Januári számunkban hírt adtunk arról, hogy a Mészáros testvérek megpróbálják a lehetetlent. Egy átalakított Trabant 601-es személyautóval nekivágnak a Budapest – Bamako Rallynak. Nos, hiába a nagyszerű autó és a két tökéletesen felkészült ember a sikerhez, ha a „csodát” egy 2 cm-es műanyag alkatrész tönkreteszi.

Ígéretemhez híven álljon itt Mészáros Tibor úti beszámolója erről a nagy kalandról:

Bamako 2011 – Füvesek Afrikában!

2011. 01. 15.

Reggel korán indultunk a rajt helyszínére. Szinte az elsők között voltunk, pedig nem a mi járgányunk a leggyorsabb a mezőnyben. Sikeresen elindultunk, csak Pestről kicsit nehezen találtunk ki az M7-es autópályára. Utána szinte repültünk is a magyar–szlovén határig, ahol kezdődtek a bajok. Azt hittük, egy új aksi majd megoldja kis elektromos problémánkat, de átlépve a határt, 350 km után ismét minden sötét lett előttünk. Egy benzinkúton megálltunk, és ismét készültünk akkumulátort venni, mikor jött egy nagyon kedves magyar csapat, amelyik fölajánlotta, hogy kisegítenek egy aksival, illetve a terepjáróval nagyon szívesen elkísérnek minket Genováig. Egy-két óra elteltével csatlakozott kis konvojunkhoz egy másik terepjáró. Így már hárman voltunk. Rendületlenül szeltük a kilométereket Genova felé. Útközben sokan akartak segíteni, a kis Trabinak sok barátja lett. Ma, vagyis 2011. 01. 16-án reggel 2:30 perckor értünk Genovába. Reggel 7-kor ébresztő, és indulunk tovább.

Ui: A GPS-t 2011. 01. 14-én este 21 órakor kaptam, vagyis akkor lett kész a rossz készülék.

2011. 01. 16.

Reggel 7.30 van, és nem tudjuk, hogy akkor merre is induljunk. Tegnap ért még egy nagy veszteség minket, sajnos Béla kabátját nem tudjuk, hogy hol, de elvesztettük! Beszéltünk a rajtunk segítő két csapattal, és jól kitárgyaltuk a dolgot. ők élvezni jöttek az utat, nem nekünk segíteni, de ez így van rendjén. Mentek a megszokott tempójukban tovább. Köszönjük a segítséget.

Próbáltunk Genovában szerelőt keresni, de egy autómosón kívül itt semmi nincs nyitva. A délelőtt folyamán a várost járva, elvétve találkoztunk bamakós csapatokkal. Úgy döntöttünk, elindulunk mi is Barcelona felé. Ezt is tettük, és a megbeszéltek szerint arra gondoltunk, veszünk ismét akkumulátort, amikor csak tudunk, mivel a töltés továbbra sem jó az autón. Elhagyva Genovát, követtük a GPS irányt. Egy benzinkúton tankoltunk, mikor odalépett egy magyar srác és az apja, és kérdezték, hogy vagyunk, stb. Mondtuk, hogy minden jó, csak a generátor nem. ők segíteni akartak, csak 250 km-re laknak Genovától. Megkérdezték, hogy hova megyünk, mert Barcelona nem erre van. Sajnos, nem állítottam át a GPS-en Olaszországot Spanyolországra. Mivel mindkét országban van Barca, így kicsit bajban voltunk. De segítségükkel orvosoltuk a helyzetet, és a helyes irányt megtalálva végre elindultunk.

Az úton mindenki nagyon mosolyog a kis autón, és többen biztatnak, hogy hajrá, stb. Egy parkolóban annyira körbevették az autót, hogy szinte el sem tudtunk jönni. Kérdezték, milyen autó ez. Skoda, Lada? Nem tudták, hogy Trabant. Folytatva utunkat immár helyes irányba, sajnos nem kaptunk egy benzinkúton sem aksit, így abban maradtunk, hogy megszállunk itt Franciaországban (Marseillesben), holnap szerelő, és utána irány a kompátkelő. Jól esik a pihenés, a kinyújtózkodás. Az autó nagyon jól működik egyébként. Sajnos, vannak olyan emelkedők, ahol a végsebességünk eléri a csodálatos és hihetetlen tempót, amelyben a fénykép nem mosódik el, vagyis kb. 20-32 km/h-t. Elszántságunk továbbra is töretlen, holnap újult erővel vágunk neki egy kemény napnak.

2011. 01. 17-18-19-20-21.

Szerelés Franciaországban. Arles, Etap hotel. A nagy semmittevések napjai, sajnos.

2011. 01. 22.

