Gróf Gvadányi József (1725-1801) lovas generális és író kalandos életútját termékeny irodalmárként fejezte be a XVIII. század legvégén. Szakolcai kastélyában írogatta verseit, s volt részese a vármegyei politizálásnak és középponti alakja a társasági életnek. Gvadányi legismertebb műve talán az Egy falusi nótáriusnak budai utazása. 1793-ban jelent meg az önéletrajzi elemeket is tartalmazó Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszki Móricznak életek, földön, tengereken álmélkodásra méltó történettyeiknek, s véghezvitt dolgaiknak leírása. Ebben Gvadányi főhősét kalandozásai során az "újszászi pusztára" is eljuttatta. Hogyan történt mindez és mit csinált itt Rontó Pál, az a negyedik cikkelyből derül ki az olvasó számára: Rontó Pál kesereg pajtár-társátúl való elválásán. Egerbe adatik oskolába, elbeszélli ottan esett történetit. Oskolábúl elszökvén, csikós-bojtárrá lészen, ez élet alatt történt viszontagságait is valósággal előadja, mind addig, míglen katonává nem lett.

"Megindúltunk; hamar Szólnokon termettem,
Egerbe nem tudta senki, hová lettem.

Én egész gúnyámat itt mindjárt eladtam,
De egy pár sarkantyús csizsmámat meghadtam.

Az árán egy bundát vettem s egy kacagányt,
Kezembe viseltem egy jó fokos csákányt.

Puladert húztam fel, vóltam csak gatyába,
Új csákót tettem fel, őltöztem bundába.

Szólnokbúl kimentem újszászi pusztára,
Értem: báró Orczi úrnak jószágára.

A csikós tanyára amint ide értem,
Ennek a gazdáját igen szépen kértem:

Maga bojtárjának engemet fogadjon,
Eggyik, avagy másik ményeshez hogy adjon.

Megszeretett engem, végre béfogadott,
Azonnal a tarka ményeshez is adott.

Egy keresztfás nyerget, törött szíjszerszámmal
Adott; ezek után szólott ímmel-ámmal.

Mondván: hogy az ingem oly fejér, mint az hó,
Bojtárhoz nem illik, nem is vólna az jó.

Azért aztat zsírral végtűl-végig kente,
A kormos bográcsot osztán hozzá fente.

Bundám külső részit mint így púderoztam,
Lábravalómat is végig bézsíroztam.

Két üstököt hosszú hajambúl kötöttem,
Mindent, mint kívánta, magamra őltöttem.

Barna bonta csikót adott ő én alám,
Ha megeresztettem, úgy ment, mint a villám.

De egyszer egy szilaj csikónak hátára
űltetett, és aztat bocsájtá útjára.

Keményen hányt, és sok bárány-ugrást is tett,
De mégis hátárúl engem le nem vetett.

Mert a keresztfához mint kullancs fogództam,
A kengyelt megnyomván, jó merőn tartottam.

Tetszett a gazdámnak, szólt: fiam, ember vagy!
Más bojtárom ezt nem tészi, bár elég nagy.

Láttam én, hogy ezen tarka ményes között
Néhány ló van, amely nagyon különbözött.

Mert ki pej, ki szürke, ki pedig vólt fakó,
Más bélyeggel, nem a tarkák közé való.

Kérdém: ezen lovak ide mint jöhettek?
- Mi gondod rá? - szólott - ide tévelyedtek!

...

Látván, hogy Pest felé tartja kantárszárát,
Tudtam, ott veszi fel mind a négynek árát."

Hogy Gvadányi maga járt-e Újszászon, nem tudjuk. Rontó Pál újszászi tartózkodásából sem vonhatunk le messzemenő történelmi következtetéseket. Több helyen olvashatunk viszont az újszászi ménes híréről. A XIX. században a szeghalmi lótenyészetből telepítettek ide egy ménesre valót és váltak a császári hadsereg egyik ellátójává. A Tápió és Zagyva folyók öntözte kövér legelők alkalmassá tették a vidéket a ló-, szarvasmarha-, juh- és sertéstenyésztésre egyaránt. Az Orczyak országos hírű méneséről és tehenészetéről tudunk, hiányoznak viszont az újszászi pásztorélet tárgyi, nyelvi és megénekelt emlékei.

Csikósok. XIX. századi litográfia

Csikósbojtárnak állt tehát Rontó Pál az újszászi pusztában. Derekasan űzte is e mesterséget, ám hamar kiderült, hogy gazdája a tenyésztésen túl lopott lovak kereskedésével is foglakozott, melyeken aztán a pesti lóvásáron adott túl. Ennyit tudtunk meg Rontó Pál rövidke újszászi kalandjáról. Aki pedig kíváncsi a történet folytatására, olvassa tovább Gvadányi verses meséjét.

Jánoska Antal