halál fia vagy, amiért ide merészkedtél!
Jánoska rövid pillantást vetett rá, mert ilyen közelről még soha nem látta. Meg is rettent tőle egy kicsit, de aztán bátran válaszolta:
- Eljöttem, hogy kiszabadítsam apámat, magamat és mátkámat a fogságból. Letelt a háromszor hét esztendő.
Egy gyors mozdulattal lekapta a rozsdás szegről az egyszerű kardot. Kirántotta hüvelyéből, és a sárkánykígyóra szegezte. Hátborzongató üvöltés tört fel a sárkány torkából.
- A kardot ne! Ahhoz ne nyúlj! Az a sárkánykirály kardja. Elpusztíthat mindenki. Azt is, aki a kezében tartja. Én se mertem használni soha!
- Lehet, hogy téged elpusztított volna, mert loptad a kardot, hogy minél nagyobb legyen a hatalmad. De én nem félek tőle. Az én kezemben most az igazságot fogja szolgálni.
Mintha a kard ezekre a szavakra várt volna, növekedni kezdett, villámokat szórt, és lángok csaptak ki a hegyéből. Jánoska királyfi mindig közelebb, közelebb lépett a sárkányhoz. Az meg egyre jobban hátrált előle. Már elhagyták a kovácsműhelyt, és kinn álltak egymással szemben egy kősziklákkal határolt szögletes mezőben. A kard ekkor elérte a sárkány nyakát. A sebezhetetlennek hitt vastag, pikkelyes bőre csak úgy sercegett, égett tőle. Nemcsak a bőre perzselődött, hanem az a furcsaság történt, hogy kezdett összeenni, erőtlenedni, zsugorodni ő maga is. Megijedt nagyon, és könyörgésre fogta a dolgot. Ígért fűt, fát, ha Jánoska királyfi a pengét visszateszi a helyére.
- Nem kegyelmezek addig, amíg édesapámat és Sugárka királykisasszonyt, a mátkámat vissza nem adod - hangzott a felelet.
A sárkány összeszedte maradék erejét, és gyűlölködve szólt:
- Nem adom egyiket sem! Ha olyan nagylegény vagy, keresd meg őket magad! De megmondom előre, hogy olyan rejtekhelyen vannak, hogy soha nem fogsz rájuk találni!
- Azt a helyet ember nem, csak a sárkány tudja megközelíteni? Kell, hogy legyen kulcsa a megfejtésnek - törte a fejét Jánoska. Próbált visszaemlékezni arra, hogyan rabolta el édesapját a sárkány, és homályosan egy vaskulcs képe jelent meg előtte. - Igen! A vaskulcs a kovácsműhelyben!
Anélkül, hogy megfordult volna, anélkül, hogy levette volna szemét a sárkányról, hátraszólt:
- Vaskulcsocskám gyere elő! Nyisd ki azt is, ami nincs!
Zúgás támadt szavai nyomán. Megrendültek a sziklák, morajlott a föld. Az ormótlan nagy vaskulcs leugrott a rozsdás szegről. Kiforgott villámsebesen a kovácsműhelyből, és leesett pontosan a sárkánykígyó háta mögé. Ott nagy kört rajzolt. A kör közepén repedés támadt, és egy ajtó vált láthatóvá. Az ajtó kinyílt, és a mögötte lévő mély szakadékból emberi alakok jöttek elő. Közöttük volt Szőlőszem ország királya is.
Jánoska királyfi felismerte édesapját. Legszívesebben odarohant volna hozzá, de még nem fejezte be a feladatát. Amit ő szeretett volna, azt megtették helyette a báránykák. Odafutottak. Serdültek egyet, fordultak kettőt, gyönyörűséges királykisasszonyokká változtak, és ölelték, csókolták az édesapjukat.
- Már csak Sugárka királykisasszony hiányzik - gondolta Jánoska szívszorongva. - De nem sokáig! - és már mondta is a varázsigéket:
- Aranykulcsocskám gyere elő! Nyisd ki azt is, ami nincs! Ha már megvan, zárd is be!
Az aranykulcsocska meghallotta. A kovácsműhelyben leesett a rozsdás szegről, aztán mint valami arany pillangó, átlibegett a téren, és nekiütközött a szemközt álló kősziklának. Amin eddig semmi sem látszott, azon most egy ajtó nyílt, és Sugárka királykisasszony lépett ki rajta. Olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem! Az aranykulcs bezárta mögötte az ajtót. Elsimította a sziklafalat, és visszarepült helyére, a kovácsműhelybe, a vasszegre.
- Hát veled mit tegyek, te életünk megkeserítője, te gonosz, tolvaj sárkánykígyó, aki annyi bánatot, annyi szenvedést okoztál nekünk, aki miatt annyi könnyünk hullott? - kérdezte Jánoska királyfi az egyre gyengülő sárkánykígyótól, és levette torkáról a lángoló kardot.
A sárkánykígyó már csak kegyelemért tudott könyörögni.
- Jól van! Megkegyelmezek, meghagyom az életed - szólt Jánoska királyfi - de soha többé nem jöhetsz fel a föld felszínére. Vissza kell térned a sárkányok birodalmába! Ott majd a sárkánykirály kiszabja a büntetésedet. Avval, hogy bátran használtam a kardját, visszaadtam neki az ellopott erejét is. Ezért azt ajánlom, húzódj hátrébb egy kicsikét.
A sárkánykígyó engedelmeskedett. Hátrált néhány lépést, és belezuhant abba a mély lyukba, amelyikből röviddel előbb Szőlőszemország királya és vitézei bújtak elő. Az utolsó parancs hiányzott még. Azt is kiadta Jánoska.
- Vaskulcsocskám gyere elő! Zárd be azt is, ami van!
Az ormótlan nagy vaskulcs eltüntette a földben lévő nyílást, hogy soha többé ne lehessen még a nyomát se látni.
Jánoska királyfinak már nem sok tennivalója akadt. Visszatette hüvelyébe a kardot, és felakasztotta a kovácsműhelyben a vasszegre, az ormótlan nagy vaskulcs és az aranykulcsocska mellé a helyére. Majd egyszer eljön a sárkánykirály érte! Végre megölelhette nővéreit, a mátkáját és az édesapját. Bizony még a könnyei is kicsordultak az örömtől, hogy ennyi idő után szemtől - szembe láthatja őket.
- Már csak az igazi édesanyámmal szeretnék találkozni - sóhajtotta.
El is indultak hazafelé gyorsan. Egy nagy hegy oldalán ballagtak fölfelé sokáig. Mikor a tetejére értek, éppen akkor kelt fel a Nap. Első sugarainak bíbor fényében Lenmagországot pillantották meg. Közepében a királyi palota, attól pedig nem messze, egy kicsi kunyhó állott. Jánoska királyfi szeméből megint kibuggyantak a könnyek. Le is törölte őket gyorsan, pedig sírva fakadt harmadszor is. Akkor, amikor az édesanyja a palota kapujában sírva borult a nyakába.
Hogyan ölelte magához a királyné hazatért férjét és hazatért gyermekét, mi mindent mondtak egymásnak a nagy boldogságban, azt már elmesélni sem tudom. Annyi azonban még hozzátartozik a történethez, hogy Jánoska királyfi rövidesen feleségül vette Sugárka királykisasszonyt. Három hétig tartó nagy lakodalmat csaptak. Amikor a vígasságnak vége lett, összecsomagolták a maradékot, és visszatértek Szőlőszemországba, ahol talán még most is élnek boldogan, ha meg nem haltak.

