aki tízezreket ajándékozott meg muzsikájával

Az Újszászi Híradó rendszeres olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Seres Tóniról és Farkas Gyurkáról, Újszász neves cigányprímásairól múltat idéző gondolatokat írtam.

Most is egy híres újszászi cigányprímásról írok, akinek hiteles vallomását, személyét közelebbről megismerve, úgy gondolom, méltatni illik.

Véletlenül került kezembe a Kecskeméti Lapok Polgári Hetilapja, amely 2007. 09. 13-án jelent meg. Felkeltette a kíváncsiságomat, mert id. Farkas Béla, újszászi születésű híres cigányprímásról fényképekkel ellátott portré jelent meg. A portré szalagcíme a következő volt: „Farkas Béla cigányprímás tízezreket ajándékozott meg játékával” „Ha újra kezdeném, ismét a muzsikát választanám.”

Kerestem Farkas Bélával a kapcsolatot, a portré írója által megjelölt Izsákról azonban elköltözött. Hosszas utánjárással tudtam csak meg, hogy Kecskeméten telepedett le családjával egy lakótelepen.

id. Farkas Béla

Nos, id. Farkas Béláról megtudtam, hogy valóban Újszászon született 1936. 04. 09-én. Szülei: Farkas Izidor zenész és Horváth Gizella háztartásbeli voltak. Életközösségükből két gyermek született: Béla és Ernő. (Ernő Szolnokon telepedett le.)

Farkas Béla szüleivel Újszászon élt, így az általános iskolát szülőhelyén, a zeneiskolát Szolnokon végezte. Magántanároknál is képezte magát. Elmondása szerint: „az igazi mestert a gyakorlat teszi azzá. Bizony, ha egy prímás ráteszi a kezét a vonóra, már rögtön tudni róla, milyen zenekart vezet. Fürödhettem volna az italban, de soha, egyetlen korty alkoholt sem ittam, nem is dohányoztam. Egy prímásnak példát kell mutatni. Munkám elismeréseként számos serlegem, elismerésem van. És még mennyit nem őriztem meg!”

Farkas Béla őseitől kapta a tehetségét, a muzsika szeretetét, ahogyan mondani szokás: beleszületett a zenébe. Édesapja brácsán, nagyapja cimbalmon játszott. Már 5 éves korában hegedült, 12 évesen pedig zenekarban működött. Családi együttes volt az övék: öccse cimbalmon, apja brácsán, nagybátyja bőgőn játszott. 19 éves korában (1955) megnyerte Mezőtúron a Szolnok megyei prímásversenyt. A sikert röviddel utána Bács-Kiskun megyében is megismételte.

Élete párjául a szomszéd lányát, az ugyancsak újszászi születésű, 15 éves Farkas Orsolyát választotta, akik tízen voltak testvérek. Farkas Orsolyával Izsákon kötött házasságot 1954-ben. 56 éve élnek boldog, kiegyensúlyozott házasságban. Sikereit nagyban köszönheti megértő, mindig támogató feleségének. Házasságuk gyümölcse két gyermek: ifjú Farkas Béla cigányprímás, aki Budapesten végzett a Rajkó Zeneművészeti Szakközépiskolában. Orsolya zenetanár a Szegedi Tudományegyetem önálló oktatási egységeként működő Zeneművészeti Karon, hegedű-ének szakon végzett. Orsolya a komolyzene felé fordult; a Kecskeméti Szimfonikusoknál és a Katona József Színháznál muzsikál, Izsákon zeneiskolában tanít.

A híres cigányprímásnak három unokája van, akik, mint nagyapjuk mondja: „muzikális lelkek”. Ifjabb Farkas Béla Szegeden, a Zeneművészeti Főiskolán, Elvira a kecskeméti Kodály-iskolában végzett. Kitti 7 éves, még pályaválasztás előtt áll.

A Farkas Bélával történt személyes kapcsolatfelvétel után kiderült, ismerjük egymást, egy évjáratúak vagyunk. Mivel a magyar nóták, a népdalok az én szívemhez is közel állnak, az újszászi cigányzenészeket jól ismertem, közöttük Farkas Bélát is, aki 18 éves koráig szülőhelyén élt, muzsikált.

Farkas Béla cigányprímás balról a harmadik

A prímást sokat kellett kérdezgetni, beszéltetni, mert szerénysége nem engedte, hogy magáról ömlengjen, inkább csak röviden válaszolgatott. Elmondása szerint: „igazán a hegedűvel tudja kifejezni mindazt, ami belülről, a szívéből fakad.”