A mai reggelt Barcelona egyik Etap hotelében töltöttük, ahová tegnap este 23-kor érkeztünk meg. A reggelt szervizkereséssel kezdtük, mint szinte minden nap. Sok szerviz sajnos a szombat miatt nem volt nyitva, de találtunk egyet. Ott gyorsan kiderült, hogy a generátor, amit otthonról kaptunk, sajnos nem jó, valószínűleg zárlatos. A műhely előtt egy Lada Niva állt, ezért mentünk oda. Kis szerencsénkre nagyon segítőkészek voltak, és csodálták a kis autót. A szerelő rögtön megmondta, hogy ezt megjavítani nem tudja, de levett egy generátort a polcról, és azt mondta, oldjuk meg, ha sikerül. Nekiláttunk, és 2-3 óra alatt már helyén is volt a nem éppen gyári alkatrész. Kis összegért, 100 euróért megszámítva még kávét is kaptunk a végén, mert jól dolgoztunk – mint megjegyezte. Így indultunk neki a további útnak Alméria felé. Persze most sem ment minden rendben, a motor kicsit túlmelegedett a folyamatos emelkedők miatt, amelyeket 2-3-as sebességi fokozatban tudtunk csak megtenni. Ezen a napon reggel 01-kor értük el a célt, Alméria egyik olcsó kis hotelét. Itt megszálltunk, és a legjobbakat remélve tértünk nyugvóra.

2011. 01. 23. Reggel 7.30

Elindultunk megkeresni a kompot. A jegyek gyorsan megvoltak, és mindenki csak fotózta a kis Trabit. Még a kompba is be tudtunk menni gond nélkül, ami nagy dolog ettől a nem erős autótól. Azután ellenőrzés, útlevél, stb. Itt senki nem szólt a papírok miatt. Úton Afrika felé a személyzet egyik tagja nevetve jegyezte meg, hogy a bamakósok már 3-4 nappal ezelőtt elmentek. Mikor magyaráztam neki, hogy "service", csak mosolygott.

A kompon megismerkedtünk egy rally csapattal, akik már többször megjárták a Dakart is. Csak gratulálni tudtak nekünk. Azt mondták, merészek és őrültek vagyunk. Az pedig, hogy a csomagtartóban volt egy másik motor, és ahogy az üzemanyagot mértük, nagyon tetszett nekik. ők kettő darab Toyota Land Cruiser terepjáróval voltak. Kérdeztem, menyibe van egy ilyen autó – a kettő közel 25 millió forintot ért. Mire kérdezték, hogy hát a miénk? Én nevetve mondtam, hogy 100-200 euró max. Jól elbeszélgettünk velük, sok sikert kívántunk egymásnak, és indultunk kifelé a komp nyomasztó belsejéből.

A határ marokkói oldalról sem volt nagyon egyszerű, mindenki csak nevetett, és olyan sok ember jött oda „simogatni” a kicsi kocsit. Ismét lett volna, aki készségesen mindenben segít, persze nem ingyen, mint ezt jól tudom. Első alkalommal majd 50 eurót fizettem ki a semmiért. Most csak nevettem, így nem is zaklattak tovább.

Nadorba érve ismét nagyon nagy feltűnést keltettünk kis autónkkal. – MI EZ? – gondolták sokan. Megtankoltunk, vettünk a helyi piacon vacsorát, és elindultunk mai célunk, Marrakesh felé. Sajnos, mind az út, mind pedig a rajtuk közlekedők miatt 22.30-kor megálltunk Taza városban egy hotelben éjszakázni, mert nem tudtunk megfelelően haladni, és nagyon fáradtak is voltunk. Igazi nomád hotel, fűtés nincs, és komor hidegsége mindenhonnan visszatükröződik.

2011. 01. 24.

A reggel gyorsan és nagyon hidegen talált ránk. Semmi fűtés, az ablak szelel, nem kicsit, és odakint 3-4 fok van. Megkávéztunk, és ismét útnak indultunk célunk felé. Az út minősége semmit nem változott, sőt vannak olyan szakaszok, ahol nagyobb gödrök vannak, mint a kis autónk. Azt hittük, hogy a mai szakasz könnyebb lesz, és többet fogunk haladni, mint eddig. De nem így van, hegyek, és sokszor meg kell állni, mert nagyon melegszik a motor. Viszont addig legalább nézelődünk, és a táj szépsége majdnem mindenért kárpótol. Mint a képek is igazolják, ez valóban az egyik legszebb szakasz, amin ma haladunk. Sok megállás, sok helyi nézelődő. Mindenki fényképez, és a mosoly az arcokon egy kis plusz erőt adott a nehéz és fáradtságos mai naphoz.