Zsófi ötödik születésnapjára készülődtek a szülei, nagyszülei és a testvérei. Már az előtte lévő napon izgatottan gyűjtögették fiókok mélyére titkos ajándékaikat, kinn a konyhában pedig diót tört Nagymama az ünnepi tortába.

Zsófi egy hokedlin térdelt az asztal mellett. Onnét figyelte vágyakozva, amint Nagymama egy szájával lefelé fordított rézmozsárra helyezi a diót - egymás után sorba - majd egyenként rájuk üt egy kis kalapáccsal. Ilyenkor a szemek összetörnek, és a dióbél kihull a héjából.

- Hadd törjem én is a diót, Nagymama! Csak egy kicsit! Egy egészen kicsit! - szólt sóvárogva. - Add ide a kalapácsot!

Nagymama nevetve tiltakozott:

- Nem adhatom, mert véletlenül rácsapsz vele az ujjadra. Fájni fog! Sírni fogsz, és kész a baj!

A szobában kéretlenül megszólalt a telefon. Nagymama kivételesen nem örült a hívogató hangnak, de azért besietett. Alig tűnt el az ajtó mögött, Zsófi szeme felcsillant, és megkaparintotta az annyira áhított törögető szerszámot. Úgy, ahogyan az előbb látta, rátett egy szem diót a mozsárra. Megfogta jól, - le ne essen -aztán nagyot suhintott. A dió elgurult, a kalapács pedig rákoppant a hüvelykujjára. Először próbálta a könnyeit visszafojtani, de annyira fájt a körme, hogy nem bírta ki sírás nélkül, és zokogva borult le az asztalra.

Nagymama ijedten dörzsölgette, borogatta a fájó helyet. Vigasztalta, babusgatta Zsófit. Végül bevezette a szobába.

Gyere, feküdj le egy kicsit! Még úgysem aludtál ebéd után. Mikor felébredsz, már nem is fogsz emlékezni a fájdalomra. Én pedig megtanítalak arra, hogyan kell diót törni úgy, hogy közben ne üss rá az ujjadra.

