Az újszászi Művelődési Ház és Könyvtár szervezésében fotókiállítást láthattak az érdeklődők 2009. április 18-ától 24-éig, melyen egy fiatal fotós, Berkó Sándor mutatkozott be 36 képpel.

Simon János, Fehérné Szekeres Zsuzsanna és Berkó Sándor
a kiállítás megnyitón (Fotó: Fehér Judit)

A megnyitón sokan voltak kíváncsiak az ifjú művészemberre, s az egyhetes nyitva tartás alatt is nagy érdeklődés kísérte képeit. Több csoport abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az alkotó kalauzolása mellett nézhette végig a kiállítást.

Berkó Sándort sokan ismerjük Újszászon, hiszen itt végezte az általános iskolát, és a helyi középiskola gimnáziumi osztályában érettségizett 2005-ben. Ezekben az években alakult ki mélyebb érdeklődése a fényképezés és a filmek iránt, s ekkor határozta el azt is, hogy operatőr szeretne lenni. A középiskolai éveket követően a budapesti Média Szakközépiskolában folytatta tanulmányait, jelenleg pedig a THÉBA Művészeti Szakközépiskolában tanul fotós-filmes szakon olyan kiváló fotóművészektől, mint Vékás Magdolna és Zalka Ferenc. Szakmai előrehaladását folyamatos segítségnyújtással kíséri figyelemmel egykori tanára, Simon János festőművész, aki a jelenlegi kiállítás szervezésében is minden téren segédkezett.

Sanyi érdeklődése - saját bevallása szerint - a tér, az élő és élettelen világ leképezésére, a nézőpontok és szemléletmódok kicsavarására irányul. E sorok írója ez utóbbira figyelt fel elsősorban.

Számomra a képeken nem a tematikai újdonság a figyelemre méltó, hanem a szemlélet, a dolgok meglátásának módja. Az a "kép", valójában az életnek az a jelenete, amelyet fotózásra alkalmasnak vél. S ez a fajta "alkalmasság", amely magában a helyzetben rejlik, nem tematikus indíttatású. Abból ered, amilyen módon, amilyen nézőpontból az alkotó meglátja.

"A kép (...) valójában nem más, mint egy képkivágás - határozott szélekkel bír, visszafordíthatatlan és elronthatatlan-, mely névtelen környezetét visszaszorítja a semmibe, és mindazt, ami a kivágott részen szerepel, lényeggé emeli, szemünk elé tárja, reflektorfénybe hozza: ez a teremtő diszkrimináció magasabb rendű gondolatiságot feltételez: a kép intellektuális, mondanivalója van (erkölcsi vagy társadalmi), de ugyanakkor azt is kifejezi, hogy ezt a mondanivalót hogyan kell formába önteni: egyszerre kifejező és propedeutikus, impresszív és reflektív, megható és a meghatás eszközeit tudatosító."

Roland Barthes gondolatait összekapcsolva a kiállítás képeivel egyrészt az a benyomásom, hogy Sanyi érdekes jeleneteket "vág ki" és emel reflektorfénybe. Az Isten keze, a Világvége, a Metamorfózis vagy a Hónapok például egy-egy sajátos természeti tünemény, látvány megragadása, a Körte pedig egy mindennapos utcai látványt emel lényeggé azzal, hogy kiválasztja és "bekeretezi".

A képek egy másik csoportját nem a kivágott jelenet teszi egyedivé, hanem a látásmód, amely gyakran keveredik a fényképezés adta technikai lehetőségek újszerű kihasználásával. A Mátrix vagy a Drogos például a tárgyak vízben tükröződő képeit rögzíti, a Tömegforgalom, az Üvegutca vagy a Női cipzár a nagyváros esti kivilágítás adta fényjelenségeiben rejlő fantáziákat ragadja meg.

Örök vita tárgya, hogy a művészet tanít és nevel is azzal, hogy "van", vagy egyszerűen csak kifejezi az alkotót. Ezek a képek mindenesetre a "képkivágás" mindennapi működéséről mélyen elgondolkodtattak. Vajon nem eköré szerveződik-e az életünk? Vajon nem az strukturálja-e napjainkat, hogy milyen "képeket vágunk ki" a bennünket érő hatásokból, életjelenetekből? S vajon van-e helyes és helytelen képkivágás? Építő és romboló nézőpont? S vajon mi történik bennünk a "kivágott képekkel"?

Tóth Péterné