Erre mondom én, a portré írója: azért lehetett olyan sikeres és teljes az ő életútja, mert hegedűjével mindazt a szépet közvetíteni tudta, amely szívében, lelkében ütött tanyát.

Farkas Béla nevét szinte mindenki ismeri Kecskeméten és környékén. Országszerte, sőt külföldön is számos tisztelője van. Pedig nem tett mást, mint örömből muzsikált, amivel tízezreket ajándékozott meg.

Igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá, hogy ne csak a muzsika szintjén, hanem szavaival is bemutathassam az Újszászi Híradó olvasóinak, milyen ember is a sokak által csodált híres cigányprímás.

– Miért költözött el Újszászról, miért éppen a Bács-Kiskun megyében levő Izsákra?

– Izsákon lakott Farkas Ödön nagybátyám, aki nagybőgőn játszott, és odahívott lakni, dolgozni. 1959-1977 között a város központjában levő, akkori Sárfehér szövetkezeti étteremben zenéltem; 1977-től 1981-ig az egzotikus környezetben levő Lajosmizsei Tanyacsárda Étteremben, azt követően pedig majd 10 éven át, fiammal társprímásként Kecskeméten, az ország egyik legszebb főterén levő Aranyhomok Szállodában muzsikáltunk. A rendszerváltozást megelőző időszakban az Elba-parti Drezdában dolgoztam a Szeged elnevezésű magyar vendéglőben. Drezda, elsősorban kedvező fekvésének köszönhetően, 700 éve királyok, hercegek városa, így nagy élmény volt ott tartózkodni, dolgozni.”

– Drezádól hazatérve hogyan folytatta muzsikusi tevékenységét?

– Jött a rendszerváltozás. A vendéglátó egységek többségében felszámolásra kerültek, illetve az élőzenés helyek mind jobban háttérbe szorultak. A fiatalok általában nem cigányzenére szórakoznak manapság. Ha egy vendéglőben játszunk, és odamegyünk hozzájuk, gyakran a fejüket is elfordítják. Korábban jártunk muzsikálni disznótorokra, névnapokra, keresztelőkre, temetésekre, a gyerekek kiskoruktól kezdve hallották a magyar nótát, a cigányzenét, ebben nőttek fel. Ma már meg sem ismerik, és később sem keresik a magyar nótákat, a szép, többnyire lírai hangvételű andalgókat. Nincs utánpótlás. Húsz év után gyakorlatilag már nincs muzsikus, aki kedvet kapna a cigányzenéhez. Nem látják a tehetséges, fiatal roma zenészek, hogy erre lenne igény, ebbe érdemes lenne belevágni, nem látják benne a megélhetés esélyét. A Petőfi Rádióban is megszüntették a magyar nótát. Aláírásgyűjtést is szerveztek visszaállítására, de eredménytelenül. Ma jóformán csak ott van cigányzene, ahol a külföldi turisták megfordulnak. ők keresik ezt a fajta muzsikát, hiszen a könnyűzenét otthon is megkaphatják, ez a műfaj viszont speciálisan magyarként van számon tartva szerte a világon.

– Több száz különböző magyar nótát, ezen belül andalgókat, cigánydalokat, csárdásokat, népdalokat, operetteket játszhatott fél évszázadon át sok tízezer embernek. Úgy tudom, játszott a Kecskeméti Katona József Színházban is.

– Igen! Például a „Falu rossza” három felvonásos népi dalszínműben, a Kakuk Marci ifjúsági színműben, a Csárdáskirálynő három felvonásos nagyoperettben.

– Szeretett a színházban muzsikálni?

– Igen, csak nagyon kellett figyelni, mert ott a végszók irányítanak mindent.

– Bizonyára rengeteg pozitív és negatív élménye van. Kérem, meséljen néhány olyan sztorit, érdekességet, amely muzsikusi tevékenységéhez kapcsolódik! Mondja el, hogyan zajlott egy cigányzenész élete azokban az években, amikor muzsikusi zenitjén volt? Milyen gyakran léptek fel, mennyit gyakoroltak?

– Napi négy-hat órát gyakoroltunk. Rendszerint pénteken és szombaton léptünk fel, de az is előfordult, hogy egész héten játszottunk. Annak a zenésznek, aki rendesen viselkedett, és megállta a helyét a munkában, megvolt a becsülete. Muzsikálhattam bárkinek, mindig csak elismerésben részesültem. Hosszú zenész pályafutásom alatt tényleg voltak érdekességek. Ezekből néhányat szívesen felidézek.