A közeli fiókból egy zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje vele kis unokája könnyes arcát és szemét. Zsófi azonban kivette kezéből a kendőt. Ráterítette a térdére, és csodálkozva, kíváncsian nézegette, tanulmányozta.

- Milyen zsebkendő ez, Nagymama? Jaj, de érdekes kép van rajta! Aranyos, gyöngyös ruhában egy királyfi áll a közepén. Foltos és rongyos rajta minden, még a királyi palást is. Lyukas a csizmája! Arany korona helyett gyöngyvirágos süveg ül a feje tetején!

Nagymama válaszolni akart, de nem jutott szóhoz, mert Zsófi újabb és újabb furcsa dolgot fedezett fel a zsebkendőn.

- Nézd, Nagymama - mondta, és átmelegedett a hangja.- Egy cirmos macska ül a királyfi lábánál. Mért pont macska? Mért nem egy fehér paripa vagy egy vadászkutya? Azok jobban illenének hozzá! Itt meg egy kiskosarat látok - mutatott a zsebkendő egyik sarkára. - Van ennek a királyfinak meséje? - tette fel a kérdést töprengő arccal. - Biztosan van, és te tudod is, Nagymama. Kérlek, meséld el nekem! - nézett rá könyörögve.

- Honnan került ide ez a zsebkendő? Nem tudtam, hogy ilyen is létezik a szekrényünkben. Meséje, története mindennek van. Ennek a zsebkendőnek is. Valószínűleg a kóborló királyfi áll a közepén - válaszolta tűnődve.

- Kóborló! Milyen furcsa szó - csodálta meg Zsófi. - Mit jelent az, hogy kóborló?

- Aki kóborol, az csak megy, megy céltalanul. Sehol nem tud hosszabb időre megpihenni, megállni. Ha leül, felugrik gyorsan, mert úgy érzi, haladnia kell tovább! - magyarázta Nagymama. - De most befejezzük a beszélgetést. Neked aludnod kell, nekem meg dolgom van kinn a konyhában. Majd ha felébredtél, elmondom neked a kóborló királyfi meséjét. Kicsit félelmes lesz és szomorú.

- Nem baj! Az a jó, ha izgalmas és sok kaland van benne, de a végén jóra fordul minden. Remélem, a szegény királyfi sorsa is - válaszolta félálomban Zsófi. Marokra fogta a zsebkendőt, és becsukta a szemét. Már majdnem elaludt, amikor a zsebkendő megmozdult a kezében. A cirmos macska kúszott ki óvatosan belőle.

Zsófi felült, és hirtelen elfogta.

- Megvagy! - szólt rá határozottan. - Hogy hívnak és hová sietsz olyan nagyon? Inkább maradj itt, és játsszál velem egy kicsit.

- Sajnos most nem tehetem, mert nagyon fontos feladatom van. A kóborló királyfi macskája vagyok, láthatod magad is. Kazi, másképpen Kazimér a nevem. A királyfihoz sietek. Most szabadul meg a kóborlás varázslata alól. Mellette kell lennem, mert én mentettem meg az életét. Ha nem pillant meg rögtön, talán megijed, és újra elkóborol valamerre. Nekem kell őt hazavezetnem. Remélem, olyan nagyszerű királyfi lesz megint, mint amilyen régen is volt. - fejezte be tájékoztatóját a macska.

Zsófi alig akarta elhinni, amit hallott.

- Most szabadul a varázslat alól? Te mentetted meg az életét? Miket beszélsz? - de azért kis szíve nagyot dobbant a részvéttől, és a kalandvágy is felébredt benne.

- Szívesen segítenék neked, vagy elkísérnélek, nehogy baj történjen veled az úton - ajánlkozott is mindjárt. - Vigyünk a királyfinak egy kis ennivalót és egy kis innivalót. Lehet, hogy régen nem evett és nem ivott szegény.

- Látom, jó szíved van és semmitől sem félsz - bólogatott Kazimér. - Jól van, nem bánom! Gyere velem! Legyen az utazás születésnapi ajándék, és legalább én sem leszek az úton egyedül. Közben majd mesélek, és akkor megérted azt, ami a királyfival és mindnyájunkkal történt. Még szerencse, hogy két pár hétmérföldes csizmám van. Az egyiket kölcsönadom neked.

Gyorsan felhúzták a csizmákat. De micsoda csizmák voltak+! Alig emelgették a lábukat, mégis szélvésznél sebesebben haladtak arra, amerre a macska a királyfit sejtette. Végre kicsit lassított a csizma, és megszólalt Kazimér:

- Most nézz le! Látod azokat a kék erdőket és a kék folyókat? A kóborló királyfi szépséges mátkájának, Kékvirág hercegnőnek az országa, Kékerdőország fölött járunk.