Hajnali 3-kor értünk Marrakeshbe. Azt gondoltuk, most már mindegy, ha mindjárt reggel van, akkor menjünk tovább. Egyszer csak egy helyi autó bevágott elénk, és kiszállt egy nem kicsit részeg férfi, aki kérte, hadd készítsen egy fényképet. A párja is ott volt vele. Nekünk is jól jött, mert legalább megkérdeztük, merre van a következő város. Mint kiderült, ő egy helyi rendőr, és Tariffában dolgozik, mint vámtiszt. Elbeszélgettünk, és rettentően erősködött, hogy menjünk föl hozzájuk pihenni, enni, stb. Kis angoltudással megértettük egymást. Elmentünk hát hozzájuk a jó viszony erősítéseképpen. Új építésű társasház, szépen berendezve, és viszonylag kulturált körülmények. A lány egyből készítette a rögtönzött vacsorát. Addig mi a kicsit részeg férfivel beszélgetünk, ő bömböltette a tévét. Szerintünk az ital kezdett még jobban hatni, mert minden összefüggéstelenné vált számára. Finom volt a vacsora, beszélgettünk a lánnyal is, aki normális volt nagyon, közös képünk is van, amit igyekszünk majd a kérés szerint a Facebookra föltenni. Legjobban az autó tetszett nekik, de a magyar pénz is elvarázsolta őket – Milyen szép!

Emiatt a nálunk található 1000 forintosból egyet adtunk nekik ajándékba. Kb. egy órát töltöttünk náluk, és nem fogadtuk el, hogy ott alszunk, ami nagyon kedves volt tőlük. Kicsit bizarr volt, hogy a házigazda Tobell a lányt fölajánlotta, hogy nyugodtan legyünk vele együtt. Ez neki megtiszteltetés lenne. Azt sem tudtuk, hogy ellenkezzünk. Ilyen helyzetben még nem voltunk soha.

Megköszönve a kedvességüket, folyattuk utunkat tovább. A városból kiérve a fáradtság miatt félreálltunk, és aludtunk egyet a kis kocsiban, ami nem volt a legkomfortosabb, de tudtuk, mit vállaltunk.

2011. 01. 25.

A mai reggel szép és napsütéses volt. Egy jó kávét főztünk. Kicsit mozogtunk, mert nagyon elgémberedtünk a kocsiban ez alatt a néhány óra alatt. Ismét úton, persze folyton tervezgetjük, menyit menjünk, és mikor fogjuk a mezőnyt utolérni. Egy főúton haladunk Tiznit felé és onnan tovább Agadirba. Meg-megállunk tankolni, és persze mert a hegyeket kicsit nehezen viseli a kocsi is, sokszor csak másodikban megyünk szinte órákat. De a látvány és a környék mindenért kárpótol.

Tiznit után elértük végre a Szahara szélét, Guelmint. Itt a városnézés sem maradt el. Persze mindenki nagyon nézte az autót, mi pedig szokás szerint jól eltévedtünk. Kértünk egy katonát, hogy igazítson útba, erre egy kis motor állt meg mellettünk, és kis angoltudással, egy helyi testvérpár segített kijutni a városból. Persze nem ingyen. A meglepő nagy barátság először gyanús is volt, majd kiderült, pénzt akarnak. Olyan indokkal, hogy tovább csak akkor biztonságos, ha viszünk magunkkal igazi marokkói zöld teát, amelyet a műszerfalra tegyünk ki, és minden rendőr el fog engedni. Kicsit gyenge gondolat volt tőlük, és 350 dirhamot kértek, ami két tank benzin ott helyben. Adtunk nekik pólót, és megköszönve a segítséget, indultunk tovább. Nagyon nem tetszet nekik, de csak ennyit kaptak, és nem tudtak jobban átverni minket.

A városból kiérve már szembesültünk a széllel és a sivatag homokjával. De akkor ismét baj következett be, a motor megállt, és hiába próbáltuk, nem működött. Ekkor motort cseréltünk, hiszen erre föl voltunk készülve, csak így ismét kicsit távolinak tűnt, hogy utolérjük a mezőnyt. Pedig olyan jól haladtunk! És a gond csak tetőződött. Mint kiderült, a motor főtengelyes lett, amit kicseréltünk, csak a gyújtás nem működött, ami persze nagyon elkeserített. A sivatagban voltunk, és nem tudtuk, mit csináljunk: Hogyan, hova tovább, és főleg, hogy mivel? Az úton többen is megálltak helyiek, de segíteni senki nem tudott, mert nem értettek a kocsihoz. A szél egyre nagyobb viharrá alakult, és amíg korábban elláttunk több km-t, most a látótávolság 2-5 méterre csökkent. De próbáltuk beindítani a kocsit, ami nem sikerült.

