Gyermekkoromban soha nem jártam Újszászon. A nevét azonban hamar meg kellett tanulnom, mert Abonyban az Újszászi úton állt a házunk. Sokáig laktunk benne. Én ott is születtem. Akkor senki nem figyelt fel az ómenre, a sorsommal kapcsolatos jelre. Nekem is csak akkor jutott eszembe a furcsa véletlen, amikor közöm lett a szomszédos városhoz.

Első újszászi emlékem a vasútállomáshoz kötődik. Már elvégeztem az első osztályt, amikor szüleimmel együtt Erdőtelekre utaztam a nagymamához. Szolnokon szálltunk fel a hatvani vonatra. Alig helyezkedtünk el, én máris az ablakhoz álltam, hogy nézhessem a mellettünk futó házakat, fákat, hallgathassam a kerekek zakatolását, a sürgönydrótok zümmögését, és figyelhessem, hogyan következnek majd egymás után az állomások. Az elsőre nem is kellett sokáig várnom.

Hosszú, éles füttyszó hallatszott. A vonat lassított, csikorogtak a kerekei. Míg mozdonya fehér gőzfelhőket prüszkölt, és kéménye fekete füstfelhőket dobott magasra, bedöcögtünk egy felejthetetlenül szép, fákkal, virágokkal körülvett, emeletes állomásra. Kalauzok ugráltak le a kocsik lépcsőiről, és hangosan kiáltozták: Újszász! Újszász! Én is elolvastam az épületen lévő nagy tábla szövegét. Arra is rá volt írva: ÚJSZÁSZ.

Az állomás közelében egy szinte egyedinek tűnő érdekességet is találtam. Nem tudom pontosan mikor, valószínűleg egy későbbi időpontban láttam és csodáltam meg az Abonyi úti sorompónál álló emeletes bakterházat. Nagyon sajnáltam, amikor egy szerencsétlen tolatás áldozataként megsemmisült rajta az emelet, és azt soha többé nem építették fel újra.

Az 1940-as években édesapám, Majzik Károly, abonyi városi tisztviselő emlegette, és kereste fel tanácsadás és ellenőrzés céljával minden év januárjában a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Abonyi járásához tartozó Kocsérral, Jászkarajenővel, Zagyvarékassal, Törtellel, Tószeggel együtt Újszászt is, mert a községekben akkor került sor az adófőkönyvek zárására. Ezekhez pedig apám nagyon értett. Pénzügyekben nagy szaktekintélynek számított a környéken.

Azokban az időkben korán kezdődő, nagy telek jártak. Januárban rendszerint már farkasordító hideg volt, és térdig jártunk a hóban. A rossz közlekedési viszonyok miatt mindenhonnét, így Újszászról is lovasszán jött apámért - Kicsit irigyeltem is a szánkózás miatt! - ő, térdén báránybőrtakaróval, egyenes derékkal ült a szánon, és vidáman indult útnak. Sokáig néztem utána, és hallgattam a száncsengők egyre halkuló - semmihez nem hasonlítható - varázslatosan szép hangjait.

Néhány év múlva édesanyám került kapcsolatba Újszásszal. O tanítónői diplomával rendelkezett, de csak nagyon rövid ideig tanított. Az akkori törvények szerint már tíz éves szolgálati idő után is nyugdíjba lehetett menni. Édesanyám is ezt tette, és lett nagyon fiatalon, huszonkilenc évesen nyugdíjas tanítónő. Fájó szívvel elbúcsúzott az iskolától, a sok gyerektől, mert saját gyerekeinek a nevelését csak így tudta megoldani.

1942-ben Magyarország már nagyon belekerült a háborúba. Az orosz frontok nyelték a katonákat. Mindig többre és többre volt szükség! Nőtt a hősi halottak, a sebesültek és a hadifoglyok száma is. A tartalékosok, köztük a tanítók behívására került sor. Legtöbb iskolában már csak nők tanítottak. Ok igyekeztek kétszeresen helytállni. 1943 szeptemberében Újszászon, a Nagygöbölyjárásban üresen maradt az iskola. Nem lehetett benne megkezdeni a tanítást, mert harctérre került a tanítója. A tanyasi gyerekek tanulását szívügyének tekintette az iskola fenntartója, és tanítót keresett a járás területén. Így talált rá véletlenül édesanyámra. Báró Orczy Lőrinc személyesen jött el hozzánk, és kérte meg őt a feladat vállalására. Anyám lelkében győzött a gyermekek iránti szeretet és a hivatástudat, ezért igennel válaszolt a kérésre.

Minden reggel urasági hintó hozta át anyámat Újszászra az iskolába, és ugyanaz a hintó tanítás után haza is vitte Abonyba. Munkájáért pénzt nem tudott adni a gazdaság, hát természetben, cukorral, liszttel, gabonával fizetett. Ezek a létfontosságú dolgok akkor már hiánycikkeknek számítottak, mert a háború miatt a kenyértől kezdve a cipőtalpig mindent csak jegyre lehetett kapni. December végén anyám megbetegedett. El kellett köszönnie Újszásztól. Karácsony után már nem tudta folytatni a tanítást. Akkor sem ő, sem apám nem gondolta, hogy évek múlva unokáik itt telepszenek le, itt teremtik meg otthonukat, dédunokáik pedig ezt a földet fogják szülőföldjüknek nevezni.

Telt az idő, és az én újszászi utamnak ideje is elérkezett. Míg jártam-keltem az utcákon, a város arcát kerestem, mert más arca van minden városnak. Megfoghatatlan, mégis megfogható. Kifejezhetetlen, mégis kifejezhető. Minden, ami a városban található: gazdasági egységek, utak, terek, vezetékrendszerek, magánházak, közintézmények, iskolák, piac, üzletek, és amit az emberek hozzátesznek: a kedvességük, áldozatkészségük, törekvéseik, szorgalmuk, igényességük, érdeklődésük egymás iránt, a város ügyei iránt, a kultúra iránt. Vagyis nincs kivétel. Minden, ami itt található és mindenki, aki itt él, pozitív vagy negatív módon alakítja és mutatja meg a város arculatát.

Messzire kalandoztam. Visszatérek hát a közelünkben kanyargó Tiszához, amelyiknek a vizét isszuk, a Tápióhoz meg a Zagyvához, melyek évszázadokon át harcolni és tűrni tanították az itt élő embereket. Visszatérek a Szent István szoborhoz, a legendákkal körülölelt, vizeknek háttal álló Nepomuki Szent János szoborhoz, a Bajcsy út rózsáihoz, a katolikus templom és a református templom jóságra és áhítatra buzdító szépségéhez! Közben már arra gondolok, hogy soha semmi nincsen befejezve. Minden változik! Minden fejlődik! Újszász is!

Fehér Majzik Sarolta