Alig léptek háromszor hármat, máris megváltozott a vidék. Madárdal zengett, zöld fény ölelte őket körül, színes virágok illatoztak, különleges bokrok és fák nőttek mindenfelé.

- Ez Zölderdőország, az én kisgazdám országa - közölte a macska. - Figyeld ott távol a domboldalon azt a sok szilfát! Tőlük kapta nevét a királyfi, mert régen Szil királyfinak hívták. De most maradjunk csendben, mert a legveszélyesebb útszakasz, Feketedarázsnak, a varázslók fejedelmének sötét, kietlen tanyája következik. Remélem, sem vele, sem a lányával, Kalappal nem fogunk találkozni.

Zsófi egész úton próbálta betartani a cirmos macska tanácsait, de most hiába parancsolt csendet, nem fogadott neki szót, kitört belőle a nevetés. Mikor nagy nehezen abba tudta hagyni, mentegetőzni kezdett:

- Jaj, ne haragudj, hogy nevettem, de olyan furcsa neve van a varázsló lányának. Miért hívják Kalapnak? Talán nagyszélű kalapokat visel, vagy azért, mert mindig a fején tart egyet - kettőt belőlük?

A cirmos macska nem haragudott, sőt nagylelkűen válaszolt is a kérdésekre.

- Igen! Azért hívták Kalapnak, mert mindig kalap volt a fején. Lelkében jól eltitkolt gonoszság és gyűlölet lakott, de mind a kettő rásugárzott volna az emberekre, ha kalapjainak nagy szélével nem takarta volna el mind a két szemét.

- Borzalmas lehetett! - rázkódott meg Zsófi. - Mesélj még valamit Kalapról! Olyan érdekes!

- Magam is beszélni akartam róla, mert ő volt az oka mindennek. Ő miatta kóborol Szil királyfi már három éve.

- Egyre bonyolultabb a történet, de azért nagyon figyelek. Mondjad Kazi, mondjad! - biztatta Zsófi.

- Kalap irigy volt és kapzsi. Mindent meg akart szerezni magának, még Zölderdőországot is, hogy később kedvére elpusztíthassa.

- Legegyszerűbb az lesz, ha hozzámegyek feleségül Szil királyfihoz. Akkor mindjárt munkához láthatok - mondta apjának.

El is indultak rögtön Szil királyfi palotájába, hogy nyélbe üssék a házasságot. Nagyon rövid idő alatt értek oda, mégis elkéstek. A királyfi akkor tartotta eljegyzését a szépséges és jóságos Kékvirág hercegnővel, akinek már réges régen örök hűséget fogadott. Éppen ebédelt a sok vendéggel együtt, és hallani sem akart Kalapról, a varázsló lányáról.

Kalap megsértődött. Csak sziszegett, csuklott, fuldoklott haragjában. Egy szó nem sok, de annyi se jött ki a torkából. Feketedarázs varázsló nem tétlenkedett:

- Megbosszulom a lányomat! - mondta. - Elkéstünk, de rajtam nem fog ki senki. Nem ok nélkül vagyok varázsló! - Titokban egy száraz fűszálat, tévesztőfüvet vett elő a zsebéből. Összemorzsolta, és egy óvatlan pillanatban belekavarta a királyfi levesébe. Közben ezt mormolta:

- Tévesztőfű, tévesztőfű! Tévessze össze a királyfi Kékvirág hercegnőt Kalappal, az én lányommal, és őt vegye el feleségül!

Szil királyfi megette a levest. Fölállt, de nem azért, hogy a mögötte álló Kalapnak nyújtsa a kezét, hanem elindult az ajtó felé.

- Nem tudom, mi történt velem! Úgy érzem, itt tovább nem maradhatok! Szűk a hely! Kevés a levegő! Útra kelek. Kóborlok addig, amíg be nem járom az egész világot!

Feketedarázs, a varázslók fejedelme fejéhez kapott:

- Jaj nekem! Jaj nekünk! Nem lesz házasság. Összecseréltem a füveket! Tévesztőfű helyett kóborlófüvet hintettem a királyfi levesébe!

Ekkor Kalap előreugrott. Megtalálta a hangját is, mert rikácsolni, átkozódni kezdett.

- Itt a büntetés a sértésért! Hívják Szil királyfit mától kezdve kóborló királyfinak! Járja élete végéig a világot, és ne tudjon sehol megpihenni, megállni!

Sírt, zokogott az egész udvar: a király, a királyné, Kékvirág hercegnő, katonák, kukták, szakácsok. Mind - mind segíteni akart a királyfin. Hozták volna vissza, futottak volna utána, de nem tehették. Varázspálcájával Feketedarázs megbénított, földhöz szögezett mindenkit, nehogy valaki a palota kapujában megállítsa, és rákiáltson, mert akkor a holtig tartó varázslat lecsökken három évre, és a királyfi három év múlva hazatérhet. De hát mondom, senki nem tudott egyetlen egy lépést sem tenni.