Megállt egy nagyon öreg Peugeot egy szintén öreg emberrel, aki mondta, hogy elhúzni nem tud, de segít, amiben tud. Le is állított egy helyi autót, amelyik visszavitt Guelminbe, amely 40 km-re volt. A helyi autó, amelyikkel én mentem el, nem volt nagyon új, de jobban ment, mint a miénk, és csak örültem, hogy talán tudok valami segítséget hozni. Az út majdnem 1,5 óra volt, nem sietett.

Ott álltam a városban, és nem tudtam, mihez kezdjek. Mentem szerelőtől szerelőig, és próbáltam elmagyarázni, mit is akarok. Sikerült végül is egy autószerelőt találni, akinek volt autómentője is. Végre elindultunk a sivatagba megmenteni a Trabantot és persze Bélát. A szerelő, mikor meglátta az autót, nevetni kezdett, de azt mondta, segít. Rövid kis bütykölés után be is indult, aminek nagyon örültünk, de nem volt minden tökéletes. Így felcsörlőztük az autót, és mentünk vissza a városba. Amikor elindultunk, a szerelő elővett egy kis füvet, amit gyorsan elszívott. Utána kicsit féltünk, mert az ember kezdett átszellemülni, nem is kicsit. Középen ültem, Béla balról aludt, a sofőr pedig eléggé belőve vezetett. Az az egy óra, amire a műhelyhez értünk, nagyon hosszú volt, és folyton azt néztem, mikor üssem ki az ülésből Mohamedet, és vegyem át a vezetést. Egyik szemem rajta, a másik a kéziféken volt. De megérkeztünk, és egész gyorsan neki is állt szerelni a kocsit, persze a segítségünkkel. Sajnos, nem sikerült, és már este 21 óra volt, így azt beszéltük meg, hogy holnap itt folytatjuk. Mohamed segített hotelt keresni. A szállás elég mocskos és puritán, de ez van. Jólesik a pihenés, és remélve a legjobbakat, várjuk a holnapot, hogy menjünk tovább.

2011. 01. 26.

Reggel fölkeltünk a kis Guelmini hotelnek nevezett helyen, és próbáltunk a szerelőhöz visszatalálni, ami nem is volt olyan egyszerű. Majdnem 5 km-re volt. A műhelyben nem találtuk a kis autónkat. Kiderült, hogy egy másik műhelyben próbálnak életet lehelni a Trabiba. Az egész napot ott töltöttük, és nem működik. Miért?! Teljes az elkeseredésünk. Eltört a gyújtás egy alkatrésze, amely egy speciális bakelit. Ragasztgattuk, drótoztuk, amitől sajnos még rosszabb lett. Viszont e nélkül beindul, de csak durrog, és nincs erő az autóban. Pótolni itt nem tudjuk, és ide kiküldetni otthonról mind időben, mind pénzben lehetetlennek tűnik. Minden helyi szervizt megkérdezve sem találtunk megoldást a gondunkra, így meghoztuk a döntést, hogy nekünk itt véget ért a Bamako 2011. Az autómentőssel, aki mint kiderült, a legjobb szerelő is, nagy nehezen megérttettük, hogy itt hagyjuk nála az autót, és visszajövünk érte, mihelyst tudunk. Addig vigyázzon rá, és majd kiderül, ha megyünk, hogy ebből mit sikerült megértenie. Este megint a hotelben aludtunk, és készültünk a holnap reggelre, és hogy valahogy hazajussunk, ami szintén nem lesz egyszerű.

2011. 01. 27.

Mai napunk reggel 7-kor kezdődött Guelmin egyik kis hoteljében. Még nem tudtuk hogy, de valahogy el akartunk jutni Agadirba, ahonnan repülővel sajnos irány haza. Reggel nagyon esett az eső, de mentünk a kivezető úton Agadir felé. Egy helyi taxit leintve kicsit furcsán néztek ránk, és nem tudták, mit akarunk. A harmadik taxis végre megértette, és elvitt egy távolsági taxiállomásra. Kis alkudozás után, amely 3000 dirhamról indult, végül is 300 dirhamért elvisz egy autó. Egy helyi szép kék taxi, amelyben hárman ültünk elöl és négyen ültek hátul. Az élmény nagy volt, és végig azt a helyi zenét és beszélgetést hallgatni nagy dolog volt. Végül is kiértünk a reptérre, és innentől viszonylag simán mentek a dolgok. Este Párizsban az Orly reptéren voltunk egy helyi hotelben. Reggel tovább haza.

Nem adjuk föl, és jövőre újra megyünk!”

Rife 
Mészáros Tibor

Egy szakasz végén

A pilóta és a navigátor indulásra készen

Úton Afrikában

"A táj szépsége majdnem mindenért kárpótol."

Szerelés a sivatagban