Egy találkozásról – személyesen

Amikor olvastam az Újszászi Híradóban, hogy Schäffer Erzsébet író, újságíró látogat el hozzánk az újszászi könyvtárba, rögtön beírtam a naptáramba. Félretettem az időpontot, és féltve őriztem is. Valamilyen okból biztos voltam benne, hogy ott kell lennem. Van ilyen néha, amikor nem találsz rá magyarázatot, de benned motoszkál a bizonyosság. Ott nekem valami készül. Egy találkozás, amelyen keresztül elérhet hozzám az üzenet, az életet megsegítő kegyelem, a szeretet, az erő.

Sokan voltak kíváncsiak Schäffer Erzsébetre
(Fotó: Fehér Judit)

Schäffer Erzsébet személyében egy mesélővel találkoztam. De az elbeszélt történet és a valóság az ő írásaiban nem különül el. Saját életének elbeszélésébe kezd, ez a váz, vagy inkább a futórózsát tartó kordon, amely támasztja a szerteágazó rózsaágakat. Azok pedig évről évre mind terebélyesebb bokorrá növesztik a rózsát, s az ágak szövevényében már nem is látható, hogy valójában mind egy tőről fakad. Minden történet, amelyet elbeszél, saját életében gyökerezik. Onnan indul, és oda is kanyarodik vissza. A temesvári polgárlány és a nagygazda egymásra találásában szülei kapcsolatához. A falusi kislány évekhez, a lázadó kamasz gyári munkáslány szerelmi kalandjaihoz a hetvenes évek Magyarországában, házasságkötéshez, gyermekekhez és unokákhoz. Az élettörténet elágazásai, a mindennapok apró és nagy eseményei telnek meg értelemmel és erővel az elbeszélés hatására.

Schäffer Erzsébet érdekes műfajban alkot. Inkább azzal tudnám meghatározni, hogy milyen műfajban NEM. Szóval nem fiktív szépirodalom, amit ír, de nem is dokumentarista írások ezek. Mert ugyan a valóságot ragadják meg, de nem törekednek egyfajta társadalmi tükör tartására, nincs bennük kritikai igény. Mindennapi, mint az újságírás, mégis messze túlmutat a mindennapiságon. A legmélyén filozófiával átitatottak, ugyanakkor nem lépnek fel a filozofálás igényével.

Nem az esszéírás elméleti eszmefuttatásai, bár erősen közvetítenek egyfajta életlátást, bölcsességet. A személyes élettörténetek mögött mindig ott van a nagy egész rendezettségébe, az élet élhetőségébe vetett hit.

Schäffer Erzsébet úgy tartja, úgy éli át, hogy az íráshoz az író személye csak edény. Eszköz csupán az ember, hogy közvetítse „a felülről jövő gondolatokat”. Így tekint saját életére is. Az emberekre, akikkel találkozik, az eseményekre, amelyek megtörténnek vele és másokkal. Ki rendezte így? Mit tanulhatok belőle? Mit üzen nekem?

Megéli, hogy nincs mit írnia, nem alakulnak a mondatok, nem indul a történet, majd egyszer csak megváltozik a helyzet anélkül, hogy bármit hozzátenne vagy elvenne belőle, és hirtelen megindul, és már kész is. Átéli, hogy sok minden nem rajta múlik, képes bölcs belátással szemlélni az életet és valamiféle megadással.

Talán ez tanítja arra az alázatra, ahogyan az emberekhez is fordul. Hisz bennük, abban, hogy minden emberben ott van a lelke mélyén a jóság, mert a teremtményben ott van Teremtőjének nyoma.

S minderről a tapasztalatról bátor személyességgel és önmaga megosztásával beszél, amely meghittséget varázsol a terembe, s amelyből mindenkinek jut, aki megnyitja magát erre.

Nekem jutott. Megmaradt bennem, el is vittem haza.

Megmaradt a hit, a remény és a szeretet.

Tóth Péterné