- És te? Te legalább segítettél? - kérdezte Zsófi Kazitól, a cirmos macskától. - Hiszen te rajta vagy a zsebkendőn!

- Én nagyon szerettem a királyfit, és elkísértem mindenhová. Akkor is ott ültem a lábánál, az asztal alatt. A varázsló engem nem vett észre, de én láttam és hallottam mindent. Nagyon féltem, mégis kilopakodtam a konyhába. A kéményen át kijutottam a tetőre, onnét már könnyen leugrottam, és utolértem a kapuban a királyfit.

- Rákiáltottál? - kérdezte Zsófi türelmetlenül.

- Igen!

- Mit mondtál?

- Kazimér vagyok, a te cirmos macskád. Állj meg, Szil királyfi! Feketedarázs, a varázslók fejedelme állt bosszút rajtad a lányáért. Kóborló királyfivá varázsolt. Járnod kellene a világot életed végéig. De én most utolértelek, és még a kapuban rád kiáltottam, ezért csak három évig fog tartani a varázslat.

- Megállt a királyfi?

- Nem állt meg, de rám nézett, bólintott, és úgy ment tovább.

- Nagyon boldog vagyok- kacagott Zsófi. - A te szereteted megmentette a királyfit. Elég szomorú és izgalmas mese volt. Most már vége is van?

- Nincs még vége! A legjobb rész most következik. Hétmérföldes csizmánk sarka bizony már jól elkopott, de mindjárt megérkezünk oda, ahová igyekszünk.

Rövidesen meg is pillantottak egy dús lombú, sokágú diófát. Egészen olyan volt, mint nagymamáék kertjének öreg diófája. A kóborló királyfi ült alatta, és diót törögetett, diót eszegetett. Észrevette a cirmos macskát meg Zsófit, és eléjük sietett.

- Jaj, de sokáig kóboroltam, bolyongtam, jártam a világot - mondta. - De most már vége van! Köszönöm neked, kedves Kazi, kedves cirmos macskám, hogy életed kockáztatásával utánam szöktél, hogy a kapuban rám kiáltottál, és megtörted a varázslatot. Köszönöm azt is, hogy kitartottál mellettem három évig, hogy minden nap ételt, italt, tiszta ruhát hoztál nekem a kosárkádban. Igazi, önzetlen jó barát, igazi segítőtárs voltál.

Felemelte a cirmos macskát, és jobbról - balról megcsókolta. Meghatódtak mind a hárman, és a nagy boldogságtól könny szökött a szemükbe.

Ezután Zsófit üdvözölte a királyfi, és meghívta a lakodalmába. Később végignézett saját magán, és szomorúan állapította meg, hogy rongyos a ruhája, lyukas a csizmája, és elveszett a koronája.

- Majd otthon elrendezzük a dolgokat kedves kisgazdám - vigasztalta Kazimér. - Induljunk minél előbb, mert nagyon várnak rád azok, akik szeretnek.

Alig mondta ki a bűvös induljunk szót, lovasok vágtattak elő a közeli erdőből, és egy aranyos hintó gördült utánuk.

Mind a hárman beültek a hintóba, és szinte repültek Szil királyfi és Kazimér, a cirmos macska otthonába. Útközben azért megálltak egy pillanatra nagymamáék háza előtt, hogy Zsófi kiszállhasson, és visszafekhessen gyorsan a helyére. A takarót nem is volt ideje magára húzni, a szemét sem tudta becsukni, mert Nagymama máris ott állt mellette.

- Remélem, jól aludtál, és nem fáj semmid? - kérdezte. - Hol is folytassuk most? A kóborló királyfi meséjét mondjam először, vagy tanítsalak a diótörésre?

- A mesét már ismerem! - dünnyögte maga elé Zsófi halkan. Nagymama mégis meghallotta.

- Talán megálmodtad? - érdeklődött kíváncsian.

Zsófi rejtelmesen mosolygott, és kiszaladt a konyhába. Onnét kiáltotta vissza:

- Inkább arra taníts meg, hogy kell ügyesen diót törni úgy, hogy közben a kalapáccsal ne üssek az ujjamra!

Másnap délben zengett a köszöntő ének, és öt szál gyertya fénylett Zsófi születésnapjának a tiszteletére. Ő boldogan vette át a sok ajándékot, de legjobban mégis annak örült, hogy ilyen sokan kényeztetik és szeretik.