A szabadszállási postamester kisasszonynak átmenetileg Izsákon kellett helyettesítenie. Izsákon a Sárfehér Vendéglőbe rendszeresen bejött vacsorázni, odaült elénk, hisz nagyon szerette a cigányzenét, s mi mindig Erőss Béla szerzeményével, a „Minden piros, fehér rózsát neki vittem” kedvenc magyar nótájával kedveskedtünk neki. Egyik este rossz hangulatban volt, mert elhagyta a kedvese. Csalódásában is a mi muzsikánkkal vigasztalódott. Ezen a szomorúnak indult estén a helyi állami gazdaság gépészmérnöke – akit röviddel azt megelőzően helyeztek oda – egy társasággal tért be a vendéglőbe valamit megünnepelni. Kis idő elteltével a fiatal hölgy dalát kezdtük játszani. És a nóta a gépészmérnökben is emlékeket ébresztett. Odajött hozzám, és azt tudakolta, kinek muzsikáljuk ezt a nótát. Mondom: a postamester kisasszonynak. Ránézett, és a fiatal nőben felismerte fiatalkori szerelmét. A szerelmespár elkerült egymástól – a férfi Budapesten tanult –, így megszakadt a kapcsolatuk. Ám sosem tudták elfelejteni a másikat. Ezen az estén rögtön egymás nyakába borultak. Ha nincs a muzsika, ha nincs ez a nóta, talán sosem találkoznak újra ezek a fiatalok. A helyzet bonyolultságához, no meg ahhoz, hogy minden éremnek két oldala van, el kell mondani: a férfinek ekkor már felesége volt, akitől ezek után elvált, hogy elvehesse élete első nagy szerelmét. A szabadszállási lakodalomban én muzsikáltam nekik. Életre szóló élmény volt ez a történet, ami több évtized távlatából is élénken él az emlékeimben.

Más alkalommal, amikor már a fiam mellett segédprímásként dolgoztam, egy francia vendég sehogyan sem akarta elhinni, hogy én is prímás voltam. A Németh János által írt és komponált, külföldön is közismert „Csak egy kislány van a világon, az is az én rózsám, galambom” andalgót játszottam el neki, amely andalító dallamával, ehhez szorosan kötődő szövegkifejezéssel olyan csodálatos érzésvilágot váltott ki belőle, hogy a végén úgy sírt, mint egy kisgyerek. Hazatérve Párizsba köszönőlevelet küldött, melyhez a névjegykártyáját is mellékelte.

De egy Münchenbe szakadt hazánkfia, Ivanics Karcsi bácsi is valahányszor hazajött, mindig sírva hallgatta tőlem Kondor Ernő: ”Vén cigány…” hallgató nótáját.

Említhetem azt is, amikor Németh Marikát, operett primadonnát kellett egyik alkalommal kísérnem. Szóltak: Béla! Gyere, próbálni akar a művésznő! Ám, amikor a művésznő meglátott, így szólt: Ja, maga az? Köszönöm, nincs szükség a próbára. Neves színészeknek, politikusoknak is játszottam. Például Horn Gyula miniszterelnök úrnak is muzsikáltunk a Gerébi-kúriában. Nálam a munka és a hobbi között nincs különbség: mindenem a muzsika. Nehéz lenne megszámolni, hány dalt ismerek, kedvencem azért akad, mégpedig Dobi Jóska: Ne nézzetek úgy rám – hallgató nóta, amelynek szövege a következő:

– Sok felemelő pillanata volt a munkájának, sok nehézség is szegélyezhette útját. Élete egén lemenőben a nap. Szokott-e még zenélni? Ha most újra kezdhetné, ugyanezt az életet választaná?

– Most sem választanék mást, újra ezt kezdeném el. Én szerettem és szeretek is játszani. Sosem tudtam nem szívből muzsikálni, csak úgy, hogy mindig tessen, és ne csak nekem, de a vendégnek is. A hegedűt pedig akkor teszem le, ha a vonó már kiesik a kezemből. Örülök, hogy 2006-ban, a Hannoveri Világkiállításon zenekarommal én is képviselhettem Magyarországot.

Kedves Farkas Béla!

Kívánunk családod körében jó egészséget, boldog, hosszú életet. Közelgő 75. születésnapod alkalmából tisztelettel köszöntelek magam és az Újszászi Híradó olvasói nevében.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára