Köztudott, hogy Újszásznak a régmúlt időkből nagyon kevés írott forrásanyaga maradt ránk. Így meg kell ragadni minden olyan írott, vagy elektronikus úton megjelent forrást, amely gazdagíthatja a település múltjának jobb megismerését.

Szájhagyomány alapján hallottam Cseh Károlyról, Újszász első helytörténészéről. Felkeltette kíváncsiságomat. Hozzáfogtam személyének kutatásához. A „Tarsoly” című, Újszászi Társadalmi Helyi Közéleti Lap minden számát áttanulmányoztam. Nos, a „Tarsoly Hírekben” (1912) az alábbiakat olvastam: „December 3. A falu nagy halottja: Örökké reménykedő földkeresőinket súlyos veszteség érte: meghalt Cseh Károly a százados per egyik tántoríthatatlan vezéralakja. A múlt hó 25-én volt elvtársainak és a kíváncsiskodók seregének nagy részvétele mellett díszes temetése. Az utóbbi években ő volt a földkeresési per zászlóvivője. Felkutatta a legrégibb könyvtárakat, ahol csak Újszászra vonatkozólag valami történeti adatot, leírást talált, azt drága pénzen mind beszerezte. Egész krónika volt a feje. Valóságos regéket tudott az uradalom és a község keletkezéséről mesélni.”

A fentiek alapján továbbléptem. Kértem Nagy Kálmánné kántornőt, legyen segítségemre Cseh Károly személyi adatainak felkutatásában. A Plébánia Hivatalnál vezetett anyakönyvek alapján a segítséget megkaptam, amit ezúttal is köszönök.

Cseh Károly szülei: Cseh András és Szabó Katalin újszászi származásúak voltak. 1849. 11. 19-én kötöttek házasságot Újszászon. Életközösségükből 7 gyermek született: János (1853), Rozália (1855) Károly (1857), József (1860), László (1866) és András (1869).

(Amennyiben nem más személlyel történő névazonosságról van szó, én még ismertem Cseh Rozáliát, aki közel lakott hozzánk, a Hunyadi útból nyíló Lehel utcában. Magas, derék, szép hölgy volt, noha 1941-1942. években már jóval túl volt a 80. életévén. Mindig egyedül láttam.)

Cseh Károly Újszászon született 1857. 12. 07-én, és szülőhelyén 1912. 11. 23-án hunyt el.

Károly, iparosként, elmondások szerint hentesként működött. Szűcs Máriával kötött házasságot. (További kutatómunkát igényel, hogy életközösségüknek lett-e gyermekáldása.)

Az olvasók joggal tehetik fel a kérdést, mi volt az újszászi földkeresők évszázados pere, amelynek tántoríthatatlan vezéralakja volt Cseh Károly. Dr. Bagi Gábor kandidátus, a Damjanich Múzeum történésze által a közelmúltban megjelent Újszász történetéből, valamint Jánoska Antal: „Újszászi földkeresési per” írásából (Újszászi Híradóban olvashattuk) rövidített, lényegre törő kivonat:

Mária Terézia Habsburg uralkodó által 1767-ben kiadott szabályozás, amelynek célja a jobbágyok jobb állami adóképességének biztosítása volt, arra késztette báró Orczy Lőrincet, hogy 11 úrbéres telket osszon ki jobbágyai között. 13 személy jutott így földhöz.

Az 1830. 06. 03-án kelt összeírás a 11 jobbágytelket említi, a későbbi pereskedést okozó 38 telket pedig az úgynevezett kontraktualista, azaz szerződéses majorsági földnek tekintette. 1844. 06. 08-án az újszászi úrbéresek és zsellérek(2) megbízottjai báró Orczy Györggyel megegyeztek a jobbágyföldek ügyében. A község lakói ezzel nem értettek egyet, és pert indítottak a földesúr ellen. Kérték a már fentebb említett 38 telek kiadását. A keresetet elutasították. Az újszásziak Bécsben kérték ügyük felülvizsgálatát. A Birodalmi Legfőbb Úrbéri Törvényszék a korábbi ítéleteket megerősítette, mondván: az igényelt 38 jobbágytelek nem esett az urbárium(3) alá, magánjogi szerződésként majorsági földek voltak, bérletük meghatározott időre szólt.

Nagy Albert és más újszászi lakosok ismét kérték az ügy felülvizsgálatát – eredménytelenül.

Három és fél évtized elteltével Cseh Károly újszászi lakos, a földkeresők százados perének tántoríthatatlan vezéralakja és társai 1906. 12. 29-én újabb keresetet nyújtottak be a jobbágytelkek ügyében az Orczy- és Dessewffy-birtokok ellen, de az elutasító ítéleteket a hatóságok helybenhagyták.

1911-ben a „Tarsoly” számaiban olvashatjuk a földkeresők újabb felvonását. „...a grófi uradalom majorjában, a múlt hó 20-án több idegen csendőr lett elszállásolva, sőt századparancsnok is volt velük. Az egész mozgósításnak, mint halljuk, az a története, hogy valamelyik ábrándozó polgártársunk beírt a kerületi csendőrkapitánysághoz s e napra karhatalom kirendelését kérte ahhoz, hogy ne akadályozhassa meg őket senki abban, hogy mikor az uradalom földjéből vélt jogos tulajdonukat kihasítják.

A csendőrség persze kirukkolt, de nem az ő szándékukra, hanem hogy az uradalmat az esetleges erőszak ellen megvédelmezze.”

Szabó Lajos budapesti ügyvédnek sem sikerült előbbre vinni a földkeresési ügyet, sőt a felmerült óriási perköltséget egyik aláírónak, Volter Joakhim volt községi bírónak a házára táblázták, aki perrel igyekezett a tehermentesítést elérni.

1913-ban az újszászi földkeresők kálváriája eredménytelenül fejeződött be. A világháború és következményei végleg elsodorták álmaikat.

Cseh Károly tevékenységét, munkásságát nagyra értékelem. Bizakodom, népes családjának leszármazottai élnek, valahol őrzik ősük Újszászra vonatkozó történeti adatait, leírásait, amit drága pénzen szerzett be. Arra is merek gondolni, ha Cseh Károlynak egész krónika volt a feje, valóságos regéket tudott az uradalom és a község keletkezéséről mesélni, azokról feljegyzéseket készített, dokumentumokat gyűjtött. Bizony, ezek az anyagok előkerülésük esetén, Újszász felbecsülhetetlen, pénzben alig kifejezhető helytörténeti adalékául szolgálhatnának.

(1) = kisebb major, tanya; a földesúr saját kezelésében levő birtokrész,

(2) = jobbágytelekkel nem rendelkező jobbágyok,

(3) = az úrbéri kötelezettségeket összefoglaló oklevél.

Varga Ferenc
Újszász díszpolgára