Később kiment a játszótérre. Ott körülvették barátnői, és tudni akartak mindent. Kik voltak ott? Hogy zajlott le az ünnepi köszöntés, és milyen ajándékokat kapott a születésnapjára. Zsófi szorgalmasan válaszolt a kérdésekre. Végül így fejezte be:

- Kaptam babát, könyveket, zsebkendőt, egy gyönyörű mesét és egy óriási diótortát!

Mikor hazafelé indult, még visszaszólt:

- Majdnem elfeledkeztem egy nagyszerű ajándékról, megtanultam diót törni úgy, hogy közben már egyszer sem ütök rá az ujjamra.

Egy nagyon régi tavaszon határoztam el, hogy ezt a kis történetet papírra vetem. Aztán úgy gondoltam, várok vele egy évet, hátha addigra megváltoznak a körülmények, és fölöslegessé válik a panaszom. Nem így történt. A dolog ugyan megismétlődött, de én még mindig vártam. Halasztottam az írást a következő, majd megint a következő tavaszra. A halogatással lassan, észrevétlenül eltelt felettem 11 esztendő. De most elérkezett az írás ideje.

Házam nem elhagyatott, városszéli kis utcácskában, hanem a városháza mellett, forgalmas, esténként fényesen kivilágított helyen, a város központjában áll. Szép épület. Igaz, kerítése kicsit hiányos, de lassan már tudni kellene kerítések nélkül is élni.

Amikor 12 éve ide költöztem, kertjében virágot egy szálat se, de autót annál többet láttam. Csak néhány szál színes virágra vágyódtam, és ablakom alatt felástam pár centi széles és pár méter hosszú, keskeny földsávot. Harcoltam a rossz, salakos, köves talajjal! Végül győztem, mert sikerült belerejtenem tíz tulipánhagymát, és beültetnem sok-sok virágot.

A következő tavasz meghozta munkám gyümölcsét és az örömet. Alig ment el a hó, kertemben máris tíz hegyes kis levélke bújt ki a földből. Növekedtek. Bokrosodtak. Szárat hajtottak! Zárkózott, karcsú bimbókat neveltek, és egy napfényes szép reggelen, ablakom alatt kinyílt tíz égőpiros színű tulipán. Valaki észrevette, lehet, hogy már régen figyelte. Bejött, leszaggatta, és magával vitte mind a tíz szálat!

A természet rendje szerint a következő tavaszon már húsz szál virág sorakozott a kertemben. Nekik sem örülhettem sokáig, mert valaki titokban őket is leszedte. Újabb és újabb tavaszok jöttek. Nyíltak és sokasodtak a tulipánok, de a tolvaj is minden évben megérkezett. Az idén tizenegyedszer lopott tőlem valaki tulipánt és örömet. Örömet lopni pedig nagyon nagy vétek, mert azt visszaadni soha többé nem lehet.

Ki vitte el a virágokat? Mindig ugyanaz a személy, vagy minden évben más? Ha első alkalommal még gyerekkorban járt a tettes - mondjuk 10 éves volt - és a viráglopást csínytevésből követte el, azóta már felnőtté vált. 20 éves lehet. Ha 60 volt, akkor lassan megöregedett! Figyeli a házamat, a kertemet, a virágaimat? Vannak segítőtársai, akik a híreket viszik és hozzák neki? Ismer engem? Haragszik rám, vagy közömbös vagyok a számára? Szoktam vele találkozni az utcán? Rám néz, vagy elfordítja a fejét? Mit csinált a virágokkal? Szüksége volt rájuk, vagy csak széttépte, elszaggatta, elszórta valamennyit? Árulta a piacon? Temetőbe vitte? Szobáját díszítette, vagy kedvesét köszöntötte velük? Kérdéseimre nem lehet választ találni!

Tudom, nem olyan nagy ügy, ami 11 év óta folyamatosan megtörténik velem. Nincs hatással sem az egyetemes, sem a hazai történelemre. A város szekere is vígan halad tovább. Mégis sokszor elgondolkodom rajta. Talán sokan ismerik azt az angol históriát, amelyikben háború idején az egyik ló patkójából egy szeg kiesett, és "a patkószeg miatt a csata elveszett".

Ezt a hosszú eszmefuttatást röviden két mondatban is leírhattam volna. Mondjuk így:

- Valaki ellopott 30 szál tűzpiros tulipánt.

- Valaki 30 szál tűzpiros tulipánját siratja!

A Természet nagy mester. Törvényeit beírja a füvekbe, a fákba, a kövekbe, a virágokba, a csillagokba, a naprendszerekbe, és megengedi, hogy az ember is figyeljen rájuk, tanuljon belőlük. Legutóbb egy furcsa kis növény ismételtetett át velem néhányat a törvények közül.

