Újszász lakóinak megélhetését a múlt század végéig a mezőgazdaság és az állattenyésztés biztosította. A XIX. század második felében jelent meg a kisipar, mely az itt élők szükségleteinek kielégítését szolgálta. A csizmadia mesterség jelenlétét 1848-ban bizonyítja, hogy a honvédseregbe toborzottak között ilyen mesterember is volt.

1910-ben 14 cipész és csizmadia mester készítette, de inkább foltozta és javította a lábbeliket. Tevékenységükre jellemző, hogy az erős konkurencia miatt többen csak rövid ideig dolgoztak Újszászon. Hamar továbbálltak, szakmát váltottak, illetve mezőgazdasági munkavégzésük mellett csak kiegészítő tevékenység maradt a cipészkedés.

Réges-régen a falusi ember a kirakodóvásárokon szerezte be ruházatát és használati tárgyait, melyeket önmaga nem tudott elkészteni. Ehhez azonban át kellett jutni az abonyi vásárba, vagy – 1870 után – vasúton Szolnokra utazni. (Újszászon 1923-től rendeztek évi három alkalommal állat- és kirakodóvásárt.) A szegény ember csak télen és ünnepnapokon használta lábbelijét, a jobb időkben mezítláb, esetleg bocskorban vagy saruban rótta az újszászi határt. Nagy becsben tartották az ünneplő cipőt és csizmát. A mívesebb darabok kitartottak akár egy életen át.

A Szolnok és Környéke Bőripari Ktsz. 34. újszászi részlegének dolgozói 1970 körül: Szaszkó János, ismeretlen jászladányi (?) munkás, Barta Mihály, Fehér István, ismeretlen jászladányi (?) munkás, Zsigmond Ernő.
Fotó: Nagy Béla

Az újszászi cipőgyár működéséről és megszűnéséről 1913 májusában a Tarsoly tudósított „Volt cipőgyár – nincs cipőgyár” című cikkében. „Évekkel ezelőtt a régi doktor lakásban egy budapesti cég textil cipőgyárt alakított s gyártmányaival oly szép forgalmat csinált, s annyi munkást foglalkoztatott, hogy az épület helyiségei az üzemhez elégtelennek bizonyultak. A gyáros tehát azt szerette volna, ha a község tekintettel arra, hogy a gyárban leginkább helybéli munkások dolgoztak, egy alkalmasabb új gyárhelyiség építéséhez ingyen helyet és anyagi segítséget is ad. Miután a község tétovázott, a gyáros felszedte sátorfáját, s odébb-állott. A múlt évben azonban „Kelemen-cipőgyár” név alatt ismételten községünkben kísérletezett. Az üzem most már kisebb aparátussal indult, de azért elég embernek nyújtott keresetet. A hitel és a rossz pénzügyi viszonyok miatt azonban a kisdedgyár is válságba került. A gyár tulajdonosa pedig igencsak minden követ megmozdított, hogy életben tartsa. Szövetkezeti alapon próbált az üzem folytatásához pénzt, anyagi erőt szerezni. A munkások jegyzették volna is a részvényeket, de az Országos Központi Hitelszövetkezet, melynek kebelében szándékozott e kis iparszövetkezet működni, az időt az alakuláshoz nem tartotta egyelőre alkalmasnak, így dugába dőlt minden terv. A gyár emiatt rövid pár hónapi vajúdás után kénytelen volt beszüntetni az üzemet, a múlt hónapban pedig teljesen felszámolt, s a gyáros maga is elköltözött községünkből.”

Az újszászi cipőgyár 10-15 munkást foglalkoztatott. Vélhetően asszonyok és gyermekek, szegény emberek viselete lehetett az olcsó vászoncipő. Nagy kereslet volt erre országszerte. Hogy a vászoncipő miként viselkedett esős, illetve téli időben, azt csak elképzelni tudjuk.

Az újszászi csizmadiák és cipészek listáját állítottuk össze az alábbi sorokban. A hiányosan megismert, gyakran az emlékezetből táplálkozó adatokat figyelemfelkeltésre szánjuk: ki-ki pótolhatja azokat saját ismeretei szerint.

1941-ben Vágó István kereskedése és a Hangya Szövetkezet mindkét üzlete megkapta a cipőárusítás engedélyét. A kisipar nem tudott versenyre kelni az olcsó tömegcikkekkel. A cipészmesterek tevékenysége egyre inkább a lábbelik javítására korlátozódott. 1945-ben 6 cipészt írtak össze Újszászon.

Az Újszászi Vegyes Kisipari Termelőszövetkezet 1951. augusztus 20-án alakult meg 10 fővel. Tevékenységi körébe a cipész szakma is bekerült. A Szolnok és Környéke Bőripari Ktsz. 34. részlege Újszászon az 1980-as évek elejéig a Bajcsy-Zsilinszky úton működött, majd az üzemet Szolnokra költöztették. Fehér István mellett dolgozott itt Zsigmond Ernő, Barta Mihály, Vastag Gábor, Meggyes Pál és Virág Gusztáv. A szövetkezet nagyszabású munkája volt, amikor a Magyar Államvasutak megbízásából a vasúti személykocsik közötti biztonságos átjárást szolgáló, műbőrből készült, harmonikaszerű burkolatokat készítették. Az üzemben a lakossági szolgáltatás mellett munkavédelmi kesztyűket is gyártottak.

A XXI. századra a csizmadiák, suszterek és cipészek ideje lejárt. Újszászon ma nincs aktív cipészmester. „Eldobható” kínai cipőkben tipeg a város apraja-nagyja. Cikkünk végén talán nem haszontalan felidézni a feledésbe merülő szakmák rövid leírását. Csizmadia: csizma készítésével és javításával foglalkozó kisiparos. Emellett az éppen divatos lábbelik (cipellő, papucs, bőrkapca) készítését, javítását végezte. Suszter (cipész): mindenféle lábbeli – kivétel a csizma – készítésével, javításával foglalkozó iparos. És végül a mesterséghez kapcsolódó közmondás Pliniustól: Sutor ne ultra crepidam (ne feljebb varga a kaptafánál!) – azaz suszter maradjon a kaptafánál, mindenki a maga mesterségét folytassa.

Az adatok pontosításában történt közreműködésért köszönettel tartozom Szekeres Istvánnak, hitvesének, Tűri Máriának és Zérczi Lászlóné Varga Erzsébetnek.

Jánoska Antal