Az erkélyem alatt nőtt. Mivel jellegtelen volt, nem látszott rajta az ág, se levél, ezért egy magasra nyúlt sima gyökérnek néztem. Nem hívtam, nem kértem, hogy maradjon, és a többi dudvával együtt ki akartam húzni a földből, de nem tudtam. Már három ásónyom földet kiszedtem mellőle, a végét azonban még mindig nem találtam. Akkor úgy gondoltam, ennyi elég, és ott lenn a mélyben elvágtam a kis gyökeret.

A növény észrevétlenül tört újra a felszínre, és ágakat, apró leveleket hajtott. Így már ráismertem egy előttem álló kicsi eperfára. Másodszor nem bántottam. Csodáltam benne az erőt, az élni akarást, a türelmet, a kitartást, az élet szeretetét, az újrakezdés örömét. - Éljen, ha annyira akar élni! - és segítettem neki. Ápoltam, gondoztam szorgalmasan.

Magyar ember szereti az eperfát. Az alföldi tájhoz, a tanyavilághoz hozzátartozik még ma is. Nyáron hűvöset ad, télen lobog, világít a tűzhelyekben, testeket, lelkeket tölt fel melegséggel. Gyümölcséből pálinka fő, törzséből különleges célra illatos hordók készülnek. Ihletet és művészetet sugárzó lénye körül festők, szobrászok, intarziakészítők, fafaragók gondolatai járnak. Még göcsörtös gyökerei is alkalmasak alkotások létrehozására. Feketén bólingató lombját Arany János is megénekelte.

Eperfám gyorsan növekedett. Törzse megvastagodott, hosszú ágai már a magasban jártak! Azon a nyáron zöld lombsátor védett a júliusi nap perzselő sugaraitól. Az augusztus még nagyobb meleggel érkezett, és amerikai szövőlepkéket hozott magával. Kis, vattaszerű fehér pamacsok jelentek meg a leveleken. Mindig több és több! Néhány nap múlva nagy mozgolódás, nyüzsgés támadt bennük. Hernyók pattantak ki belőlük. Hatalmas étvággyal nekiestek, és falták a friss, selymes faleveleket. Egyre többen lettek! Elborították az egész fát, az erkélyt! Sőt a falon mászkálva kerestek új meghódítható területeket.

Kétségbeestem. - Permetezni kellene! De ki? Hogyan? Mivel?

Többen azt tanácsolták, hogy itt már csak a tűz segít, ki kell vágni az eperfát, és elégetni még az utolsó darabját is. A szívem összeszorult. Akkor már annyira szerettem, hogy a pusztulását nem is tudtam végignézni. Bentről hallgattam a fűrész sikoltozó hangját, amint aprólékos sorrendben végzett a gallyakkal, az ágakkal és a törzzsel. Végül, hogy ne tudjon többé ekkora galibát okozni, hogy ne tudjon többé életre kelni a fa, egy ék alakú vágás került a föld alatt maradt gyökércsonkba is.

Az én eperfám azonban nem adta meg magát. Csak a következő tavaszra várt. Akkor soha nem látott élni akarással, régi helyén harmadszor is kihajtott. Honnan vette az erőt és a bátorságot? Nem tudom! De szebb volt, mint az évek során bármikor. Örömet hozott nekem. Vigyáztam rá. Nem engedtem magasra nyúlni. A kedvemért rugalmas ágait meghajlította, és élő sövényként körbefonta az erkélyemet.

Azóta sok év telt el. Vigyázunk egymásra! Mind a ketten megvagyunk!

Király Pistával kezdem. Igen, Király Pistával, az újszásziak egyik legkedvesebb futballistájával. Remélem, nem fog nagyon megharagudni rám, hogy engedélye nélkül - csak úgy - írok róla, és elmesélem egyoldalú megismerkedésünknek a történetét. Régen volt!

Az 1930-as években Abonyban, az "Abonyi Állami Fiú és Leány Polgári Iskolába" jártam. Neve alapján úgy gondolhatná mindenki, hogy - napjainkhoz hasonlóan - együtt tanultak falai között a fiúk és lányok. Az akkori szokások és erkölcsi követelmények azonban mást kívántak. Közös volt az épület, közös volt az igazgatás és a tanári kar, az ifjúságot azonban gondosan elkülönítették benne egymástól.

A fiúk a bal oldali kapun jártak be az iskolába, és tantermeik az emeleten helyezkedtek el. Mi, lányok a földszintet foglaltuk el, és a jobb oldali kapun közlekedtünk. Udvarból is kettő volt. Egyik a fiúké, a másik - tőle jó távol -a lányoké. Létezett még egy harmadik udvar is a főbejárat előtt. Középső udvarnak hívtuk. Orgonabokrokkal surun benőtt, drótból font kerítése néhány méter hosszúságban határos volt a fiúk udvarával, de arra tilos volt járkálni, nehogy kölcsönösen átnézzünk rajta, vagy beszélgessenek a fiúk és a lányok egymással.

Az intézményhez egy nagy tornaterem, egy nagy rajzterem és több szertár is tartozott. A jó tárgyi feltételekkel rendelkező, színvonalas nevelő-oktató munkát végző iskolába nemcsak a helyi fiatalok iratkoztak be, hanem a környék községeiből és városaiból is jöttek tanulni vágyó diákok. Érkezésüket mindig nagy érdeklődés kísérte mind a fiúk, mind a lányok oldaláról.

Valamilyen ok miatt, egy őszi délelőtt lyukasóránk keletkezett. Örültünk neki nagyon! Először csak sétálgattunk csendesen a tanteremben, aztán kicsit hangosabban a folyosón folytattuk! A végén - mint szabadjára engedett kiscsikók - már az udvaron rohangásztunk. Én véletlenül a középső udvarra tévedtem. Éppen vissza akartam fordulni, amikor váratlanul két osztálytársamba ütköztem. A tiltott drótkerítés felé igyekeztek, és erőszakkal magukkal vonszoltak engem is.

- Egy új fiú jött Újszászról - suttogták útközben. - Nagyon helyes. Látnod kell neked is!

Rajtam átsuhant egy magaviseleti intő rémképe! Menekülni akartam. Aztán beletörődtem. Orgonalevelek és drótfonatok között átnéztem én is a fiúk udvarára, és egy helyes, öltönyös, nyakkendős fiatalember érkezését vártam. Óriási lármától kísérve nemsokára egy tornaruhás, tornacipős, nyurga fiú futott keresztül a látóteremen. Kedves arcán kicsit csalogató, kicsit csibészes mosollyal futball-labdát kergetett. Mint vadászok után a falka, úgy zúdultak a többiek utána. Viadal kezdődött. Komoly harc a labdáért. Az előbbi fiú szerezte meg. Arcán változatlan mosollyal ő rohant vele tovább.

- Ki ez? - kérdeztem a lányoktól.

- Hát az új fiú! A Király Pista Újszászról - válaszolták lelkesen.

Egy darabig próbálkoztak Király Pista meghódításával, de nem jártak sikerrel, Amikor néhány hónap múlva Pista visszatért Újszászra, azt mondták:

- Nem baj! Király Pistát nem érdekli semmi más, csak a foci. Biztosan jó focista lesz belőle.

Néhány év múlva személyesen is megismerkedtem Király Pistával. Akkorra már a jóslat beteljesedett, nagy futballista lett belőle. Játékával sok-sok örömet szerzett nézőinek, és örökre beírta nevét Újszász futballtörténetébe.

A futballról még régebbi emlékeim is vannak. Kislánykoromban közel laktunk a futballpályához. Egy kis ligetet neveztek akkor pályának az abonyiak. Méretei nem feleltek meg az előírásoknak, de a két végén, egymással szemben állt két kapu, és a köztük elterülő füves térségen lehetett labdázni. Néha voltak igazi nagy meccsek, sőt előfordult, hogy barátságos mérkőzéseket vívni átrándultak a szomszédba, a híres, jó csapattal rendelkező Újszászra. Mivel más jármu nem volt, stráfkocsi vitte a játékosokat, és a szurkolókból annyit, amennyi föl tudott kapaszkodni melléjük. Még a plató szélén is ültek néhányan, és lábukat lelógatva utaztak Újszászig.

Egy-egy barátságos mérkőzés után jöttek a hírek bizonyos szurkolók közötti nagy bicskázásokról, verekedésekről. Igazak voltak-e a hírek, vagy nem? Ilyen hosszú idő után ki tudná ma már megállapítani! Az biztos, hogy örökharag nem keletkezett, mert a barátságos mérkőzéseket időről-időre megismételték.

Azóta nagyot fejlődött, sokat alakult a világ, és alakult, fejlődött Újszász is. Sportolóit napjainkban már egy jól felszerelt sportcsarnok és minden igényt kielégítő sportpálya szolgálja. Egy dolog azonban nem változott: Újszász ma is híres jó futballcsapatáról. A futballon túl többféle sportág és több szakosztály nyújt lehetőséget a testedzésre, versenyzésre, szórakozásra. Sokan pingpongoznak, lábtoll-labdáznak, sakkoznak vagy triatlon-duatlonban tevékenykednek. Gyakoriak a teremlabdarúgó mérkőzések. Vannak, akik a különböző távokon való futást, a kocogást, az úszást, a horgászatot, a galambtenyésztést vagy a vadászatot részesítik előnyben.

A sport erősíti, edzi a testet. Segíti az érzelmi és az értelmi fejlődést. Fontos szerepe van a személyiség kialakulásában. A sport békét hordoz, barátságokat alakít, városokat, nemzeteket köt össze. Életforma, melynek segítségével szebb lehet a világ körülöttünk!